2020 KULTkölteményei (TOP 10)

„A világot már nem érted, / s nem tudod, hogy téged itt ki értett” – mondanám Radnóti Miklós szavaival, az Istenhegyi jegyzetek közül, 1938-ból. Mikor már nem is a fásultság, nem is valamiféle kincstári optimizmus szöges ellentéte, hanem az egyszerű belátás beszél az emberből, ahogyan megéli, végignézi azt, hogy távolra kerül tőle az a világ, amelyben még gyerekként – átmenetileg, talán csak rövid ideig – mégis otthonosan érezhette magát. Ilyenkor kicsit jó befelé fordulni, és keresni olyan kapaszkodókat, mint amilyeneket a tűnődésben a versek nyújtanak. Mert ha elmenekülni nem is lehet, elrejtőzni igen – a lélek belső tájaira még vezetnek utak.

Az elmúlt időszakban, várt és váratlan események, illetve munkalehetőségek, még pontosabban bizonyos kényszerhelyzetek és -pályák miatt meglehetősen távol kerültem a kortárs magyar líra napi szintű analízisétől, a reflexiós lehetőségektől, amelyek az egyetemi évek során jellemezték a mindennapjaimat. Ezért külön örültem a megtisztelő felkérésnek, melynek révén e kaotikus/őrült/apokaliptikus esztendő végén, a rácsodálkozó nosztalgia jegyében merülhettem alá a 2020-as versszövegtengerbe, e tenger különleges és számomra valamilyen szempontból izgalmas produktumai után vadászva.

Az ezúttal is hatványozottan igaz, hogy erősen szubjektív lista jött létre (mentségemre szóljon, hogy nem ismerek olyan válogatást, amely ne rendelkezne ezzel az ismérvvel). A felelősség természetesen engem terhel, mindamellett dolgomat még tovább nehezítette, hogy a nyomtatott folyóiratok archívumainak meglehetősen korlátozott az online elérhetősége, míg a könyvtárak 2020. november 11. óta ismét zárva tartanak. Az áldatlan állapotok ellenére remélem, hogy sikerült olyan észrevételeket tennem, amelyek másokat is ösztönöznek majd az itt megemlített művek befogadására.

Mielőtt a konkrét szövegekre térnék, meg kell említenem, hogy egy idő után nagyon nehéz volt megmaradnom a tízes keretnél, és

szívem szerint legalább kétszer ennyi alkotást díjaztam volna.

Külön kiemelni és üdvözölni itt és most mégis leginkább azt a tendenciát szeretném, hogy mintha a műfordítások iránti érdeklődés egyre csak nőne – már a folyóiratok szintjén rákapcsolódva és reflektálva a kultúrákon átívelő kortárs tematikákra. A listát kiegészítendő, megemlítem azokat a szövegeket (a megjelenés sorrendjében), amelyek döntésképtelenségemből kifolyólag úgy maradtak ki, hogy szívem szerint valójában ők is bekerültek volna.

Jász Attila: Angyal háttal, Új Forrás, 2020/2.
Nyerges Gábor Ádám: Hogy is lehetne, Új Forrás, 2020/3.
Lukács Flóra: Idegen, Vigilia, 2020/4.
Kerber Balázs: Szeme előtt, Alföld, 2020/7.
Levertov, Denise: Angyali üdvözlet (ford. Petres Erika Lúcia), Vigilia, 2020/7.
Kali Ágnes: Tegnapig trófea, aszem.info, 2020. 09. 23.
Rešicki, Delimir: Baranyai fecskék (ford. Fenyvesi Ottó), Jelenkor, 2020/10.
Balázs Imre József: Műtét után, Jelenkor, 2020/11.
Tolnai Ottó: A rózsa sikolya, Jelenkor, 2020/11.
Schein Gábor: Nem adtam nekik, Élet és Irodalom, 2020. december 17.

