Erdélyi Pantheon

A Kolozsvár-dialógusok 2.0 gyújtópontjában a kultikus kolozsvári temetkezési hely, a Házsongárdi temető, illetve az itt nyugvó Hervay Gizella személye és költészete állt. A Kolozsvár-szerte több helyszínen futó kétnapos konferenciát és költészeti minifesztivált a Fiatal Írók Szövetsége, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Babeș-Bolyai Tudományegyetem közösen szervezte.

Az első nap változatos szakmai előadásokat hallhattunk Szabó T. Leventétől, Demeter Zsuzsától, Sárkány Tímeától, Bányai Évától, Codău Annamáriától, Karácsonyi Zsolttól és Balázs Imre Józseftől.

Szó esett a temető panteonjellegéről,

arról a furcsa emberi törekvésről, amelynek eredményeként a nemzeti emlékezet temető formájában tárgyiasul, illetve ahogy egy temető a népünnep és a gyász határterületévé válik. De hallgathattunk előadást Tompa Andrea és Diószegi Anna regényei kapcsán is: Bányai Éva azt kutatta, hogy miként fordulnak elő műveikben a temetkezési szokások, illetve konkrétan Házsongárd. Hasonló elemzést hallhattunk Codău Annamáriától, aki Visky András és Markó Béla szövegeiben tárta fel, hogy Házsongárd hogyan konzervál egy régi világot, Balázs Imre József pedig az idén megjelenő Kolozsváros antológiában vizsgálta a város előfordulásait. A rendezvény másik „főszereplőjéről” is esett szó, hiszen

Sárkány Tímea Hervay Gizella köteteiben vizsgálta a halál jelenlétét.

A halál konkrét és szimbolikus tereinek értelmezése Sánta Miriám előadásában is előkerült, aki kiemelte, az elemzett versekben a temetőről való diskurzus kollokviális: mintha mindenki mindenkinek a rokona lenne.

Az események sorrendjét nagyon jól eltalálták a szervezők: az első nap tartott tudományos konferenciát egy másnap délelőtti Házsongárdi temetőlátogatás vezette át a jóval barátságosabb, kötetlenebb kerekasztal-beszélgetésig. De előtte még pár szó a temetőben tett sétáról.

Újvári Dorottya, a Korzo Egyesület tagja vezette végig az érdeklődőket egy rendhagyó temetősétán,

és miközben ellátogattunk az emblematikus sírokhoz, igyekezett áttekinthetően felvázolni a temető alakulástörténetének fontosabb eseményeit. Volt miről beszélnie, hiszen a temető az idők során folyamatosan vált városi nyughelyből nemzeti panteonná, ugyanakkor a városszélről is „beköltözött” a belvárosba, ahol már műemlékként tartják számon. A délelőtti temetőlátogatást a már említett kerekasztal-beszélgetések követték. Korpa Tamás a Fiatal Írók Szövetségének elnökeként köszöntötte a közönséget, és előrevetítette, hogy az előző napi irodalomközpontú előadások után kissé eltávolodunk az irodalomtól, és a temetőről fog folyni a további beszélgetés.

Az első kerekasztal résztvevői Könczei Csilla, Vig Emese és Balázs Imre József voltak, a beszélgetés címe pedig Belső Házsongárd, egy sírkert szimbolikája. A beszélgetést vezető Balázs első körben arra volt kíváncsi, hogy milyen személyes kapcsolataik vannak Házsongárdhoz. Könczei a kérdésre válaszolva elárulta, hogy első generációs kolozsváriként neki nincs rokona Házsongárdban, és pontosan arra sem emlékszik, hogy mi volt a hellyel a kezdeti kapcsolata.

Az viszont bizonyos, hogy volt kapcsolata más temetőkkel, hiszen fiatal néprajzkutatóként sokszor aludt csendes falusi sírkertekben.

