Azt hiszem, valahol Pesten vagyok, de az is lehet, hogy Budán, egy sportközponttá alakított gyárépületben. Veszem át a cipőm, Zs. – barát, egykori gimnáziumi osztálytárs, a jogtudományok doktora, alkalmi szállásadó és leendő útitárs – mondta, hogy hozzak cuccot, csütörtökönként járnak focizni. Mióta egyetemista vagyok, szinte teljesen kiszorult a sport az életemből, több mint egy éve is van már annak, hogy utoljára játszottam. 230 kilométert kell utaznom Debrecenből, hogy végre mozogjak kicsit. Másnap bő 800 kilométert fogunk utazni Rómába, hogy lássunk 22 embert rohangálni egy focipályán. Bizonyos szempontból mindkettő elég nagy hülyeségnek hangzik.
Még tavaly ősszel jött az ötlet. Zs. Lazio-szurkoló, én meg Juventus- (persze, nevezheti-e magát két szabolcsi gyerek egy római meg egy torinói sztárgárda szurkolójának?), meg kellene nézni a két csapat egymás elleni meccsét. A repjegy, szállás könnyen meglett, a meccsbelépőkért kicsit megszenvedünk, de január utolsó péntekének reggele van végre, a Liszt Ferenc reptér 2B termináljában álldogálunk, hamarosan feladhatjuk a poggyászainkat. Szerzek lakatot az egyik üzletben, becsekkolunk, átmegyünk a biztonsági vizsgálaton, oké, minden rendben, bent vagyunk, rájövünk, hogy aludhattunk volna még egy órát, elkávézgatunk, elcigizgetek, amíg kiírják az indulási kapunk számát.
Még sohasem repültem, illetve egyszer egy kisgépen, kissrácként, jó 10-15 éve, ami az életkorom miatt is zsigeribb repülési élményt nyújthatott, viszont akkor sokkal alacsonyabban szálltunk. Nem félek, inkább izgulok kicsit, de csak mint ismeretlen dolgok előtt, hogy milyen lesz, rendben lesz-e minden, tudni fogom-e, hogy adott helyzetben hogyan kellene viselkedni, ilyesmik. Fent vagyunk a gépen, még várunk, hogy mindenki elhelyezkedjen, a légiutaskísérők megmutatják, mit kell csinálni krízishelyzetben, egy kislány mögöttem megkérdezi az anyukáját, hogy akkor most le fogunk-e majd zuhanni – lassan elindulunk.
Nem egymás mellett ülünk Zs.-vel, egy ázsiai lány a szomszédom. Rutinos utazónak tűnik, ki se néz az ablakon, felszállás után sminkel, aztán elalszik, dülöngél mellettem egészen Rómáig. Izgatottan bámulom a tájat, valahol halványan derengő, mégis egészen újnak tűnő perspektíva, csodálatosan parányi és kedves minden innen fentről. Miután elérjük a repülési magasságot, elvakít a felhők végtelen fehérsége. Az Adria felett rövid ideig pazar kilátás a szigetekre, aztán megint felhők. Inkább olvasgatok, de hamarosan ereszkedni kezdünk, megint elbűvöl a táj, legszívesebben végighúznám az ujjam a porcukros vakondtúrásra hasonlító hegyeken, árokszerűen elnyúló erdőkön, miniatűr településeken. Kissrác vagyok megint. Látom a gépről a vasárnapi meccs helyszínét, a Stadio Olimpicót, majd a Szent Péter teret, nemsokára megint a tenger, fordulás, leszállás a Fiumicinon.
