Várady Szabolcsnak idén új verseskötete jelent meg a Magvetőnél, a sorban a negyedik. Négy kötet – egy 50-60 éves költői pályán szerény produktumnak tűnik, még jó, hogy az irodalomtörténet nem mennyisége, hanem minősége alapján értékeli a lírai teljesítményt. Márpedig Váradyt a 20. század utolsó harmadának legnagyobbjai közé sorolták eddigi munkái alapján. Engem most az izgat, hogy az új kötet, a talányos című De mennyire felkeltheti-e az új nemzedékek érdeklődését, népszerű lehet-e, korszerű költőnek tekinthető-e Várady?
De mennyire, hogy korszerű! – válaszolom kapásból, s eszembe ötlik Váradynak a 30 éve megjelent (második) kötete, a Hátha nem úgy van. Hisz már ez is tartalmaz harminc-negyven olyan verset, amely ma is romlatlan állagú, friss szellemű, s mellesleg remekmű.
Ezekben már ott vannak azok a markerek, amelyek később a slam poetryt olyan népszerűvé tették:
a rím- és ritmusbravúrok, az élőbeszéd köznapi vagy szlenges fordulatai, a nyelvi kétértelműségek, illetve a szokatlan asszociációk.
Ezek a poétikai jegyek Váradynál ötvöződnek az ún. nyugatos-újholdas líra vívmányaival:
a feszes logikával, a sűrítettséggel és a képalkotói természetességgel. Az utóbbi, a klasszikus modern tradíció ma már inkább megtagadott, mint vállalt, ám újragondolt alkalmazása azzal az előnnyel jár, hogy könnyű megjegyezni az ilyen verseket, Váradyét mindenképpen. Például az alábbi frappáns tömörségű, jó ritmusú sorokat, amelyek máig érvényesen közvetítik a jellegzetesen magyar közérzetet és balfékségeinket.
„Itt nem lesz eső csak gyűlik a por / Ha lesz vihar máshol valahol” (Négysoros)
„Az idő el van telve önmagával / nem látom át, hogy férhetnék bele. / Az ilyen eszmék futtatása rám vall. Nem akar múlni rosszkedvem tele.” (Rosszkedvem tele)
„A kés. Ne késs. Jó, hogy utánamentem. / Helyettem már ütőerét nyiszálta. / Közben ruhát nem volt mód fölvehetnem. / Ami él, az kicsorbul, anyaszülte.” (Elromlott szerkezet)
„A szélirány szerinted kedvező? A szélirány nem érdekes szerintem. / Zsugorodik a zsugori idő” (Villanella)
Két friss idézet pedig az új kötetből. Az első a hatalom szavát közvetíti.
„Nix pacsirta, a madarunk a vércse. / Nehéz a tánc, de kezdődik. Szabad? / Nem spórolhatjuk meg talán a vért se. / Szavalhatsz ellene, de nincs szavad.” (Vijjogni, mint a vércse)
„Téged szeretlek, és éppen ezért / maradok őmellette – mondta. – Azt a kettős / bűnt nem követhetem el, hogy / nem szeretem, és még ott is hagyom.” (Téged szeretlek)
Igen, korszerű Várady, vethetné valaki közbe, de mennyire?
Ma már nem verseket írnak a költők, hanem köteteket. Koncepciók mentén. És nem bíbelődnek képekkel, rímekkel, ritmusokkal, szabadon alkotnak. Mert a versek olvasási ideje (is) zsugorodott, s az olvasó nem fogja agyonrágicsálni egyetlenegy vers sorait: átfutja, aztán már át is tért a következőre vagy valami másra. Ha hatni akar a költő, sok-sok homológ szöveget kerítsen koncepciója köré, hogy a kötet végére érve kapizsgáljon is, érezzen is valamit az olvasó! S az irodalmi közvélemény? Az is kötegelve veszi tudomásul ma már a szerzőt. Ha nincs három-négy évente kötete, szinte kiíródik az irodalmi életből.
Az érvelés pro és kontra még folytatható lenne, ám ennyi is elegendő ahhoz, hogy összegzésként eszünkbe jusson egy újabb Várady-sor: „Fordul olyan bizonytalanra minden” (Villanella). S ezzel már Várady költészetének egy újabb lényeges vonására fókuszálhatunk. Korunk jellemző állapota a kétkedő, gyanakvó bizonytalanság (nem győzzük aggályainkat erővel elnyomni), s ez Várady lírájában már évtizedek óta kísért. Legújabb kötetében fokozottan jelen van, már a címében is (hisz más intonációval mást jelent a társalgási fordulat), hát még vershőse életében és az életére való visszaemlékezésben.