10. Kustos Júlia: Róza dala – „akinek a világ még / végtelen, lelket képzel a fának” (Jelenkor, 2020/9)

A szerző nevével az elmúlt években elismert és népszerű folyóiratok kritikai rovatában találkoztam, és írásai már akkor felkeltették a figyelmemet, letisztult logikája és átlátható gondolatmenetei, bátor következtetései voltak. Igazán örömteli, hogy az idei lírai felhozatalt böngészve jól látható, a szerző keze alatt egy kötet anyaga kezd formálódni, melynek sikeres végkifejletében nagyon bízom. A kiválasztott vers a 2020-ban is nagyon erős Jelenkor szeptemberi számából származik, és alkatilag hozzám nagyon közel áll, mind témáját, mind beszédmódját illetően. Egy idős és özvegy parasztasszony (belső) monológja, visszaemlékezése révén hol delejes, hol álomképszerű múlt tűnik át a jelenbe. A finoman egymásba szövődő és egymásra rétegződő történet- és beszédfoszlányok úgy teremtik meg a vers valóságát, hogy a rezignált, a méltóságteljes és a dacos retorikai minőségek egyaránt érvényre jutnak anélkül, hogy emiatt a vers szövetén belül szakadás keletkezne. Mindeközben pedig

ott lélegzik és mozog az emberivel a természeti dimenzió is,

ami nemcsak keretet ad, de az erőszak allegóriájaként is szerepbe kerül e szövetben, hogy aztán egy versszakkal később már a történelem egy borzasztó korszakát megelevenítő eszközzé váljon. Ez a szöveg ragyogó példája annak, hogy kellő érzékenységgel újabb és újabb dimenzióit tárhatjuk fel vélt vagy valós, képzelettel kiegészülő családtörténeteinknek, múltunk, identitásunk után kutatva.

9. Markó Béla: Szótár – „ti majd lefordítjátok az emlékeitekre” (Litera, 2020. június 16., másodközlésben)

Markó Béla életművét már évek óta kitüntetett figyelemmel kísérem, és hadd ne mondjam, az elmúlt hónapok során több alkalommal is belekezdtem egy nagyobb tanulmányba, amelynek lezárása azóta is várat magára, és melynek fókuszában a kert toposzából fakadóan leginkább biopoétikai szempontok állnak. Időközben megjelent a szerző Egy mondat a szabadságról című verseskötete, és örömmel konstatáltam, hogy a szövegeiben jó értelemben vett  transzparencia érvényesül, mely a közéleti és a privát kérdéseket anélkül láttatja egymással összefüggésben, hogy a versek beszédmódja ettől túlzottan ismerőssé válna. Ismét közel kerültek hozzám az új kötet mások, így a Litera szerkesztői által is kiemelt és ajánlott darabjai. Már akkor megfogadtam, ha év végén valaki egy lista készítésére kér, akkor nem maradhat ki a Szótár című vers, mely a magyar (és az egyetemes) kultúra több szempontból is rendkívül szimbolikus eseményét, a világhírű Queen együttes 1986-os budapesti koncertjét idézi fel, melynek során elhangzott a talán legismertebb magyar népdal, méghozzá Freddie Mercury előadásában.

Markó ezt a több generációt is érintő, lélekemelő kulturális pillanatot tette versértekezésének sarokpontjává

(véleményem szerint szövegei döntően az esszé és a líra határán egyensúlyoznak). Ugyanakkor a felvetett markói alapgondolat, azaz a nyelvi determináltság kihangsúlyozása – és későbbi elvetése – gyakorlatilag egy meglehetősen finoman megkonstruált metaszintet is létrehoz a versen belül: a dalban szereplő magyar szavak lajstromozásával és magyarázatával már a katartikus végkifejlet előtt érintettséget válthat ki az olvasóból. Meghökkentő tapasztalat, főként a mű artikulált, hangos olvasása esetén, de számomra a meglepettség fő oka egy további aspektus, vagyis annak felismerése révén következett be, hogy egy kulturális transzfer részeként a múlt egy olyan szelete elevenedik meg, ahol még a totalitárius és a demokratikus rendszerek közötti párbeszéd közvetett módon, kijárt-kiaknázott lehetőségek révén jöhetett csak és kizárólag létre. Mindamellett jó érzés, hogy egy ennyire lekerekített vers még ma, a dekonstrukciós elvárások korában is sikeresen el tud jutni az olvasóhoz.

