Az idén 18. alkalommal megrendezett Transilvania International Film Festival (TIFF) ismét látványos fejlődést mutatott: a korábbiakhoz képest is szélesebb kínálat mellett ezúttal egy valódi A-listás filmsztár, Nicolas Cage látogatott Erdély szívébe. Ez persze csak hab volt a tortán: idén is remek filmeket láthattunk a kolozsvári forgatagban.
A záróhétvégén, feszített program mellett péntektől vasárnapig összesen 14 filmet néztünk meg, és örömmel tapasztaltuk, hogy a színvonal érezhetően magasabb volt a tavalyihoz képest, pedig azért 2018-ban sem lehetett okunk panaszra.
Szinonimák (Synonymes)
A TIFF idén is elhozta az erdélyi közönség számára az aktuális Arany Medve-díjas filmet. Tavaly Adina Pintilie különös mozgóképes hibridje keltett hatalmas feltűnést, ezúttal pedig Nadav Lapid könnyebben fogyasztható, de hasonlóan intim alkotására telt meg a Florian Piersic mozi hatalmas terme péntek délután. A Szinonimák izraeli származású főhőse, Yoav (Tom Mercier) Párizsba költözik, hogy végleg maga mögött hagyja a múltját: anyanyelvétől megválva francia tudását igyekszik görcsösen fejleszteni, miközben keresi a helyét egy olyan országban, ahol szinte folyamatosan idegennek érzi magát.
A kiválóan megírt forgatókönyv a nyelv egyre behatóbb megismerését az egzisztenciális útkereséssel köti össze, miközben a kamera hosszú beállítások, elképesztő gyorsaságú svenkek, valamint lekövető mozgások használatával rátapad a főszereplőre. A Szinonimák virtuóz, stílusos, hanyag eleganciával átitatott mű, mely lendületes tempót diktálva kísér minket végig egy másik társadalomba történő integráció folyamatán, miközben kifejezetten humoros is tud lenni. Tom Mercier pedig annyira karizmatikus jelenség a vásznon, hogy az ő szájából még a francia himnusz is úgy hangzik, ahogy korábban még soha. A film ősztől a hazai mozikban is látható lesz.
Szellemvárosi antológia (Répertoire des villes disparues)
A zsűri idei elnöke, Denis Côté állandó vendég Kolozsváron, így aztán nem meglepő, hogy 12. játékfilmje is meghívást kapott a programba, természetesen versenyen kívül. A Ghost Town Anthology 16 mm-es filmre forgatott, szemcsés képei egy álmos kanadai falu kollektív tragédiájába engednek betekintést.
A zárt közösség egyik tagja, Simon Dubé egy autóbalesetben életét veszti. A fiú családján kívül a falu népe, élükön a zugivó polgármesterasszonnyal, igyekszik feldolgozni a gyászt, hiszen mindenki jól ismerte az áldozatot, ráadásul évtizedes viszonylatban nem történt ilyen tragédia a településen. A halállal való szembenézés azonban nehezebb, mint amilyennek elsőre tűnhet, a történet felénél pedig egy radikális fordulat következik be, és a film a szereplők tehetetlenségének felerősödésével párhuzamosan elkezd home invasion-thrillerként, illetve paranormális művészhorrorként is működni, miközben az elnéptelenedő falvak jelenségére, valamint a menekültválságra is frappánsan reagál. A Ghost Town Anthology szuggesztív képeivel, folyamatosan lebegő filmszövetével és kiszámíthatatlanságával mindenképp üdítő színfolt, ráadásul Côté azt is sikerrel bizonyítja, hogy a kisujjában van a horror műfajának minden eleme, így aztán mesterien játszik a zsánermegoldásokkal és a nézők idegeivel is.
Isten létezik, Petrunyának hívják (Gospod postoi, imeto i’ e Petrunija)
Teona Strugar Mitevska maró szatírája az idei Berlináléról indult hódító útjára, és könnyen lehet, hogy komoly nemzetközi figyelem is irányulhat rá a jövőben. A történet szerint a molett testalkatú, munkanélküli, szüleivel élő, történész diplomával rendelkező címszereplő belekeveredik egy ortodox vallási szertartásba, melynek keretében egy a főpap által a folyóba dobott fakeresztet hoz fel a felszínre. A gond csak az, hogy ebben az évenként tartott rituáléban kizárólag férfiak vehetnek részt, Petruniját így letartóztatják a vallási szabályok megsértéséért.
