Álomnaplók
Berlin, a neten látott albérlet. A szobák három emeletbe rendezve. A legalsó stabil, de szűk. Arra épült két másik, mint egy hatméteres magasságig galériázott négyzet alapú hasáb. Vékony fadeszkákból, lécekből van az egész, mint a szupermarketben vett tízeurós könyvespolc, amit én szögeltem össze az előző kivándorláskor, 2009-ben. Ugyanúgy is inog. Fürdő és hálók csak az emeleteken vannak, így a lányom nem hagyható ki ebből a labilitásból. Majd mindig figyelünk rá, győzködöm magam. Arasznyi rések az ajtók és a küszöbök között, ahogy a lépcsőn áll, a következő fok a mellbimbójáig ér. Halványan eszembe jut, hogy így jobb egyensúlyérzéke lesz, de még fenn a hangsúly, amikor már leleplezem és korholom magam. Közben ő, mint türelemjátékban a golyó, gurul, amerre lejt a talaj, és én csak azt tudom akarni, merre lejtsen. Ébredés. A lányom köztünk, emlékszem, hogy ott van, de érzem alattam a matrac süppedésén is. Most elég ennyi, nem kockáztatok egy felriadást a tapintásért.
Rákospalota. Három betörő a lakás előtt, öntelten hangosak. Magabiztosságuk indokolt, fickónak, sihedernek becézem őket, ennyire telik tőlem. Szemrehányásra magam felé, hogy miért lennének betörők, pedig tudom, hogy azok. Az ablak mellé állok, takarásba, hogy lássak, de ne lássanak, fülelek, és nem szólok, hogy halljak, de ne halljanak. Vágy, fölénybe kerülni valahogy, aztán onnan nagyvonalúnak lenni. Remény, hátha jutalmat kapok, amiért itt, hátrányban is ilyen szép dolgokra vágyom. Ilyenkor könnyű békülékenynek lenni, szól egy hang, mély, mint egy áramütés. Közben észreveszem, hogy megbénultam. Valószínűleg meg is némultam, bár ezt nem lehet ellenőrizni, mert ha megszólalok, lőttek a rejtekhely titkosságának. Még nem jöttek be, de így nem állhatok majd ellen nekik. Marad a bizakodás, hogy csak kirabolnak. Csak megrúgnak. Csak engem. Csak hasba. És ha ennyi megszorítás van, akkor cserébe sokszor megrúghatnak, lássák, velem lehet beszélni. Szégyen, amiért alkuhelyzetbe képzeltem magam, holott erről szó nincs. Hogy mindig azt hiszem, van tárgyalási alap, pedig csak annyi van, amennyit kiverekszem, és nem verekedtem ki semmit, most pedig bénán már késő. Ébredés. Tudok járni és beszélni. Kimegyek a folyosóra, ott van az egyik betörő. Hátrál, a karommal utána kapok, mint egy nejlonzacskó, könnyű és erőtlen, de lassú, titkolom, hátha tűnhet úgy, mintha futni hagynám. A nappali mindenféle romokkal van tele, de nem tudom, mit vertek szét, mit vittek el ők, mintha nélkülük is ilyen lett volna a szoba, és csak a betörő idegen tekintetének tartoznék egy takaros lakásbelső képével. Ébredés. Még mindig álmodom, de már csak a légzésfigyelő zöld fénye világít középen, pedig jobboldalt kéne. Nyugtázom, és ezzel itt végeztem is. Ébredés. Van tapintásom, ez most igazi ébrenlét. De nem vagyok feljebb vagy lejjebb, csak mint egy folyosó másik szobájában, előrébb vagy hátrébb, ahogy vesszük. Haj-homlok határon, hónaljban bő verejték. Nem tudok mást, mint szeretni, de nagy fasz vagy te, Attila, gyűlölni nem tudunk, és az nem ugyanaz, ez nem alapfokú egyenlet, hogy mínusszor mínusz az plusz. Ha nem születtél bele, nem értesz hozzá, meg kell tanulni, és akkor gyűlölni kimerítő, unalmas, miközben a vége mégis kiszámíthatatlan, mint egy sörösüveg ijesztőre tört nyaka. Csak lóbálhatod te is, ennyi az egész. Lejátszottam, hogy nekem akkor sem éri meg, ha az egészben tévedek, és úgy sem, hogy ilyen éjszakákkal kell megfizetnem Visszaalszom.
József körút – Nap utca sarok, de nem a 2009-ben eladott lakás, hanem a legfelső szinten egy másik. A régi lakás magyarázatként van jelen, miért megyünk be a legfelsőn a másikba. Hazudok, már ott sem magyarázat volt, hanem mentség: ezt mondjuk majd, ha megjönnek a lakók. Benn, a lakásban, már sajátabbnak érzem, de megakad a folyamat, mert megjönnek a lakók. Három érdektelen diáklány, az egyik kicsit F.-re hasonlít. Elmondom a mentséget, nem hiszi el senki, de arra jó, hogy minden más hátralévő történést, erőszakot vagy számonkérést felfüggesszen. Könnyű, belőtt ziccer, ébredés. Öröm, most nekem jó, most én hatoltam be a máséba. Ha már az álom is győztes-vesztes meccs, én akkor is győztem. Káröröm, de mint egy életbiztosítás, meghúzódik a háttérben, onnan fokozza le az érzéseimet. És rögtön ellene dosztojevszkiji könnyű mámor, milyen szép lenne bocsánatot kérni attól, akihez ma betörtek álmában. És többé nem tenni ilyet. Berzenkedem, hogy eleve nem is mi tesszük. De itt is hazudok, mert persze, hogy mi tesszük. De hát tudnánk nem tenni? Tudnánk nem örülni annak, ami van, vagy legalábbis nem élni vele, mint tömegvonzással az öngyilkos?
Vécén. Most nagyobb, négy négyzetméter is megvan. A kagyló fenekén repedés, lemorzsolódott porcelánszemcsék, mattak és élesek. Alattuk malterszerű szürke. Mindhárman körülötte állunk, aggódunk. A szart féltjük, így felsebződhet. Ébredés. Együttérzés, megcirógatom az arcomat, ahová a karcolást képzelem.
Borítófotó: Mmbiz
