Órák

A Ransmayr-rajongók most örülhetnek, ugyanis egy évtizeddel A repülő hegy című verses eposz után ismét magyar fordításban olvashatunk az osztrák íróóriástól, akinek a Cox vagy az idő múlása című regénye nem is olyan rég jelent meg a Kalligram gondozásában. A könyvben egy percig sem csalatkozunk: a történet – figuráihoz hasonlóan – olyan metafizikai magasságokba juttatja olvasóját, ahol az idő múlásával és uralhatatlanságával, illékony természetével és önnön létével kell számot vetnie.

A nyelvezet – ahogy azt megszokhattuk – a „szokásos”: patikamérlegen kimért, folyton áradó, egyszerűen gyönyörű lírai sorok, melyeket Ransmayr mindig jókor, a giccs előtt néhány lépéssel zaboláz meg. Mindez ráadásul Adamik Lajos filológiai precizitást nem nélkülöző, páratlan magyar hangján.

Ransmayr az 1995-ben neki ítélt Franz Kafka-díj átadóján tartott beszédében az írás folyamatának néhány nehézségéről szólt.

Így a téma megtalálásáról, az azzal kapcsolatban felbukkanó kérdésekről és azok megválaszolásáról, a történet nyelv(i)vé változtatásáról, a csendről, valamint az első és utolsó mondat felfedezéséről. Egy mesét befejezvén nem marad más, mint felfedezni az új történetet, addig pedig az elbeszélő „[e]lfordulhat újra és újra, és szótlanul távozhat. De hová? Először nyílt vidéken át […]. Onnan is tovább, mindig tovább, mígnem egyszer, egy dübörgő város szélén vagy magasan fent a hegyekben, vagy egy lankás, fátlan domboldalon felismerhetővé válik egy új történet belsejébe vezető út, egy hófedte vagy nyáriasan poros, szögesdróttal vagy virágos rekettyéssel szegélyezett út, amelyen az elbeszélő újra megtalálhatja alakját, és végül visszatérhet a világ közepébe.” (Christoph Ransmayr, A világ kitalálása, ford. Bombitz Attila, Jelenkor, 1999/6, 563-565.)

Úgy néz ki, Ransmayr ezúttal hajóra ülteti szereplőit, és egészen a 18. századi Kínáig, a Tiltott Városba viszi őket, hogy ismét visszatérhessen a világ közepébe.

E nagy tér–idő-ugrás nem áll távol a ransmayri életműtől: A jég és sötétség borzalmai elbeszélője csaknem másfél évszázadot ugrik vissza a történelemben, az Utolsó világ Ovidius Átváltozásokjának ered a nyomába, a Repülő hegy narrátora pedig Tibetig, ott is 6840 méterig jut.

A Cox története szerint Qiánlóng, Kína császára, a tízezer év ura, az Ég fia követeket küld Londonba a híres óra- és automataépítő Alister Coxhoz.

Azt kéri, hogy álljon a halhatatlan császár szolgálatába, és gyártson neki nem mindennapi időmérő gépeket. Mint később kiderül, órákat „egy emberi élet repülő, vánszorgó vagy megdermedt perceihez, gépeket, amelyek egy szerelmes, egy gyermek, egy elítélt és más, létezésük szakadékaiban vagy kalitkáiban raboskodó vagy boldogságuk felhői fölött lebegő emberek időérzékének megfelelően mutatják az óra- vagy napjárást – az idő váltakozó ütemét.” (63.) Ha úgy tetszik, az órákat Bergson durée-jéhez, szubjektív idejéhez igazítva.

A mester – elhunyt lányát és az ennek okán örökre elnémult feleségét hátrahagyva – a regény elején három segítőjével, Merlinnel, Lockwooddal és Bradshaw-val érkezik Kína déli partjaihoz. S ha már szó esett annak a bizonyos első mondatnak a megtalálásáról: „Cox ernyedt vitorlák alatt érte el a kínai partot annak az októberi napnak a reggelén, amelyen Qiánlóng, a világ leghatalmasabb embere és Kína császára huszonhét adóhivatalnoknak és értékpapír-kereskedőnek levágatta az orrát.” (5.)

Motívumaiban jellegzetesen ransmayri kezdés ez, minél fogva a szöveg jól illeszkedik az írói életműbe.

Mintha csak Az utolsó világ, A jég és sötétség borzalmai vagy a magyar fordításban még meg nem jelent Atlas eines ängstlichen Mannes szeles, vészjósló kezdőjelenete tárulna az olvasó elé.

Az idő allegóriája a történet, mely az emberi mulandóságot és ezáltal egy olyan metafizikai szorongást helyez előtérbe, mely elől a regényvilágban senki sem menekülhet.

Hogyan egyeztethető ez össze egy magát a leghatalmasabbnak és halhatatlannak tartó császárral, aki megtiltja az időnek, hogy múljon? Egy olyan császárral, aki az évszakok körforgásán is uralkodni kíván, és aki a szirmukat vesztett, csipkebogyóvá alakult rózsák megjelenésekor sem hirdeti ki az őszt? És mit mond e nagyhatalmú uralkodóról, az Idő Uráról egy olyan óra, mely mint igazi perpetum mobile túléli császárát? És egyáltalán milyen veszélyeket rejt egy ilyen óra megtervezése a halandó Cox számára, aki találmányával rámutat, hogy végtére a császár is csak egy ember? Ilyenek és ehhez hasonlók lehettek azok a bizonyos, az írás folyamatát elindító kérdések Ransmayrnél, melyekről a már idézett 1995-ös szövegében is beszél.

