Székely Szabolcs versei

4. 

Két állat egy túl szűk kifutóban, betonra szórt szalmán,
hálóval fedett, udvarnyi térben, koszos itató mellett,
fel és alá, néha közelebb a sánchoz,
aztán inkább csak az árnyékba: vissza.
Jól teljesítünk a nyilvános etetésen.
Máskor apró köveket kapargatunk, sepregetünk
életlen és poros karmainkkal,
mint tornaóráról ellógott kamaszfiúk.
Többnyire mégis csak csendben és unottan
nézzük ezt a puhán izzadó, papucsos csürhét,
akik türelmetlenül pakolják arcuk mögé a fánkot,
már csak a kölykeik, csak a kölykeik félnek tőlünk,
a többiek az irigykedéshez is lusták. Csak egy gyors
fotóra telik az erejükből, a boldogságot elkattintani.

27.

A kert végéből hívlak, de nem tudom
meddig tart a kert, honnantól az erdő,
hol a határ, honnantól háborítom birtokát
az erre tévedő állatoknak. Kicsöng.
Mondják, van ország, ahol a tücskök
házőrző állatok. Megszakad a hangjuk,
ha idegen lép a kertbe. Gazdájuk
a foglalt jelzés hiányára ébred.
Ez a föld nem az enyém, de van
hozzá közöm. Ezt a nagy kertet ismerem,
a végében állok, és egy telefonhívást
indítok útnak. Süt a hold, megmozdul
az erdő, aztán mégis egy helyben marad.
Egy távoli országban lámpát kapcsol egy öregember.

40.

Amazónia egyes vidékein így terelik át
a csordát a folyón: az egyik állatot a víz felsőbb
folyásához kísérik, elvágják bokáját, belehajtják
a folyóba, és amíg a vérszagra odasereglő
piráják ezt az egyet felzabálják, addig a többi
szarvasmarhát áthajtják a gázlón. „Mert ha
valakinek közületek száz juha van, és elveszít
közülük egyet, vajon nem hagyja-e ott
a kilencvenkilencet a pusztában, és nem megy-e
addig az elveszett után, amíg meg nem találja?
És ha megtalálta, felveszi a vállára örömében,
hazamegy, összehívja barátait és szomszédait,
majd így szól hozzájuk: Örüljetek velem,
mert megtaláltam az elveszett juhomat.”

A borítófotót Timár Sára készítette.