De nem maradt ki a síroknál történő szavalás vagy alkalmankénti italozás sem. Víg Emese szintén első generációs kolozsvári, viszont a faluról beköltöző szülei vettek sírhelyet a Házsongárdban, ennek kapcsán kiemelte, hogy érdekes és kutatható téma lenne az is, miként működik a temető sírhelyeinek öröklése, vásárlása, továbbá a házsongárdi sírhelyek státuszszimbólum-jellege, hiszen

akkor számít valaki igazán kolozsvárinak, ha van sírhelye ott.

A temető a panteonjellege miatt is érdekes, annyi nagy név nyugszik ott, hogy nehéz lenne egy olyan ösvényt találni, melyben mindenki sírját érinteni lehet. Így sajnos a temető infrastruktúrája miatt is vannak, akik inkább előtérbe kerülnek. A temető panteonjellege eltörpül amellett, hogy az emberek többségének mit jelent Erdély legfontosabb, etnikailag, vallásilag is sokszínű temetkezési helye.

Rengeteg feltáratlan történet nyugszik a temetőben.

Ennek kapcsán Vig Emese kiemelte, hogy munkába járása során felfedezett egyszer tíz egyszerű kereszttel jelzett sírhelyet, melyeken csak keresztnév és évszám volt. Előzetes sejtése, miszerint Szürke Nővérek nyughelye lehet, nem igazolódott be, kiderült, hogy egykori református diakonisszák fekszenek ott. A hozzájuk tartozó történet pedig még feltárásra vár. A beszélgetés során két rövid filmrészletet is bemutattak, az egyik Dan Curean filmrendező korai alkotása volt, mely a Gábor család egy temetőben történő halottjára való emlékezést dokumentált, a második filmrészlet pedig Könczei Csilla filmje, melyet egy ’98-ban készült táncszínházi előadáshoz készített a sírköveken levő női portrékról.

Egy rövid szünet után el is kezdődött a második nap második kerekasztalbeszélgetése, melynek résztvevői Újvári Dorottya, Jakab Albert Zsolt és Kádár Magor voltak. Ez a beszélgetés is a már ismerős kérdéssel kezdődött, hogy kinek milyen kapcsolata van a Házsongárdi temetővel. Újvárinak a családból is vannak ott nyugvó rokonai, viszont az egyik legemlékezetesebb momentum a temetővel kapcsolatban az volt, amikor Kendeffy Ádám sírját mutatták meg neki, melyre sem név, se évszám nincs felvésve, mondván, eleget tett a városért, úgyis emlékezni fognak rá. Jakab Albertnek, nem kolozsvári lévén, nincs személyes kapcsolata a hellyel, viszont azt mondták neki, hogy jól lehet ott tanulni, ami végül nem jött be, viszont szakmája miatt idővel a graffitiktől az emlékplaketten át a sírokig is eljutott, így szakmai kapcsolatba került a sírkerttel.

Felmerült a személyiségek sírjain fellelhető „offline like-ok” kérdése, a piros-fehér-zöld szalagok a személyek fontosságát jelzik.

Ám a beszélgetők problematikusnak találják ezt a helyzetet, hiszen a magyarországi turisták számára nem mond sokat sokszor még Dsida vagy Brassai neve sem, az elhelyezett szalagok pedig sokkal inkább tükrözhetik a csoportvezetők preferenciáit. Itt közrejátszik az is, hogy Kolozsvár a turisták szempontjából tranzithely, így nem szakítanak sok időt a temető bejárására. A hely „reklámozása” ugyanakkor szintén sokszor félrevezető, hiszen készült Magyarországon olyan térkép a temetőről, ahol Kányádi Sándor is fel volt tüntetve, pedig neki nem sok köze van a helyhez.

A beszélgetés folyamán megfogalmazódott, hogy az élők és a holtak ugyanannak a társadalomnak a tagjai.

A különböző temetkezési szokásokról is szó esett, például arról, ahogy színészek temetkeztek híres elődeik sírjaiba, a temető ez által nem csak rokoni kötelék, de szakmai emlékezést is magába foglal. Továbbá a temetők muzealizálódásának folyamata is érdekes, hiszen a késő 19. századig a forradalmat rendszerint temetőkben ünnepelték március 15-én. Egy pár évvel ezelőtti kampányfogás kapcsán, mely során azt hirdették, „Megmentettük a Házsongárdi temetőt”, felmerül a kérdés, hogy miért és mikortól is lehet igazából azt mondani, hogy meg lett mentve egy temető.

