A Slayer búcsúturnéjának budapesti állomása tökéletes példája volt annak, miért fog hiányozni a metal zenei világot nem kismértékben meghatározó banda a színtérről. Visszafogott, de mégis erőteljes színpadi kiállásuk, feszes zenei teljesítményük, a zsigerien gonosz hangulat, ami belengte a koncert utolsó harmadát, és a maga férfias csendességében zajló szívszorító búcsú emlékeztetett minden kilátogatót: a metal már jó eséllyel sosem lesz olyan, mint a Slayer előtt volt.
A világ egyik vezető metal zenekara, a Slayer 2018. január 22-én sokkoló bejelentést tett: utolsó világkörüli turnéjukra indulnak el. Az ilyen kijelentéseket mindig érdemes fenntartásokkal kezelni, és még ha egy-két későbbi, nagyobb jelentőségű fesztiválfellépés be is esik a zenekarnak, valószínűleg nem a levegőbe beszéltek. Tom Araya nyaki porckorong sérülései miatt egyre kevésbé bírta az intenzív turnézással járó terhelést, a dobos poszton is rendszerint akadtak problémák, majd pedig 2013-ban a csapat elvesztette alapító gitárosát, Jeff Hannemant. Nem sokkal korábban egy agresszív húsevő baktérium támadta meg, és felépülésében idült alkoholizmusa sem segítette, aminek következtében a zenekar 2011-ben esedékes koncertjén a Hegyalja Fesztiválon az a Gary Holt pótolta, aki azóta – a szintén legendás Exodus mellett – a Slayer állandó tagjává vált.
A folyamatos megpróbáltatások és Araya lelkiismeretes nagypapává válása is hozzájárultak ahhoz, hogy a csapat inkább a méltóságteljes befejezés mellett tegye le a voksát.
A turné első szakaszában még nem volt hír magyar dátumról, így a környék némileg csalódott Slayer rajongói legközelebb Bécsben csíphették el kedvenc bandájukat. Majd jött a bejelentés, hogy a zenekar mégiscsak ostrom alá veszi Budapestet 2019 nyarán. A magyar állomásra pedig régi cimboráikat, a szintén a Big Four tagjának számító Anthraxot is magukkal hozták nyitózenekarként (mellettük a Metallica és a Megadeth alkotja még a metalzenei négyest). Az, hogy felfokozott érdeklődés övezte a koncertet, talán enyhe kifejezés, ugyanis
a sötét szeánszra nagyjából nyolcezer rajongó gyűlt össze a Papp László Budapest Sportarénában.
Az estét menetrend szerint pontosan nyitó Anthrax egy lehengerlően energikus, mégsem tolakodóan arcbamászó fellépést produkált.
Az önjogán is csarnokokat megtöltő együttes teljes mértékben tisztában volt szerepével. Régi cinkostársuk színpadra lépése előtt kellett megfelelően bemozgatniuk a koncertlátogatók izmait, amit maximálisan teljesítettek is, sőt! A banda mindig is híres volt pezsgő színpadi munkájáról, amit most sem restelltek megmutatni: 50 felett is fiatalabb kollégáikat megalázó módon ugrálták be az aréna deszkáit. Leginkább az örökmozgó Frank Bello basszusgitáros volt elemében, aki fel-alá rohangálva és pattogva nyomta végig szinte az egész koncertet. A banda arcának számító alapítótag, Scott Ian is megállás nélkül lobogtatta jellegzetes szakállát. Ikonikus mozgáskultúrája, az erőteljesen emelt térddel körbe-körbe szaladgálás közben még a Belloval közösen végrehajtott csordavokálozásra, és egy ponton a mini stand-up comedybe hajló konferálásra is maradt ereje.
Joey Belladonna, a 1984–92 közötti klasszikus korszak énekese egy rövidebb beugrás után 2010-ben tért vissza ismét a zenekar élére, és hangjának csak jót tett a kor.
Az Anthrax vokalistái mindig is preferálták a dallamosabb énekelési stílust, de Belladonna 2010 utáni teljesítménye egészen elképesztő változáson ment keresztül. Éneklésében jobban érvényesülnek a Bruce Dickinson, Ronnie James Dio ihlette ívek, és azokat precízebben énekli ki. Szerencsére élőben is, így lenyűgöző módon énekelte végig azt a nagyjából egy órát, amit a zenekar kapott.
A setlist egy ritkaságon kívül nem tartogatott nagy meglepetéseket: a sort a Caught In a Mosh nyitotta, aminél tökéletesebb „táncba hívó” koncertindítót talán azóta sem írt senki. Sok idejük nem is maradt volna a kísérletezgetésre, így a klasszikus Madhouse, Anti-Social, Got The Time, I Am The Law, A.I.R. és a záró, Pantera-riffekkel kiegészült Indians mellett az újabb születésű In The End, valamint a turné előtt 27 éve nem játszott Now It’s Dark kapott helyet a koncerten (és mennyire jól is működött!). A hangzás bár nem mindig volt tökéletes, de a harmadik és negyedik szám között magára talált a hangosító is, így néhány további kisebb kilengés mellett élvezhette a közönség a dalokat.
