Székely Szabolcs új, A beszélgetés története című kötete témájához egyedi, érzékeny költői látásmóddal közelít. A letisztult versek egyszerre vetnek számot a múlttal és vonnak mérleget a jövőre nézve, általuk egy család, illetve egy személyiség komplex működésébe tekinthetünk be.
Székely Szabolcs tizenhat év után jelentkezett verseskötettel, melynek megjelenését egyfajta visszatérésként is értelmezhetjük a 2005-ben kiadott Kilenc másodperc reggelente című kötetéhez viszonyítva. A debütálás határozott, a külső és a belső világ rezdüléseire egyaránt fogékony hangja megmaradt, de az akkori koraérettséget mostanra felváltotta a beérkezettség. Verseiben kevesebb a kísérletezés, amellyel direkten használta és forgatta ki a nagy elődök verseit, például a Reggeli kérdésben Babits Esti kérdésére reflektálva.
Az új kötet főbb témája egyrészt a családhoz kötődően a férfi, férj és apa szerephármasának összetettsége, egymástól való elválaszthatatlansága,
másrészt pedig a hitvesi viszony kommunikációs dilemmái.
Utóbbit a figyelemfelkeltő és elgondolkodásra késztető cím is jelzi, kiemelve a beszélgetés szerepét egy házasság működésében, működtetésében, megmutatva, hogy a szavak hiánya („Büntetni egymást / hosszú hallgatással, amiért szóvá tettünk valami / szóra sem érdemest” [1.]) és nem tudatos használata is („valamit megjegyeztél, / fáradt voltál és nyugtalan, valamit mondtam, / és te megjegyezted, hétköznap este volt, / és összevesztünk, valamit mondtam én is…” [Visszafelé az Evező utcán]) kudarcokhoz vezethet. A kötet egyik legjobban sikerült darabja is ezt a problémát boncolja, amelyben a versbeszélő egy nyugtalanító kérdés feltételét ahhoz hasonlítja, „ahogy / egy súlyos / és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre” (24.).
A kötetben szereplő alkotások a szavak és a csend erejét, hatását tematizálják.
Általuk a magánélet olyan pillanataiba nyerünk betekintést, amelyek ábrázolása a kortárs lírában viszonylag ritkának mondható. Ugyan napjaink költészetében közkedvelt téma a család és a párkapcsolat, de kevesen képesek megmutatni a nehéz pillanatokat, a küzdelmet egymásért és olykor egymás ellen, vagyis a hitvesi líra hagyományával oly módon párbeszédet folytatni, hogy mindez közvetlen és hiteles maradjon. Az átélhetőség, a versbeszélővel és annak tapasztalataival való azonosulási lehetőség az egyik legnagyobb érdeme Székely Szabolcs kötetének. Képes újraformálni a mindenki által ismert hétköznapi szituációkat művészi eszközökkel,
meg tudja látni a líraiságot a mindennapok fáradalmaiban, átlagosságában is.
Az idealizálást elkerülve, nagy pontossággal ír az általában a nyilvánosság elől elhallgatott eseményekről – például a kistestvér megfoganásáról szóló döntésről (36.), a társról való megfeledkezésről, a törődés hiányáról (46.) –, amelyekről intim jellegük miatt nem szokás beszélni. Az efféle tabusított aspektusok, a házasság árnyoldalainak, a kétségeknek és a vívódásoknak feltárása azonban nem jelenti azt, hogy ez egy lemondó, panaszos hangvételű kötet lenne. A ragaszkodás, a másikhoz a nehézségek ellenére való vissza-visszatérés („azon gondolkodom, egész nyugodtan, miért nem / hagylak el.” [42.]), valamint az anyai jelenlét tapasztalatait („Felsír a kisebb, / megyek át hozzád, mire kinyitom a hálószoba / ajtaját, már feléd fordulva hallgat újra” [48.]) Székely Szabolcs mind-mind megszólaltatja.