Az, hogy a temetőt és közel négyszáz sírját műemlékké nyilvánították, nagyban hátráltatta a restaurálást.

A beszélgetés vége fele felmerültek a temető és a benne rejlő értékek közönség elé tárásának módszerei, majd egy telefonos applikáció létrehozásának hasznáról és különféle térképek szervezéséről folyt egy apróbb vita, de abban szinte mindenki egyetértett, hogy történeteket kell az emberek elé tárni, olyanokat is, amik nem csak az elitnek szólnak, hanem a hétköznapi emberekéi is.

Ám nem csak a temető köré szerveződő előadások és beszélgetések alakították a rendezvény programját, hiszen sor került a Hervay85 – Felnőttem ugye meghívásos verspályázatának eredményhirdetésére, valamint a pályázók felolvasására is. A meghívottakkal André Ferenc beszélgetett.

André felvezetésül elmondta, a pályázatra húsz fiatal költőt hívtak meg, és végül tíz pályázat érkezett be.

A jelenlévő öt költő – Sánta Miriám, Kali Ágnes, Sárkány Tímea, Varga László Edgár, Kovács Újszászy Péter – első körben a távol lévő alkotók verseit olvasta fel, majd André kérdésére válaszoltak, hogy milyen kapcsolatban állnak Hervay Gizellával, a költészetével, mikor ismerkedtek meg vele. A fiatal költők elmondásai alapján változatos Hervay-kép alakult ki, hiszen van, aki egészen gyerekkora óta ismeri és olvassa költészetét,

Kali Ágnes számára pedig egyenesen ő a legmeghatározóbb költő.

Ha el kellene képzelniük, hogy milyen kapcsolatban lennének vele, van, aki testvéreként, de más távoli nagynéniként tekintene rá. A felolvasások után és az eredményhirdetések előtt egy kisebb vita is kialakult a nőköltészet problematikájáról. Az eredményhirdetést Karácsonyi Zsolt, a Helikon főszerkesztője, valamint Korpa Tamás, a FISZ elnöke vezette. Elmondásuk szerint a döntésük többnyire konszenzusos volt, a harmadik díjat megosztva Gondos Mária Magdolna és György Alida nyerte, a második helyezett Varga László Edgár, az első helyezett pedig Sárkány Tímea lett, Kovács Újszászy Péter pedig a FISZ különdíját nyerte, ami a nyári táborba való meghívással jár.

A Házsongárd-légió záróakkordja szintén egy felolvasással egybekötött beszélgetés volt.

Az „Itt alszanak a boldog rokonok” címre hallgató esten a már többször is idézett Visky András és Markó Béla vett részt. A beszélgetésen felmerült egy kiadó alapításának egykori az ötlete, amely egyúttal egy negyedévente megjelenő lapot is magába foglalt volna, melynek a címe Házsongárd lehetne, de megemlítődött Markó Béla nagy, alkalmi szövegként írott Házsongárd-verse is. Ahogy a délutáni beszélgetéseken előkerült Házsongárd élő mivolta, úgy ezen a beszélgetésen is felmerült, hiszen az irodalmat nem lehet elképzelni folytonosság nélkül, e tekintetben a temetőben nyugvó költő- és íróelődök mindmáig élnek.

De a temető alternatív használati módja is felvetődött, hiszen sokan turistalátványosságként, mások munkába menet rövidítésként használják.

A beszélgetés és egyben a kétnapos rendezvény vége fele megfogalmazódott Visky által a temető lényegét meghatározó mondat is, melyet itt hagynék zárlatként: a temető a túlélés szimbóluma, akiről van egy kő- vagy könyvlap, az túléli önmagát.

Házsongárd-légió – Kolozsvár-dialógusok 2.0, Kolozsvár, 2019. május 22–23.

A borítóképet Mărcuțiu-Rácz Dóra készítette.