8. Szeles Judit: Svéd csajok – „Maják, Lisbethek, Helénák, Annák vagyunk.” (Forrás, 2020/7–8)

A kecskeméti Forrás folyóirat nyári lapszáma az ökológiai-ökonómiai érdeklődésű Ember és természet hívószavakkal jelent meg, és csak üdvözölni tudom, hiszen számos izgalmas verskísérletet eredményezett. Érdemes átlapozni, és nem csupán a szépirodalmi, hanem az éghajlat-történeti elemzések miatt is. Ebbe a kifejezetten heterogén szövegtestbe jól illeszkedik a kétezres évek eleje óta Svédországban élő és onnan a magyar olvasóközönség számára rendületlenül tudósító Szeles Judit verse, mely a humoros, az ironikus és a groteszk minőségek egyedülálló jegyeit hordja magán, létrehozva ezzel azt a nagyon is hamisítatlan „szelesi” hangot, mely illúzióktól mentes, ugyanakkor fanyar és bájos, nagyon szerethető, nem utolsósorban pedig komoly űrt tölt be irodalmi palettánkon. Különös, ahogyan

prózai hangvétele, lírától idegen dinamikája a gondolatritmusok révén végül mégis poétikává lényegül.

Svéd csajok című opusza hasonló utat jár be, mint korábbi kötetei, az Ilyen svéd és a Szextáns művei esetében. Ezúttal a skandináv jóléti állam visszásságainak leleplezésébe, árnyalatainak felismerésébe több fájdalom vegyül, mint korábban, ehhez talán az átlagosnak mondható emberi sorsok mégoly közös, univerzális nyomorúságán és korlátozottságán túl a klímaváltozás irreverzibilis tapasztalata is hozzájárulhattak. Mindenesetre óriási ajándék a magyar irodalom számára, és jó belegondolni, hogy van egy érzékeny, figyelő (nyelvi) tekintet a messzi, „boldog” Északon is, alkotóműhelyének változatlan változatosságában.

7. Szöllősi Mátyás: Szégyenlős álmok (21., 22.) – „dzsungel-gyerekkor” (Tiszatáj, 2020/2)

Szöllősi Mátyás líráját és prózáját már lassan tíz éve kitartóan figyelem, problémafelvető képességét, a szövegeiben felmutatott állásfoglalásokat csodáltam is, ugyanakkor egy láthatatlan fal állt közém és a szövegek közé, ami most, hogy legújabb verseskötetén dolgozik, és annak újabb és újabb eredményeit szemügyre vehetem, leomlani látszik. Az aposztrofikus, egy konkrét címzetthez végül mindig odaforduló, ugyanakkor belső beszéd számomra talán a legszimpatikusabb lírai alappozíció, amivel csínján kell bánni, hiszen mint a nyelvi fordulatok, úgy ez a retorikai helyzet is jócskán magában foglalja a lehetőségét annak, hogy elcsépelt megoldásokat hívjon elő. Szöllősi versbeszélőjénél a nagyszülők, rokonaink, halottaink felé fordulás mégis olyan intimitással valósul meg, mely a tiszteletteljes, de sosem negédes gyász nyelvén szólal meg, és

a perspektívák finom játéka, oszcillálása plasztikusan jeleníti meg a múlt és a jelen epizódjait.

Az elfogódottságból, amely osztályrészünkké válik a párversek befogadása során, a gyászszertartást vezető pap beszéde zökkent ki. Szinte csattanószerű a felismerés, miszerint mi, halálon inneniek az örömkönnyek ellenére sem vigasztalódhatunk a végtelen-véges élettel.

6. Láng Orsolya: Nem a holtaké – „Egyikünk sem volt még a végállomásig.” (Hévíz, 2020/5–6)

A szerzőtől nagyon sok jó szöveget olvastam az idén, mégis a Hévízben megjelent verse lett az abszolút befutó. Talán mert Szöllősi Mátyás kibontakozó gyásztematikájához időben és térben is közel olvastam, és bár szenvtelenebbül, de mégis a részvét hangját érzem megszólalni itt is, amely

a maga nemében szintén egyedülálló mélységeket-magasságokat, árnyalatérzékeléseket hív elő.

