Egy Bosch-festményhez
Mitológiai lény vagyok, halhatatlan. Nő vagyok, tudom azt, amit csakis mi tudhatunk. Azért teremtettek, hogy téged szolgáljalak. Tartsd a kezed a derekamon, csak a csípőmre figyelj, a ringásra, most ne nézz a szemembe, különben látnád tükröződni a felszínen úszó tetemeket. Nem fogsz elmerülni, mert úgy akarom, most tedd a kezed a combomra.
Megtartalak, ha a karodban tartasz, nem engedlek elsüllyedni. Csak engem nézz, és hajolj a vállamhoz közel, hallgasd a kulcscsontom alatt lüktető szíveket, tartsd a derekam szorosan, veled egyensúlyozni nem egyszerű, a ringás tart a felszínen. Most nézz a szemembe, mert azt akarom, hogy ne vedd észre a mögöttem lassan elmerülő lidérceket, és a sarokból minket figyelő szempárokat, mert azok a szempárok valójában feketelyukak, amelyek mélyén vakon hunyorgó égbolt vár. Beleveszni végzetes lenne.
Léggömböt fújtam magunk köré egy kék színű nefelejcsből. Belezártam magunkat, hogy végképp biztonságban lehessünk. A nefelejcs közepén tükör van, abban látom magunkat, minden mozdulatod kétszer vesz körbe, a sóhajtásaink bepárásítják a tükröt. A lefolyó vízpára miatt egyre nehezebb észrevenni minket, most elbújhatunk. Most jó. Alattunk irdatlan víztömeg, ha megkóstolnád, sós lenne, mert ezek könnycseppek, értem hullottak, alattunk ringanak, és csakis azért vannak, hogy elsodorjanak, azért vannak, hogy téged mellettem tartsanak. Hogy életben lehessél. Más férfiak sosem értek hozzám, csak kitalálom az egészet.
A burán kívül jéghideg van, fagyos tengerben áznak régi szokásaim. Elhagytam őket, mert csak téged szolgállak. Minden ami a gömbön kívül létezik, halott. Kidobott játékaim, alkuk és ígéretek, mint a madarak, szállnak körbe tehetetlenül, és vijjognak a fejem körül, de elérni már nem tudnak. Messze vagyok, túl közel vagyok. A legszebb szavakat súgom a füledbe, amik a negyedik, indákkal és tövissel átszúrt szívemből szólnak, az indák közepén egy gyöngy csillog, amit egyszer neked kell adnom, hogy örökkévaló maradhassak. A ringásra figyelj, a csípőmön tartsd a kezedet, a combomon a másikat, nézz a szemembe, ne figyelj másra.
Végül is ez az egész nekem csak játék, nem számítasz, ha nem kellesz már, letaszítalak a mélybe, és nem leszel többé, nem létezel. Amikor már nincs rád szükségem, ellöklek magamtól, és a fagyos hínárok fonnak majd körbe. Bezárlak a negyedik szívembe, és hiába keresel, nem találsz sehol. Üveggömbben tartalak, nem menekülhetsz előlem, de félek. Félek, mert hiába löknélek le, nem sikerül sehogy sem, minden nagyobb hullám a mellkasodhoz taszít.
