Feküdni, mozdulatlanul
Minden este. És most is.
Csak néz maga elé. A sötétben.
Mindenféle hangok. Váratlan reccsenés. Kopogás a falban. Valami zizeg. Meg surrog. Ismeretlen lények.
Öt éve már, hogy egyedül van. Öt éve nem tudja megszokni ezt a furcsa zizegést. Vagy surrogást. Meg a váratlan reccsenéseket, koppanásokat.
Mondták, hogy jobb lesz. Hogy nyugodtan elalszik. Hogy nem szorong majd a sötétben.
Azt is mondták, hogy „a Róza néninek csak az emlékei zizegnek! Nem kell azoktól félni, Róza néni! Az emlékek nem bántanak sem nappal, sem éjszaka, csak vannak, és az, hogy vannak, az talán nem is baj. Addig jó, amíg vannak emlékeink.”
Ilyeneket mondanak az ismerősei meg a rokonai. Főleg a rokonai. Ezeket mondja Eszter is, a dédunokája. Aki feljár hozzá hétvégeken, hogy hozzon neki egy kis meleg ételt. Meg segítsen. Bevásárolni, mosogatni, mosni. Mikor mit. Ami kell.
És nappal minden rendben is van. És el is hiszi, hogy nem kell félni. De este! Amikor eloltja a villanyt. Akkor zizeg, meg surrog minden. És kopognak. Kopognak a falban.
Most is. Csak néz maga elé. A sötétben. Fekszik, és nézi a sötétet. A sötétséget.
– A sötétség zavaros – erre gondol. Nem szereti a zavaros dolgokat. Sohase szerette. A rendet szerette mindig is. Nappal is, éjszaka is. Úgyis fekszik le. Minden este. Szépen összehajtogatja a ruháit, az ágy melletti székre teszi, úgy, hogy minden rendben legyen. Hogy másnap mindent rendben találjon.
Aztán eloltja a villanyt, és bebújik a paplan alá.
És próbál elaludni.
Sokszor gondolja azt, hogy mit tenne, ha hirtelen megjelenne valaki. Egy arc. A sötétben. Odatolakodna. Valaki. Valami test. Arc és test. És mondana valamit. Mit is tehetne? Nem tudna védekezni.
Ő csak egy idős nő. No, nem annyira idős, de mégis. És egyedül van. Fekszik a sötétben, és nem tudja, mi lesz. Mi lesz, ha valaki bejön hozzá. Éjjel. Ha valaki kinyitja az ajtót. Ha valaki éjjel ott lesz, váratlanul, a szobájában. Mi lesz?
Próbálta azt is, hogy égve hagy egy kislámpát. Hogy ne legyen az a vaksötét. Ezzel is próbálkozott. De hiába. Akkor meg azért nem tudott elaludni. Mert túlzottan is világos volt. Azért, mert bántotta a fény a szemét.
Legalábbis azt hitte. Akkor.
Elhatározta, hogy nem törődik semmivel. Nem olyan öreg, nem fog egy kis szorongásba belehalni. Hetvenöt éves. Hetvenöt évesen még olyan fiatal az ember. Van egy kilencvenéves barátnője. Na, az öreg. Az valóban öreg. Eljár hozzá beszélgetni, kávézni. Néha csokilikőrözni. Hogy ne legyen olyan egyedül. Hogy ő se legyen annyira egyedül.
Fekszik az ágyában, mozdulatlanul. Sötét van. Hallgatja a zizegéseket, meg a surrogásokat. Meg azt, ahogy kopog valami a falban.
Most is ezt teszi.
Aztán, ami eddig soha nem történt meg vele, egyszer csak észreveszi, hogy valóban ott van egy arc. Valamiféle arc rajzolódik ki a sötétben. Valami öregember arca.
Igen, öregember. Ismeretlen öregember. Ott van, ott áll. Valahol ott, ahol a szék lenne, ahova letette a ruháit. Vagy amögött, ott, ahol a szobaajtónak kellene lennie. Igen. Bejött az ajtón. Itt áll a szobában. Nyilvánvaló. És csak néz. Nézi. Őt nézi. És nem szól semmit.
Érzi, hogy összeszorul a szíve. Alig kap levegőt. Vele szemben az ismeretlen öregember. Aki őt nézi. Látja az öregember arcát. Ráncos, őszülő szakállú arc. Nagy, horgas orr. És mélyen ülő, szigorú szemek.
– Most akkor mi lesz? – magában kérdezi, és csak bámulja az idegen arcot. Az öregember arcát.
Mozdulni sem tud.
Szeretne mozdulni, de nem tud megmozdulni. Csak kapkodja a levegőt. A homloka verejtékezik. Valaki ott van vele, az éjszakai szobában, aki talán mindig is ott volt, igen, valószínűleg ő zizegett és kopogott a falban, mindig is ott volt, és most már meg is mutatja magát, és valamit akar, mert csak nézi őt, mélyen ülő szemekkel, csak bámulja őt.
Nem tudja elviselni ezt az idegen tekintetet.
A verejték lassan ellepi az egész arcát. Patakokban folyik a homlokáról az izzadság. És a teste is! A hálóing teljesen átnedvesedik a takaró alatt.
Már nem lát semmit. Csak zihál, levegő után kapkod. És már nem is hall. Nem is hallja, hogyan erősödik a zizegés, a surrogás, meg a kopogás a falban. Már nem lát és nem hall. Csak azt tudja, hogy itt van valami idegen a szobában, aki ismeretlen, mélyen ülő szemeivel őt bámulja. Csak azt tudja, hogy nagyon fél. Hogy nagyon egyedül van.
Aztán arra ébred, hogy besüt a nap a szobájába. Az ágyra, az ő ágyára. A szobaajtó zárva, az ágy melletti széken összehajtva ott a ruhája. Ahogy este, lefekvéskor hagyta.
Egyedül van. Egyedül van, és fázik. A paplan alatt szokatlanul nedves a hálóinge. Olyannyira nedves, amilyen korábban soha nem volt. Ugyanakkor nem mondhatja azt, hogy kialvatlan lenne, mint máskor. Csak rendkívül gyengének érzi magát.
Legszívesebben örökké csak feküdne. Mozdulatlanul.
A borítófotó Petőcz András Facebook-oldaláról származik.