Egy egészséges mértékű szünet után pedig következett a Magyarországon (jó eséllyel) utolsó alkalommal fellépő Slayer. Az addigra kialakított, letisztult színpadkép és a lúdbőröztető intró után pedig következett a legutóbbi lemez címadója, a Repentless.
Már ekkor érezni lehetett, hogy itt éppen valami különleges élmény veszi kezdetét, és a folytatás végül abszolút katarzisba fordult.
A koncert felépítése nagyon okosan egy „best of” összeállításra összpontosított, amit az újabb tételekre és kevésbé piedesztálra emelt klasszikusokra alapozott a zenekar, hogy a végjáték olyan metal ünneplésbe forduljon, aminél szebbet kívánni sem lehetne.
A nyers, pőre és ismét csak intenzív megszólalásnak sajnos megint nem segített a helyes irányt csak nehezen megtaláló hangzás, de a végső élményből ez sem vont le. A Slayer sosem az Anthraxhoz hasonló színpadi jelenlétéről vagy interakciókról volt híres, és most sem próbálták erőltetni a kapcsolattartást. Éppen elég volt az, ahogy kialakították a pirotechnikai eszközökkel, változó molinókkal és fényjátékokkal kiegészített impozáns látványt, amit aztán a saját eszközeikkel teljesen magukévá is tettek.
Folyamatos volt a mozgás, de a hangsúly végig a zenei élményre helyeződött.
Az egészségügyi okokból csak korlátozottan mozgolódó Araya hangilag legalább annyira elemében volt, mint Belladonna. Minden hang, acsarkodás és halálsikoly a helyén volt, szinte lemezminőségben szólalt meg. Kerry King gitárja mintha dominánsabb lett volna a Hanneman helyére érkező, de a zenekar abszolút szerves részét képző Holt hangszere mellett, ami egy pici problémát is okozott. Holt ugyanis az az elem a zenekarban, aki műfaji véncsontsága ellenére is friss vér a bandában, és láthatólag hatalmas élvezettel nyomta végig a koncertet. Na, nem mintha a többiek unottak lettek volna, de sajnos
a szólói gyakran elsikkadtak az amúgy is sűrű, intenzív, agresszív zenefolyamban.
Különlegességnek a ritkán játszott Gemini számított az Undisputed Attitude albumról, míg a Repentless mellett az újabb dalok közül a World Painted Blood és Hate Worldwide került elő. Természetesen nem maradhatott el a Disciple, a Post-Mortem, a Payback vagy a Mandatory Suicide sem,
de az igazán pokoli hangulatot mégiscsak a hangverseny utolsó harmada hozta el.
Egymás után hangzott el a Seasons In The Abyss, Hell Awaits, South of Heaven, Raining Blood, Black Magic, Dead Skin Mask és az elmaradhatatlan Angel of Death gonosz hetese. Együtt, egymásba folyva olyan szinten fejezi ki ez a néhány dal a Slayer mibenlétét és műfaji jelentőségét, hogy aki nem volt jelen az eseményen, és így, ebben a sorrendben hallgatja meg ezt a hét számot, az is valamivel közelebb kerülhet a thrash metalhoz. De sajnos a helyszínen elhangzottak élményét semmi nem pótolhatja teljes mértékben.
Az eszelős darálások, és sátáni gonoszság után a metal sok alzsánerére hatással lévő zenekar Araya vezetésével egy „Good night!” kíséretében levonult a Papp László Sportaréna színpadáról.
Majd a közönség rajongását élvezve visszatértek, hogy a legvégén csak a basszer-énekes Tom jöjjön vissza a tapsorkánra. Némán, minden különlegesebb gesztus nélkül járta be a színpadot, hogy így tisztelegjen a közönség előtt, akik állva tapsolva és üvöltve éljenezték a bandát a csarnok minden pontján. Egyik oldalról sétált át a másikra, meg-megállva hosszabb időkre egy-egy ponton. Majd felemelte a színpadra dobott magyar zászlót.
A nagypapa korba lépett metal zenészek (akikhez az éppen Magyarországon forgató Jason Momoa is csatlakozott a backstage-ben) ennél méltóbb és tisztességesebb búcsút talán nem is vehettek volna magyar közönségüktől, azok pedig hálásak voltak annak minden egyes percéért. Egy olyan emlékezetes pillanat volt ez a búcsú, amit sokáig fognak mesélni azok, akik ott voltak és azt sem szégyellik majd bevallani, hogy bizony könnyekig megható is tud lenni egy kíméletlen metal koncert.
Slayer: Final World Tour, Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2019. június 11.
A fotókat Artlasso készítette.
