Kedd van, az utolsó januárban. Egyetlen rövid nap Budapesten: Á. barátom Erasmus-félévének utolsó napjait tölti Mariborban, régen láttuk egymást, Szlovénia pedig mindig gyönyörűnek tetszett átutazóban, így kihasználom az alkalmat, és holnap reggel, Róma után ismét délnyugatnak veszem az irányt.
A Pestre „szakadt” barátok, ismerősök száma évről évre gyarapszik, két találkozót is lebeszéltem mára. Igyekszem a repülőút után kipihenni magam, jócskán elmúlt már dél, amikor elindulok a belváros felé. A Jászainál szállok le a villamosról, a közelben van egy hentes, ahol sülteket is lehet helyben fogyasztani. Egy darab sült császárszalonnát, kolbászt, mustárt, uborkát és kenyeret kérek, elégedetten koppan a tálcám a helyiségben lévő egyetlen bádogasztalkán. Egymásnak adják közben a kilincset a vevők, egy nyugdíjas nénike 6 kiló farhátat vesz a kutyájának, magának 6 csirkeszárnyat rántani, a rádióból a We Are The World szól, az egyik árus ráénekli a Piál a földet. Tudja, hogy osztálytársam volt, kérdezi a néni. Hofi, kérdez vissza a hentes. Persze, Hoffmann Géza, egyszer órákig várattam az Orczy téren, elhívott randizni, jópofa gyerek volt már akkor is, de nagydarab és csúnya, nem mentem el.
A kiadós kései ebédet egy kávéval kísérem le a találkozók előtt, pocséknak hat a Rómában fogyasztottak után, meglep a szervezetem ilyesfajta sznobizmusa. Kicsit dolgozgatok, olvasgatok még, aztán elindulok a Deák felé a megbeszélt találkozási pontra. Hajnal egy körül van már, mire – kissé spiccesen – hazaérek.
Másnap reggel fél tízkor indul a busz a Népligetből, kb. 20-an várunk a Mariboron keresztül Padovába induló járatra. Három készenléti rendőr közeledik, igazoltatják a két kicsit sötétebb bőrű, arabforma srácot. Kedvem lenne megkérdezni tőlük, hogy mi alapján választották ki pont őket, de csak pufogok, közben beáll a busz a megállóba. Persze az is lehet, hogy hasonló személyleírással keresnek valakit. Próbálom jóhiszeműen hitegetni magamat.
Maribor Szlovénia második legnagyobb városa, kisebb mint Debrecen. Négy és fél óra az út, Á. kijön elém a pályaudvarra, lepakolunk a szállásomon, eszünk egyet, aztán rögtön belevetjük magunkat a városnézésbe. Sétálunk kicsit a Dráva partján és az óváros hangulatos utcácskáin, megnézzük a világ legrégebbi, még ma is termő szőlőtőkéjét, majd – már sötétben – felkapaszkodunk a Piramida elnevezésű dombra, ahonnan pazar kilátás nyílik a környékre.
Másnap korán reggel indulunk telekocsival Ljubljanába. Első utunk a Metelkova nevű helyre vezet, ami egykori katonai támaszpontként magába sűríti Szlovénia egész modern kori történelmét: a Monarchia katonái után a fasiszta Olaszország és a náci Németország egységei is itt állomásoztak, majd utolsó militáns gazdája, a jugoszláv hadsereg ’90-es évek eleji kivonulása után fiatal, független művészek, aktivisták, diákok foglalták el. Így vált egy pezsgő, alternatív kulturális térré, ahol rendszeresek a kiállítások, koncertek, bulik, az épületek falait street art munkák díszítik – Á. járt már itt többször, meg akarja mutatni a kedvencét, azóta viszont már egy másik graffiti takarja. Felmászunk a kastélyba, megnézzük a Modern Művészeti Múzeum tárlatát, és még elérjük a kora délutáni buszt Bledbe.