A vizuális átmenetek megjelenítésére legalkalmasabb időszak, továbbá a rezignált megfigyelések hálás terepe az októberi hónap, amely keretezi a verset, és mint kiderül, egybeesik a zsidó kultúrában a marasztalás ünnepével. A versbeszélő nem hívja elő direkt módon a kulturális transzfert, nem beszél valamiféle, önmaga fényében tetszelgő empátiáról vagy toleranciáról, hanem hagyja megtörténni az eseményeket, együtt bolyong és lépi át az ismeretlen szféráját azzal a személlyel, aki valami oknál fogva fontos számára, azaz a mindenkori Másikkal, aki történetesen keresztény és zsidó felmenőkkel egyaránt rendelkezik. És mégis, a nem-tudás és a tudás ösztönös és tudatos szféráinak találkozása, amely Szöllősi versében a gyerekkor emlékei és a felnőtt személyiség reflexiója között feszült, majd oldódott fel, Láng költeményében egy közös utazás, a hallgatás diszkréciója, a jelek olvasása, majd a „színről színre” látás, még inkább az árnyalatok érzékelése révén nyilvánul meg, majd olvad egybe. Bravúros vers, a tiszteletadás apropóján.

5. Vörös István: Várakozástan – „Ne várd, hogy megmagyarázzam.” (Kortárs, 2020/7–8)

Rengeteg humor, nyelvi játék, oldottság, formabravúr és virtuozitás, a világra való, jó értelemben vett rácsodálkozás jellemzi Vörös István poétikáját, személyére a középnemzedék egyik jeles alkotójaként tekintek. A 2020-as esztendőben ismét nagyon gyakran találkoztam nyomtatott folyóiratokban a nevével, őszintén várva arra a szövegére, amely a köztünk lévő alkatbeli különbségeket áthidalja, és leginkább saját befogadói korlátaimat és szűklátókörűségemet eliminálja. Végül nem kellett feladnom magamból semmit sem, hiszen

Várakozástana mindenféle prekoncepció érvényesítése nélkül nyűgözött le engem, kissé öntelt rigorozitásomat.

Hogy mi történik ebben a versben? Minden. Van benne idő- és létfilozófia, eredet- és haláltan, kozmológia és kozmogónia, stiláris magabiztosság, hihetetlen szólelemények (katakrézis?): „égpor” és „galaxisreszelék”. És mindezt egy olyan intim és izgalmas pozícióból megelevenítve, amely lehet egyszerre az apa, a társ, a szerető, a barát sajátja, aki végig fogja a kezünket, mert egy közülünk. De olyan mindegy, hisz végül az összes perspektívára rázárul a sötét.

4. Ughy Szabina: Pilinszky lámpája – „Az egyik gerenda görcséből mintha valaki nézne kifelé.” (Vigilia, 2020/2)

Nagy élményt jelentett számomra Ughy Szabina remekművének felfedezése a Vigilia 2020. februári számából, noha a Pilinszky-allúziók, esetenként párhuzamok vagy direkt utalások már eleve Ughy költői világának részét képezték, ahogyan a Külső protézis, illetőleg a Séták peremvidéken művei véleményem szerint szintúgy ebben a diskurzustérben mozogtak.

A katolicizmus szimbolikáját megidéző szakrális aspektusok találkoznak ebben a versben,

mely a fizikai értelemben vett otthon és a megfelelő minőségű lakhatás megtalálásának, kialakításának tapasztalatait tartalmazza, egy rendkívül magányos és magába záruló, rezignált élet keretein belül. A Szálkák letisztult versbeszéde, végítélet felől elképzelt víziói találkoznak az emberi lét emlékeivel küszködő, már azon túli lét rekvizítumaival. Kommentár is lehet ez a vers, a Pilinszky-életmű újragondolása, de folytatása is, kibontakozása a gondolatnak, hogy mi lesz akkor, mikor már nem tartozik egyetlen szubjektumhoz sem az emlékezet, és vele vész el a humánum is, egy lámpa örök fényénél.

3. Győrffy Ákos: Nyolc töredék egy elveszett elégiából – „Hol voltam eddig, ki volt az, aki a halottak / életét élte” (Új Forrás, 2020/4)

