Sziporkázó algoritmus

Aki kedden ott volt a Muse budapesti koncertjén, azt érezhette, hogy a brit csapat és a látványmesterek is maximálisan megdolgoztak a pénzükért. Egy belépőjegy áráért élőben figyelhettük az ereje teljében, szinte hiba nélkül dolgozó triót, miközben az ámulatba ejtő színpadi show megmutatta, hogy kellene kinézzen egy stadionkoncert 2019-ben.

Februárban indította el Houstonban világ körüli turnéját a Muse, mellyel a tavaly novemberben megjelent nyolcadik stúdióalbumukat, a vegyes kritikai fogadtatást kapó Simulation Theory-t népszerűsítik. Második európai állomásként a Papp László Budapest Sportarénában léptek fel, ahol korábban hét évvel ezelőtt tették tiszteletüket a The 2nd Law-turnéjuk alkalmából.

Háromszor jártak a Sziget Fesztiválon is, egyszóval a magyar és a környező országok Muse-rajongói nem panaszkodhatnak.

Apropó rajongók. Semmi meglepő nincs benne, de mégis említésre méltó, hogy rengeteg külföldi érkezett Budapestre a keddi Muse-koncert miatt. Közvetlen környezetemben fiatal angol pár, lelkes lengyelek, illetve a programot passzívan végigücsörgő, majd fáradalmaikat Muse-ajándéktárgyakkal feledtető izraeliek fordultak meg. Nem kelt el minden jegy, ám a küzdőtér természetesen zsúfolásig telt, és a Dinosaur Pile-Up zúzása után többször is hangosan követelte a kilenc után pár perccel kezdő sztárokat.

Matt Bellamy-ék a fanfáros bevonulás újraértelmezett változatával nyitották az estet:

a süllyesztőből előbukkanó frontember körül a futurisztikus, sötétben világító egyenruhába és maszkba öltöztetett tánckar fúvósszekciót alkotott, miközben a banda az Algorithm-öt játszotta. A tánckar (bár feladatuk ennél összetettebb volt, hiszen néha énekeltek, máskor a közönség közé masíroztak, hogy hatalmas labdákat dobjanak közéjük) időről-időre megjelent, és rendkívül látványos, precízen végrehajtott koreográfiákkal  ámulatba ejtettek.

A teljes koncert (és nyilván a turné is) az új album világából nőtt ki, arra lett kitalálva.

A Simulation Theory a hétköznapok részévé váló szimulációk, a virtuális valóság és a megvalósuló fantázia témáira reagál,

ezért az album dalaihoz készített videoklipek rendkívül tudatos döntés alapján ugyanabban a nyolcvanas évek sci-fijeit idéző vizuális környezetben játszódnak, amely nem csak látványában, hanem hangzásában (a rockba sokkal több elektronika, szintetizátor oldódott) is jellemezte a show-t. A friss album és a koncerttervezés ilyen mértékű fúziójára még nem láttam példát, itt valóban a legújabb dalok domináltak (11-ből 8-at előadtak), ezekhez álmodták meg a hihetetlenül látványos körítést, melybe hézagmentesen illeszkedtek a banda korábbi slágerei is.

Sőt, a saját klipjükre való direkt utalásként jelent meg a színpadon egy játéktermi gép, majd annak teátrális áramtalanítása.

Bellamy világító szemüvege vagy a LED-fényeket kibocsátó kabátok is sokszor felbukkantak az est folyamán, nem beszélve a kivetítőről leereszkedő négy szkafanderes alakról vagy a búvárnak öltöztetett, stilizált poroltókkal a közönség felé füstöt fújó tánckarról. Ők később, a Thought Contagion alatt zombimozgású digitálvámpírokként tértek vissza, de ketten élő robotokként is megjelentek.

A látványorgia tetőpontja a ráadás előtti dalok közben a zenekar fölé tornyosuló felfújható óriásrobot, Murph volt,

akit Bellamy úgy próbált – sikertelenül – megtámadni, hogy háromszor is hozzávágta gitárját a fényt köpő, folyamatosan hadonászó szörny hatalmas kezéhez. Volt még fluoreszkáló konfetti és szerpentineső is, meg persze fények, fények és fények.

A kivetítőn hol az előre bekészített mozgóképek jelentek meg, hol a kamerák élő képei, leginkább a gitáros-énekes Bellamyról.

Az operatőri munka többször is a játékfilmeket idézte, rám nagy hatással voltak a steadicammel és darus kamerával rögzített szuperközelik,

melyek tovább növelték a koncert mozgalmasságát és dinamikáját. Csodálom, hogy az arcba tolt kamerák nem zavarták az ezen az estén is kiválóan éneklő, áriázó hangját is megcsillogtató frontembert.

Leírásom alapján úgy tűnhet, hogy a látvány maga alá temette a zenét, de ez korántsem lenne igaz. A Muse-t ismerők előtt nem titok, hogy az együttes tagjai közel sem olyan extrovertált, a közönséget ujjuk köré csavaró előadóművészek, mint mondjuk Dave Gahan.

Budapesti koncertjükön – ez volt számomra az est egyetlen csalódása – is fájóan keveset kommunikáltak a közönséggel,

érezhetően nincs meg bennük a kellő karizma, kisugárzás, hogy ők maguk varázsoljanak el minket, részei és nem létrehozói a színpadi show-nak. Érdemben nem reagálták le a koncert eseményeit, nem tudták vagy akarták spannolni a közönséget. Ezt a három angol srácot egy klubkoncerten is simán el tudnám képzelni, ahogy leszegett fejjel, háromszámonként egy mikrofonba hadart „thank you”-val végigtolnak egy zeneileg hibátlan estét. Az utolsó mozdulatig, képkockáig zseniálisan végiggondolt és -játszott színpadi show nem pótolta, de ellensúlyozta a zenekar introvertáltságát.

A ráadás utolsó dalát (utánaolvastam, így bátran leírom: megszokott módon) a Volt egyszer egy vadnyugat harmonikaszólama nyitotta,

Morricone mester dallamai után pedig a Knights of Cydonia klasszikusa csendült fel. Addigra a küzdőtéren állók a korábban kiosztott hatalmas labdák nagy részét a színpadról kinyúló kifutó két oldalához helyezték (kifelé menet azért láttam olyanokat, akik egyet megtartottak emlékbe), páran még dobálták a halmokban álló világító konfettiket, majd a Muse tagjai minden nagyobb fakszni vagy hosszadalmas összekapaszkodós hajlongás nélkül, szinte észrevétlenül (a dobverőket és a pengetőket is gyorsan kihajigálva) távoztak a színpadról. Az utolsó szelfiket elkészítő közönség között hazafelé indulva azon gondolkodtam, hogy milyen koncertet adott volna a Muse, ha nem csupán Euterpé és Erato, hanem Thalia is homlokon csókolta volna az együttes tagjait.

Muse: Simulation Theory World Tour, Papp László Budapest Sportaréna, Budapest, 2019. május 28.

A fotókat az Artlasso készítette.