Az ebédet már itt költjük el, utána megkóstolom a kremna rezina elnevezésű, helyi különlegességnek számító – leginkább az otthoni nosztalgiakrémesre emlékeztető – süteményt. Ha a Metelkova Szlovénia történelmének lehetett kicsinyítő tükre, akkor Bledben mintha mindent megtalálhatnánk, ami földrajzilag jellemzi ezt a kis országot: rengeteg erdőt, hegyeket, tavat. Három óránk van, hogy elérjük az egyik utolsó buszt vissza Ljubljanába: a szigetre nem csónakázunk be, viszont teszünk egy nagy sétát a tó körül, az interneten látott képeken mindig a nyár erős, élénk színei domináltak, de a téli Blednek is megvan a maga sajátos, borongós hangulata.
Visszafelé a buszon a tájat figyelem, bő tíz éve élek az Alföldön, idegenek ezek a hatalmas erdők, hegyek, mégis valahogy bennük van a zempléni gyerekkor ismerőssége is. Késő este érünk vissza Mariborba, Ljubljanától ugyancsak telekocsival – egy apró Volkswagenbe préselődünk be három szlovén sráccal együtt. Megbeszéljük Á.-val, hogy másnap, az utolsó itt töltött napomon kicsit tovább alszunk, aztán majd eldöntjük, mit csináljunk.
Végül Celjére esik a választásunk, így rövid ittlétem alatt sikerül eljutnom Szlovénia három legnagyobb településére. Mintegy 60 kilométer Maribortól, kora délután indulunk el vonattal. Előzetesen az volt a tervünk, hogy felmászunk a kastélyba, azonban a helyiek sem igazán tudnak útbaigazítani, hogy merről lehetne gyalogszerrel megközelíteni, ráadásul nagyon távolinak is tűnik innen lentről, így végül lemondunk róla. Álmos kisvárosnak tetszik Celje, megnézünk néhány templomot és az izgalmas helytörténeti múzeumot, aztán a tervezettnél korábban visszaindulunk.
Este Erasmus-buli Á. kolijában, többeknek ez az utolsó estéjük Mariborban, eszembe jutnak a Padovában töltött hónapok, kicsit nosztalgikus hangulatba kerülök. A buszom hajnal 3-kor indul vissza Pestre, az a terv, hogy addig elütjük valahol az időt, aztán majd alszom útközben. Veszünk néhány Laškót a közeli boltban, elhelyezkedünk a koli társalgójában, lassan szállingóznak az emberek, aztán hirtelen leszünk egyszerre nagyon sokan, spanyolok, törökök, szlovákok, csehek, macedónok, lengyelek, bolgárok, magyarok és még ki tudja, kik. Nagyon fáradtnak érzem magam, de azért próbálok részt venni a társasági létben, nyikorog kicsit az angolom is, az utóbbi időben nem igazán használtam. Éjfél körül továbbállunk egy diszkóba, valószínűleg Erasmus-hallgatóként voltam utoljára ilyen helyen, maradék euróimból veszek még egy sört, aztán jobb híján a pultot támasztom, és beszélgetni próbálok Á.-val, már amennyire a zene engedi.
Szinte rögtön elalszok az áporodott, lábszagú buszon. Bóbiskolok, le-lebukik a fejem, szörnyű nyakfájásra riadok, a derengő hajnali félhomályban előálló látképből nem tudom megállapítani, hogy a határ melyik oldalán vagyunk – az idegenség mégiscsak bennem lehet, és nem a tájban. Aztán meglátok egy szlovén nyelvű reklámtáblát, visszaalszom. A Népligetből metrópótló a Kökihez, és még éppen elérem az IC-t Debrecen felé. A vonaton összegezni próbálok: 10 napja indultam el, utaztam nagyjából 3500 kilométert, vonaton, repülőn, buszon, megjártam három fővárost, régen látott barátokkal találkoztam. A déli harangszó már Debrecenben ér. Akik délnek mennek, azok élnek, de én most halálosan fáradt vagyok.
Borítófotó: Á.