Az eleinte kisszerű küzdelem szép lassan szimbolikus jelentőségűvé válik, ám Mitevska nem felejt el emlékeztetni bennünket arra, mennyire abszurd, hogy a számos belpolitikai botránytól terhelt Észak-Macedóniában országos botránnyá duzzadhat, hogy egy nő részt vesz egy egyházi eseményen. A film éles kritikával illeti a szenzációhajhász médiát, a feladata ellátására alkalmatlan rendőrséget és a képmutató vallási közösséget is, miközben szép lassan igazi hőssé emeli a munkanélküli történészlányt, akinek szerepében Zorica Nusheva alakít emlékezeteset. A God Exists, Her Name Is Petrunija a hazai mozikban is látható lesz.
Arany kesztyű (Der Goldene Handschuh)
Szintén Berlinből érkezett a Sötétbennel Golden Globe-díjas sztárrendezővé avanzsált Fatih Akin új munkája, melyet kisebb fajta botrány övezett a fesztiválpremier idején a kritikus hangok szerint céltalan és kendőzetlen brutalitása, valamint gyomorforgató naturalizmusa miatt. A megtörtént eseményeket feldolgozó Arany kesztyű a sorozatgyilkos Fritz Honkát állítja a középpontba, ám nyomozás vagy bármiféle egységes narratíva helyett a film a ’70-es évek Hamburgjának, azon belül is a város piroslámpás negyedének hangulatát, valamint a címet adó talponálló kocsma atmoszféráját kívánja visszaadni – teszi ezt maximális sikerrel.
A kritikusok által földbe döngölt Arany kesztyű annyira beteg és erőszakos darab, hogy a kolozsvári vetítésen a játékidő 5. percében távozott az első néző, majd többen is követték a példáját.
A rendező e gyomrot és lelket próbáló rémálmot azonban a látszat ellenére nem öncélúan vitte vászonra: hatásosan és a stáblista alatt futó fényképek tanúsága szerint megdöbbentő hitelességgel képes ábrázolni, milyen állapotban volt közel 50 évvel ezelőtt Sankt Pauli, valamint a német társadalom alsó rétege, és hogy ez a toxikus közeg mennyiben pecsételte meg a sorsát azoknak, akik képtelenek voltak kitörni belőle. Az Arany kesztyű a testnedvekben való intenzív tapicskolások között konkrétan vicces jeleneteket és comic relief-karaktereket vonultat fel, mégsem válik sem önmaga paródiájává, sem pedig tét nélkülivé, miközben Jonas Dassler fantasztikus színészi munkájának hála a visszataszító főszereplő minden rezdülését behatóan megismerjük. Igazi mozgóképes bravúr, de fogyasztása szigorúan csak erős idegzetűeknek ajánlott. A magyar mozikba ősszel érkezik.
An Elephant Sitting Still (Da xiang xi di er zuo)
A tragikusan fiatalon elhunyt kínai rendező és író, Hu Bo első, egyben sajnos utolsó nagyjátékfilmje szintén embert próbáló feladat elé állít a maga négy órás játékidejével és átlagosan 10 perces, főleg lekövetésre építő hosszú beállításaival, ám a türelmesebb nézők egy igazi csiszolatlan gyémántot kapnak. Az An Elephant Sitting Still, akárcsak Jia Zhangke Touch of Sin-je, a kínai társadalom szövetében megbúvó feszültséget emeli a felszínre, Zhangke grandiózus alkotásához képest triviálisabb bűnesetekből (telefonlopás, megcsalás, kutyatámadás) kibontva egy szuggesztív, pesszimista víziót. A bűn hálója végül szép lassan, mégis könyörtelenül fonja körbe a főszereplőket, akik újabb és újabb erőszakos cselekedetekre vetemednek, ám ezáltal a vágyott feloldozás helyett egyre inkább a kollektív feszültségtől terhelt társadalom perifériájára szorulnak.
Végtelenül szomorú, depresszív film az An Elephant Sitting Still, melynek befogadását nehezíti az aprólékos műgonddal megkomponált snittek zsigeri és bőr alá kúszó monotóniája, a pozitív karakterek szinte teljes hiánya és a film egészéből áradó kilátástalanság. S bár a záróbeállítás némi reménnyel kecsegtet, sajnos könnyen lehet, hogy a társadalom diszfunkcionalitását jelképező manzhouli elefánt még sokáig mozdulatlanul fog a helyén ülni.
A 18. Transilvania International Film Festival (TIFF) záróhétvégéje, Kolozsvár, 2019. május 31. – június 9.