Ugyanakkor a formai letisztultságból, valamint a témaválasztásból nem következik, hogy egyszerűen megközelíthető kötettel találja szembe magát az olvasó, amely nem vár el munkát a befogadójától.
Gazdag, elsősorban a bibliai történetekre épülő motívumhálózat kapcsolja össze a verseket,
kezdetben a profán szférától elkülöníthetően, majd a Két apa című hosszabb versben már teljesen egymásra montírozva az isten- és az apaképet. A műveket mindinkább gondolati komplexitás, kreatív átkötések, mintsem nyelvi vagy akár formai újítások jellemzik. Ez azonban csak részben tekinthető hiányosságnak, hiszen a versek témája és a költői beszédmód komolysága mellett kevésbé maradhat tere a játékosságnak.
Bár mindebből úgy tűnhet, a versek egységes koncepciót alkotnak, ennek megformáltsága azonban nem mindenhol sikeres, bizonyos elemek ugyanis megbontják az egységet.
A kompozíció létrehozására való törekvés több helyen megbukik,
a versciklusok, az azokon belüli elrendezés, valamint néhány konkrét alkotás szintjén is. A mű hat címmel ellátott ciklusra (a címadási eljárás szerint: fejezetre) tagolódik, ugyanakkor a versek csak sorszámokkal rendelkeznek. A fejezethatárok meghúzása olykor esetlegesnek tűnik, hiszen csak a két kivételnek mondható, címmel bíró hosszúverset tartalmazó záróciklus használ eltérő megoldásokat. Bár a sorszámozás a kötetben elfoglalt pozíció fontosságát és a versek egymásutániságának jelentőségteljességét implikálná, két egymást követő alkotás a tematikus-motivikus folytonossága révén csak néha képes párversként működni, új értelmezési lehetőségeket megnyitni eképpen. Többségében azonban a madár-, a szarvas- vagy a bolygómetaforák inkább a kötet túlhasznált motívumaiként, mintsem a koherencia megteremtőiként íródnak az egyes szövegekbe.
Egységbe rendezésük többször is töréspontokat mutat, és nem minden esetben indokolt.
Erre példaként szolgálnak a Két apa és a Visszafelé az Evező utcán című záróversek, melyek tömör gondolatiság helyett egy-egy narratíva kiépítését célozzák, egészen eltérő minőségi szintet képviselve a kötet más, kevésbé sikerült darabjaival összevetve. A 12.-ben a versbeszélő saját felnőtté válására eszmél rá, mellyel olyan kötelezettségek is járnak, mint „panaszlevelet írni egy / üzletnek vagy hivatalnak”. Az említett szempont szerint ez az alkotás híján van a rétegzettebb jelentésnek, ezáltal kidolgozatlanabbnak, a kompozícióba nem egyértelműen beleillőnek, szükségtelennek tűnik.
Mindazonáltal vagy mindezek ellenére is hiánypótló kötetről beszélünk. Ezek a versek épp úgy befektetést igényelnek, ahogy a párkapcsolat működtetése is. Azonban az ábrázolt élethelyzetekben a bensőségesség helyett sokszor az általánosság, az univerzalitás dominál, vagy ahogy a versbeszélő egy Tolsztoj-parafrázisban megfogalmazza, „a boldog családok, akár a boldogtalan családok / mind ugyanolyanok…” (43.). Ez egyszerre válhat a kötet előnyévé, de hátrányává is, hiszen emiatt olyan hitvesi lírát olvasunk, ahol a társ bárkivel behelyettesíthető lehet, s az otthonosság érzését az átélhetőség, nem pedig a személyesség adja. A könyv mégis kiemelkedik azáltal, hogy a közös élet, a házasság kommunikációs dilemmáival, az egymáshoz való közeledés nyelvi megvalósulásával foglalkozik a kapcsolat egy olyan stádiumában, melyről nem szokás így írni.
Székely Szabolcs: A beszélgetés története, Magvető, Budapest, 2021.
A borítófotót Timár Sára készítette.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.