Vershőst említettem, ugyanis a De mennyire már konceptkötet – Várady beszámolója szerint – virtuális önéletrajzi regény, így van hőse.
Már amennyiben hősnek nevezhetjük azt a homályos figurát (40.), azt a magamféle más alakot (37.), aki tétován, félénken és jóhiszeműen araszol a maga életében, s emlékei felidézésében legalább annyira bizonytalan, mint szerepeinek s karakterének a megítélésében. Kételyeit kérdések formájában lépten-nyomon megosztja hallgatójával, a versbeli beszédszituációk címzettjével, így a költemények fele tartalmaz kérdő mondatot, a negyede azzal is kezdődik. Kérdések övezik a kötet első (bemutatkozó) versét is, a Kaliforniában egy dán falu címűt. Ám a meghitt-bizalmas tónusban feltett kérdés – „Hogy is hívják azt a kis dán falut?” – meghökkenti az olvasót, mert érdektelennek találja. Fontos ez? Aztán kiderül, hogy a falu – a maga dán-amerikai marketingvirtualitása ellenére – nagyon otthonos volt, a hozzá vezető út pedig szorongással teli.
„Azt hittem, soha nem érünk oda,
nem jófele megyünk, vagy kifogy a
benzinünk és sehol egy árva kút,
megyünk, megyünk, mióta és miért?
Csinos kis házak, mikor végre meglett,
és egy házon kiírva, persze, Hamlet,
és úgy voltunk, mint aki hazaért.”
A versben a portré tűnik érdekesnek, az izgatott utas, aki talán az életét is elaggodalmaskodja, no meg az egyszerre ironikusnak és meghittnek festett öröm, a látszólagos hazaérkezés öröme. (Kosztolányi Boldogság című novellájában olvasni hasonlóról, csak ott érzelmes változatban.) Kalifornia, 88 tele – teszi hozzá az időpontot az elbeszélő. S a Várady életútját ismerők eltűnődhetnek. Ez az a dátum, mikor Várady megérkezett a siker (látszat)világába? S vajon a későbbieket ő is úgy élte meg, mint farewellt?
Várady kötetbeli verseinek mintegy a harmadára jellemző, hogy jelentéktelen történést aprólékosan tárgyalnak, mintha a versalany öregesen fecsegne csak, elveszne a részletekben.
A kötet utolsó verséből persze kiderül, tudatos ez a versépítés; rájátszás Horatius versszerkezeteire: „a jó közelítés / kezdő pontja a sermo – annyit tesz, csevegés” (82.). Ez a kedélyesen csevegő hanghordozás elringatja a gyanútlan olvasót, miközben a lényegtelen apróságoknak fokozatosan megnövekszik a súlya. Mondjuk annak, hogy az 50-es évek budai motorversenyein ki volt a mitfahrere (oldalkocsis társa) az örök győztes Gaálnak. A felesége – ahogy a visszaemlékező hinni szeretné – vagy más? Mert a vágyak, a tudattalan lelki szükségletek átírhatják a múltat. A fájdalmas valóság pedig az, hogy a gyerekkori én ilyen hitvesi összeműködést nem ismert, nem ismerhetett: „Tízéves vagyok. Elváltak anyámék.” (9.) És több párja volt a nagypapának is, aki elvitte a motorversenyekre. „A nagymamához csak ebédelni járt.” (80.) Az emlékezés zavarai hol felejtésben, hol tévedésben, hol a való álomszerű áttűnésében mutatkoznak meg. Például egy rég meghalt baráttal töltött görbe nap oly távolinak tűnik, hogy Vogelweide szavaival kell rákérdeznie a meditálónak: „álmodtam-e vagy megvolt valóban?” (25.). Pedig a kötet egyik lezáró verséből (mert kettő is van) kiderül: „az volt a napjaid legszebbike” (81.).
A kétségek mellett vannak persze bizonyosságok, vitathatatlan tények is az élettörténetben.
Ezek elsősorban veszteségek – barátok, költőtársak halála (F. G., Öreg barátom), egy folyóirat, a Holmi megszűnte (Lapzárta), s persze az öregedés folyamata (Apropó 60; Éjszakai járat; Ameddig, addig). Kikezdhetetlen tényeknek mutatják a verses beszámolók a magánéleti kudarcokat is, ám ezek kudarc jellege kérdéses. Túl erős – a horatiusi aurea mediocritas eszményét messze meghaladó – önkritikát érzékelünk ezekben a felsülés-versekben. A rejtett szerepelvárások fel nem ismerését mi olvasók aligha tarthatjuk véteknek.