Idő és hatalom: e két létező az, mely meghatározza a császári udvar mindennapjait.

Nem nehéz felismerni a tényt, hogy a Tiltott Város a hatalom allegóriájaként hatványozottan viszi színre Foucault pestises városról és panopticonról szóló analízisét. Ennek értelmében az Ég fiának figyelő tekintete mindenhol és mindenkor jelen van, a császárhoz csak térden állva lehet szólni, az eunuchok pedig csak meghatározott útvonalon haladhatnak az udvarban, ami talán annak a jele volt, hogy „az egyenes, a legközvetlenebb és látszólag legrövidebb út a Tiltott Városban többnyire romlásba vezetett.” (47.)

A Tiltott Városban a tekintet, a látás és láthatóság is a császár akaratának rendelődnek alá.

A gyaloghintóban ülőket, így Coxot is, beszögezett függönyök tartják távol a nem megengedett nézelődéstől. Egy helyütt Cox – műhelyének ablakán kinézve – szemtanújává válik egy hordár összeesésének, amint az a hintómenetből kidőlvén vért hány, majd kileheli életét. Az udvar tolmácsa, Kiang ezt megakadályozandó azonnal leengedi Cox szeme előtt a lótuszvirággal díszített redőnyt, mondván: „a Magasságos városában csak azt szabad látni, sőt csak az válhat láthatóvá, amit az udvar törvényei kegyelmesen átengednek a szemeknek.” (50.) – s így lép elő a szöveg a francia esztétának és filozófusnak, Jaques Rancière-nek a politikáról és a politikairól alkotott elméletének elegáns irodalmi példájává.

Cox perspektívájának köszönhetően az olvasó a látás jogát kapja meg egy olyan udvarban, ahol az monopóliumként a császár kezében összpontosul.

Ransmayr egy, az óramű pontosságával működő birodalmat visz színre, melyben mintha „minden mozgásnak pontosan illeszkednie kellene egymáshoz” (57.), és melyben a szereplők is egy nagy automata mechanikájának kiszolgáltatott, láthatatlan fogaskerekek által hajtott figurái. De mintha a regény minden egyes szava is a Cox által gyártott masinák mérnöki pontossággal megtervezett fogaskerekeként működne. Kritikai túlzás lenne azt állítani, hogy Ransmayrnek sikerült egy Cox óráihoz hasonló, az olvasó időérzetét visszaadó szöveget alkotnia: a szöveg egésze – ahogy Cox csivitelő, díszes műszerei – ugyanazt a magas színvonalat hozza, s ha valahol lassabbnak vagy gyorsabbnak is érzékeli azt az olvasó, az csupán a szemlélőn múlik, ahogy erre Cox is rámutat két tökéletesen kitervelt, de teljesen különböző időt mérő órájánál. A nyelvi bravúrban a fordítónak is nagy szerepe van, aki mindamellett, hogy minden olvasói elvárást kielégítően ültette át ezt a valószínűleg nem kis fejtörést okozó szöveget magyarra, még a pinjin diakritikák átvételében is alkalmazkodott az író kívánalmaihoz, e jelekkel szövegszerűen is megidézve egy régi, távoli világ atmoszféráját.

Ransmayr köztudottan a lassabban alkotó írók közé tartozik, aki elmondása szerint addig forgatja a szavakat és addig vár, míg meg nem születik a tökéletes mondat.

A Denis Schecknek adott interjújában kiemeli, hogy ebből az okból kifolyólag rengeteg időt töltött a regény megírásával – ez valószínűsíthetően Adamik munkájára is igaz lehet –, ami remélhetőleg senki más számára nem érzékelhető. Az olvasó számára biztosan nem: hosszú, jelzőktől túlfeszített, leírásban bővelkedő mondatai szintaktikai telítettségük ellenére is könnyedek, és a legkisebb mértékig sem akasztják meg az olvasás folyamatát. A Cox által gyártott, a gyermeki időt mutató ezüsthajó, illetve a siralomházban várakozó személy idejét elütő halálóra, az idők végezetéig működő órájának és az összes többi automatának a leírása minden olvasói fantáziát felülmúl, s mégis hajlamos lehet a befogadó valósnak venni a leírtakat, miközben e masinák közül egyet leszámítva mind az írói képzelet szüleménye. Fikció és valóság határának e finom átlépése az, mely e regénynek – ahogy egyébként más Ransmayr-szövegeknek is – fő poétikai szervezőelvévé válik, mely olyan, a szövegeikkel hasonlóan bánó német nyelvű szerzők mellé helyezi az osztrák írót, mint Daniel Kehlmann (A világ fölmérése; Tyll) vagy W. G. Sebald (Austerlitz; Természet után – Elemi költemény). Talán ezzel is magyarázható a könyv Végül című utószava.

Ebben Ransmayr rámutat valós történelmi faktumok és és a regény közötti kapcsolatokra.

Beszél a 18. századi Kínáról; egy, az órákat szenvedélyesen gyűjtő, egykor valóban élt Qiánlóng császárról és egy James Cox nevű angol órakészítőről – akik egyébként sosem találkoztak egymással. Úgy tűnik, még ha kissé didaktikusan is, de a biztonság kedvéért így hívja fel Ransmayr – nyelve írói képzeletet és történelmi tényt összekuszáló voltának teljes tudatában – a tapasztalatlan olvasó figyelmét a szöveg fikcionális voltára. Elvégre ez a szöveg sem több, mint egy Ransmayr számos, remekül kitalált (utolsó) világa közül.

Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása, ford. Adamik Lajos, Kalligram, Budapest, 2018.