Győrffy Ákos érdeklődése meglátásom szerint az ambivalens és a paradoxon fogalmával jellemezhető, műveit ellentmondásokkal teli logikai minőségek határozzák meg. Akármelyik műnemhez nyúl, arra ez a szemlélet rányomja a bélyegét, felmutatva, hogy afféle erők hatják át az univerzumot és benne az emberi princípiumot, amelyekhez nincsen kizárólagos hozzáférésünk. Esszéisztikus prózájában régóta műveli ezt:

misztikus nyelv és misztikus tapasztalatok elevenednek meg utazásai és kontemplatív tűnődései nyomán,

ahol jelen van a természet idealizálástól mentes közelsége, egyúttal a halál és a pusztulás, már-már a kíméletlenségig semlegesen, számot vetve a kiszolgáltatottságunkkal. Mégsem hagyja magára az emberit ez a versnyelv, hisz bármilyen szigorú is beszélői pozíciója, tekintetén keresztül nem veszíti el az érzelmek iránti fogékonyságot, egyúttal elkerüli, hogy magányában öntetszelgővé váljon. Teszi mindezt úgy, hogy nála az olyan untig ismert univerzálék, mint a test vagy a haza, megtöltődnek valódi tartalommal. Ismétlődésükben is szemantikailag izgalmas, borzongatóan otthonos szövegvilágot kialakítva.

2. Székely Szabolcs: Visszafelé az Evező utcán – „A tenger felé indultam el, aztán a hársfák / felől készített utat kint a nyár.” (Élet és Irodalom, 2020. november 27.)

Amikor idén nyáron privátim megkaptam Székely Szabolcs készülőben lévő kéziratát, sejtettem, hogy egy nagyformátumú lírából olvasok szemelvényeket, melyen keresztül úgy konstruálódik meg egy középkorú felnőtt férfi, férj, apa, hogy arra akkor hirtelen nem is találtam szavakat. Az Élet és Irodalomban november végén megjelenő versben mintha Bereményi Géza kultikus dalszövegeinek és Kemény István generációs kultverseinek legjobb pillanatait hallanám csengeni; amely a dalok, sanzonok könnyedebb, édesbús atmoszféráját éppúgy megidézi, mint a klasszikusabb versformák metafizikus komolyságát. De nem, nem, félreértés ne essék, Székely Szabolcs lírájának nincs szüksége az elődök felemlegetésére, hiszen

önmagában is ragyogó és magabiztosan egyéni hangú teljesítmény,

ahogyan a monotóniáról és a szabadságvágyról, a mindennapi munkavégzés és rutintevékenységek alóli kibújásra kalandozik el a versbeszélő gondolatban, és már önmagában ez is mekkora kaland, a főváros budai oldalán. Vagy semekkora? Vagy mindent felemészt a felelősség, a visszatérés és a szeretet kötelessége, hogy már nem lesz idő arra sem, hogy megkeresd önmagad, az Én, ami végül elforgácsolódik, mint a szavak, pont úgy leszel, ahogyan egy versbe zárva? Ám Székely Szabolcs verse nem alkuszik, nem válaszol, csak tovagördül, a 2020-as év egyik kiemelkedő teljesítményeként.

1. Nagy Hajnal Csilla: Az utolsó ember a Földön – „Érezte, ahogy még életben maradt / szerelmei lassan elpárolognak a bolygóról.” (Irodalmi Szemle, 2020/6)

Az Irodalmi Szemle Németh Zoltánt 50. születésnapja alkalmából köszöntő, tematikus lapszámának böngészése során botlottam bele Nagy Hajnal Csilla versébe, ahol az utolsó ember, aki történetesen egy férfi, már lemond minden reményről, de azért még hátralévő kis idejét tölti a Föld nevű bolygón. Felfedezi mindeközben magának az állatokat, ám nem a bibliai Noé szándéka vezérli, hiszen a küldetéstudatot is elvesztette. A vers, ha tetszik,

egy időn túli idő és tér része, amelynek keretein belül felesleges a pánik, és felesleges a kérdésfeltevés is.

Tekintete az állatok világa felé fordul, lemond a logocentrizmusról, hierarchiájának csúcsán pedig már nem az ember áll. Vagy legalábbis nem áll ember a csúcson, hanem egy olyasféle koegzisztencia sejlik föl, amelynek mikéntjéről egyelőre, innen nézve, nincs tudomásunk. De az első alkotások, mint a fecskék, már elkezdtek kirepülni.

A borítófotón Kustos Júlia (forrás: konyvhetszeged.sk), Győrffy Ákos (fotó: Kozma Zsuzsi), Ughy Szabina (fotó: Bach Máté), Szöllősi Mátyás (forrás: kortarsonline.hu) és Székely Szabolcs (fotó: Somay Márk) látható.