„Azon a rögtönzött házibulin,
ahol a szomszéd szobában
a barátom is jelen volt,
első szeretőd és még mindig szerelmed,
ott akartál lefeküdni velem,
aztán soha. Ilyen afrodiziákum
többé nem adódott: hogy hátha ránk nyit.
[…]
Istenem, milyen bonyolultak vagytok,
én meg milyen hülye!” (Emléksorok egy régi felsülésre)
A groteszk helyzetek, melyeket elbeszélője csak utólag lát át, ironikus, humoros tónusúak.
Komorabbak, szinte már fenyegetőek a látomásos álomelbeszélések, elégikusak a siratók, illetve a volt bizonyosságával szemben a volna lehetőségét felvillantó, majd visszavonó költemények. Ritkábban tragikus, esetleg tragikomikus hangfekvésbe is átcsúszik a hang (Öreg barátom, Éjszakai járat), jellemzően azonban horatiusi derű és Weöres Sándor-i játékosság hatja át a szövegeket. A jól érzékelhetően kiküzdött, kiharcolt lelki egyensúly alapja az élet törvényeinek az elfogadása. Például az öregedésé, melyről már a 2003-as kötetben, A rejtett kijáratban is megadó beismeréssel nyilatkozott a szerző: „Nincs többem ennél, / Már ősz ez itt”.
Az élet beszűkülése azonban nem kétségbeesésre sarkallja, hanem a megmaradt lehetőségek kihasználására.
Okos élvezője akar lenni, s nem elszenvedője az életének: „Attól, hogy itt a hatvan, / nem dől a tábla ránk, még nem mondhatni: matt van, / még van pár figuránk” (29.). Sztoikus mértéktartással ugyan, de az örömre szavaz, a gasztronómiai élvezetekből, a baráti, szerelmi és családi kapcsolatokból nyert örömökre, s ezek megélésére biztatja a barátait is. Legfőbb örömforrása pedig a költészet. A maga és mások versei. Eljátszik a ritmussal (Dob, Ritmuspróbák), a rímekkel (Vijjogni, mint a vércse), s meglátja a líra lehetőségét a legmindennapibb közlésekben, például az e-mailekben is (Egy év cserepei). Boldogan parafrazálja Villont a tűnt idők szép pincérnőire emlékezve („de a tavalyi hó, az ugye hol van?”– 17.), vagy Shakespeare-t a 75. szonett vulgáris átiratával. És ott van Arany, Kosztolányi, Jékely, Weöres, Lator, Tandori, Horatius és Mimnermosz, régiek és még régebbiek, akiknek motívumai, hangütése vagy életszemlélete visszhangot keltett benne, akikkel a verseken keresztül társaloghat, mint ahogy régi énjeivel is – egy-egy felidézett saját versrészlet vagy saját átirat révén.
„Mit keres itt a régi versem?
Elringatóztam dallamán.
Veled vagyok és közbe mintha
a visszájáról hallanám:
dehogy kristályos, tiszta reggel,
a rácsra dehogy tűz a nap –
kihaltság, szíved-hekatomba,
madaraid elhullanak.”
– írta Tandorinak nem is olyan régen, a 80. születésnapjára – fölidézve saját versének (Te megjelensz-e?) indító sorait, hogy Tandori életén és költészetén mérve, őket visszavonja. Mert tudja, hogy más élet más versért kiált.
Szerelmekkel, barátokkal, költőtársakkal és önmagával – régi és újabb énjeivel – társalog, diskurál, beszélget, vitatkozik Várady Szabolcs az új kötetében.
Pedig szót érteni nem könnyű, még önmagunkkal sem. Lassan le is szokunk róla. Mert a jó beszélgetés a másikhoz való odafordulással kezdődik, a társra való figyeléssel. Ezt az előzékenységet, baráti gesztust érezzük Várady beszélgetéseiben mindig – függetlenül attól, hogy az a másik a versben megszólal-e. Várady akként szövi a szót, hogy mit érez, mit sejt a beszédpartnerében. Mert a közlés számára kapcsolatteremtés. Pilinszky ezt úgy mondta valamikor: „adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet.” Hát kell ennél korszerűbb költői magatartás?
Várady Szabolcs: De mennyire, Magvető (Időmérték sorozat), Budapest, 2019.
A borítókép forrása az Alexandra Pódium YouTube-csatornája.