Várunk a poggyászainkra, hazacsörgök közben, hogy minden rendben, aztán ki a reptér elé. Átható trágyaszag az első, amit magamba szívhatok a szabad olasz levegőből. Ez ismerős, a kálvinista Róma is szokott így bűzleni, ha behozza a szél a földekről a szagot. Megkeressük a transzferbusz indulási helyét, valaki alighanem hányhatott idefelé. Átható okádékszag, kezd ez már kicsit túlzás lenni, bűzlik az Örök Város, mondhatnám, vagy legalábbis az odavezető út, persze elvileg mindegyik oda vezet. Fáradtak vagyunk, csak nevetgélünk, dumálgatunk, nézelődünk a belváros felé. A Vatikánnál leszállunk, az első dolog, ami fogad minket, a „Lazio merda” felirat egy házfalon, csekély olasztudásom erre azért kiterjed, mutatom Zs.-nek, hogy ehhez tartsa magát.
Nagyjából 2 kilométerre a szállás, gyalog indulunk neki, nem sok, de mi fáradtak és éhesek vagyunk, kicsit felfelé is kell menni. Jópofa, tiszta szoba, fürdő, erkély, egy régi, kisebb villaszerű épület, fénykorában sokkal szebb lehetett. Kicsit fetrengünk, aztán dűlőre jutunk, el kell indulnunk valami kajáldát keresni, mert el fogunk aludni. Találunk egy pizzériát, kérünk néhány szelettel, egy-egy Ichnusát is, Szardíniára régóta el akarok jutni, amíg az nem jön össze, legalább iszom a sörüket.
Másnap fél kilenckor kelünk, lemegyünk reggelizni, valamivel fél 10 után indulunk el, metróra szállunk, a Termininél át a másikra, két megálló a Kolosszeumig. Néhány éve padovai Erasmus-félévem során már töltöttem pár napot Rómában, Zs. most van itt először. A legalapvetőbb látnivalókat tervezzük csak megnézni, két nap valószínűleg egyébként sem lenne elég másra. Elég komoly tömeg van, nem gondoltam, hogy januárban ennyien lesznek, hatalmas a sor, úgy látom, a szelfibot mellett most a powerbank a menő az utcai árusoknál, akik próbálnak megfűzni minket, hogy soron kívül, idegenvezetéssel menjünk be, persze háromszoros áron. Nem adjuk be a derekunkat, ez lélektani hadviselés, miután beállunk a sorba még legalább húsz fazon odajön ugyanezzel a dumával. Nem törünk meg. Kb. egy órás álldogálás után bent vagyunk, kombinált jegy, a Forum Romanumra és a Palatinusra is érvényes.
Kolosszeum. Bolyongunk kicsit a szinteken, tárlat az építmény történetéről, csinálunk néhány fotót, nem szeretek fényképezgetni, fényképezkedni még kevésbé, így, hogy már másodjára látom, a pszichés kényszer sem olyan nagy, hogy muszáj volna megörökítenem mindent. Kényelmesen, ráérősen sétálgatok, kenyeret és cirkuszt a népnek, próbálom elképzelni, milyen lehetett fénykorában. Átsétálunk a Forumhoz, felmászunk a dombra, kóválygunk, utána tovább a Piazza Veneziára, megnézzük II. Viktor Emánuel, az egyesített Olasz Királyság első uralkodójának lovasszobrát, közben látjuk, hogy Pollock- és Warhol-kiállítás is van a közelben, elgondolkozunk rajta, de inkább meghagyjuk későbbre, hátha belefér esetleg.
Elsétálunk a Pantheonhoz, iszunk egy kávét a közelben. Elvileg itt lehet az egyik legjobbat kapni Rómában, ezt persze sosem tudjuk meg, de valóban kitűnő. Aztán Piazza Navona, eszünk egy drága, ámbátor nem igazán jó helyen, később kiderül, hogy ez az egyetlen ilyen mellélövésünk az út során, belefér. Átmegyünk a Trevi-kúthoz, majd a Spanyol lépcsőhöz, tervben volt még mára a Borghese Galéria, de nem érnénk oda zárásig, úgyhogy metróra szállunk, vissza a szállásra, útközben bedobunk egy porchettás szendvicset, majd lefekszünk korábban, másnapra is kelleni fog az erő.
Borítófotó: Zs.