Az idei év egyik legizgalmasabb szépirodalmi vállalkozása Lesi Zoltán Magasugrás című kötete, amelynek versei elsődlegesen a nemi szerepek diskurzusban való alakulásának és narratívába íródásának folyamatát világítják meg. A Harmadik Birodalom időszakában aktív sportolók történeteit felidéző monológokat, valamint a Duchamp és Cornell közti kapcsolatot taglaló levélverseket a dokumentarista hatást erősítő képanyag kíséri. A szövegekhez kapcsolódó műtárgyakról, a szlovák és német fordításról, identitáskérdésekről és az interszex sportolók mai helyzetéről beszélgettük.
KULTer.hu: A Magasugrás című verseskötet előfutáraként tavaly ugyanezen a címen egy zine-ed is megjelent, amelynek a vizuális arculatát szintén Ricardo Portilho dizájnerrel készítettétek el. Nemcsak a plakátszerűen széthajtogatható kiadványba került nyolc monológ, de szinte valamennyi korábban felhasznált régi okirat és fotó is visszaköszön az idei könyvhétre megjelent kötetben. Persze változtatásokkal – mind a versszövegeket, mind a képi elrendezést tekintve –, és kiegészülve többek közt a szintén közösen készített asszamblázsok repróival. Miért vált fontossá számodra a művészetközi együttműködés, az intermediális kísérletezés? Hogyan határoznád meg a közös kiállítások és a kiadványok viszonyát?
Ricardo Portilhót az Akademie Schloss Solitude-ben ismertem meg. Áthívtam teázni, és közben Joseph Cornellről, az árnyékdobozokról és a Rose Hobart filmjéről beszélgettünk. Később felkértem, hogy működjünk együtt, és készítsünk egy stuttgarti kiállításra fanzine-t a dokumentarista verseimből. A projekt kezdeteitől terv volt, hogy a narratív verseket az eredeti kontextusukba visszahelyezve mutassam be, a szövegek elbeszélő jellege és a történelmi tematika alapján adta magát, hogy egy újságszerű kiadvány szülessen, hiszen
a versek egyik fő témája a média és a propaganda.
A kihajtogatható fanzine előlapján újságkivágások és képek, a belső oldalán a verseim találhatók. Dora Ratjenről, Gretel Bergmannról és más sportolókról, akikről verseket írtam, újságcikkeket gyűjtöttem, erre alapul a fanzine, az asszamblázsok és a könyv dizájnja.
A kiállítás – ahogy Ricardo nevezte – egy háromdimenziós fanzine térbe helyezve.
A könyvben szereplő bővebb vers- és vizuális anyag kitágítja, feszegeti a tematikát és az esszéisztikus elbeszélésmódhoz is közel áll. Viszont itt nem álltunk meg, a könyv példányaiból kollázst készítettünk: a különböző oldalakon kinyitott kötetek képei, újságcikkei kiegészítik egymást.
KULTer.hu: Nemcsak a képek és a szövegek lépnek párbeszédbe izgalmasan. Bizonyos értelemben a Magasugrás eleve többnyelvű, hiszen angol cikkek, német dokumentumok is helyet kaptak benne, amelyek rendre irányítják a versek értelmezését. A kötet ráadásul németül és szlovákul is megjelent. A nyelvi és a kulturális kontextus minden bizonnyal erősen befolyásolhatja ennek az anyagnak az értelmezését. Kaptál már izgalmas, meglepő visszajelzéseket az idegennyelvű kiadványokra? Mivel a tradicionális költői képeket kerülő, eszköztelen nyelvű, történetcentrikus versekről van szó, vajon könnyebb volt őket lefordítani?
A különböző nyelvű könyvek tartalma is különböző: a német kötetet Keszerice Nóra fordította és 24 vers szerepel benne a teljes vizuális anyaggal, a szlovák kiadványt Cselényi Fodor Olívia fordította, és csak a versek szerepelnek benne a vizuális anyag nélkül. De a szlovák kiadó, a Vertigo jövőre tervezi kiadni a magyar kötet teljes anyagát. A német nyelvű könyvről már jelent meg recenzió a Falter Zeitungban, a Fixpoetry-n és készült egy rövid beszélgetés az ORF-en.
Mario O’Sterland azt írja, hogy a kötet irodalmi műfajai váltakoznak a líra, a próza, a monológ, a napló, a levél és a rendőrségi riport között.
„Mintha Lesi a dokumentarista színház, a montázs, az idézés és a kollázs technikáit akarná a lírán keresztül tovább fejleszteni.” A versek először németül jelentek meg, így a legtöbb munka és változtatás a fordításokon keresztül történt. A német verziónál kihívást jelentett, hogy rögzíteni kell, a beszélő milyen nemű, hisz ezt nem mindig egyszerű eldönteni.
KULTer.hu: A biológiai nem és a társadalmi nem közti feszültség, és különösen az interszexualitás a Magasugrás tematikus csomópontja. Több szempontból világítanak rá a versek egy-egy – a hatalmi mechanizmusok miatt a maga korában botrányt keltő – történetre, és az ismert sportolók és művészek életén keresztül fontos identitáspolitikai kérdésekre. Mennyire kerültek helyre ezek a kérdések az elmúlt közel száz év alatt? A sport az erő- és hatalomreprezentáció egyik fontos eszköze még most is, de van-e jelentős elmozdulás a fenti kérdésekben? Például egy interszex sportoló ma is hasonló tortúrára számíthat?
A Magasugrásban a fikció és a realitás, valamint az ellentmondásos kijelentések összeolvadnak. A könyv központi története az 1936-os berlini olimpia női magasugrás száma. Résztvevői újra és újra visszatérnek, hogy beszéljenek, de elbeszéléseiket megfertőzi a szubjektivitás. Így Dora Ratjen története befejezetlen, elmondhatatlan marad. Dora Ratjen csak azért vehetett részt a versenyen, mert Gretel Bergmannt zsidó származása miatt eltiltották. Nem lehet tudni, hogy valójában mi történt Dora – később Heinrich – Ratjennel: lehetett orvosi beavatkozás áldozata, vagy mint a náci rendőrség állította, nem tudták egyértelműen se nőként, se férfiként beazonosítani.
A legvalószínűbb, hogy Dora Ratjen interszexuális volt. A rekordokat és érmeket elvették Ratjentől, aki ezután eltűnt a nyilvánosság elől, és férfiként élt tovább.
A könyvben és az asszamblázsokban is szereplő különböző korabeli cikkek máshogyan mesélik el a történetet. A Time Magazine például egy hamis interjút is közölt 1966-ban Dora Ratjenről, aki igazából senkinek se nyilatkozott. Emblematikus még a Prove You’re a Woman című cikk is, hiszen csak a női sportolóknak kell és kellett bizonyítaniuk, hogy nők.
A sportolók nőiségének vizsgálata változott az idők során: a 30-as években egy orvosi bizottság vizsgálta a meztelen sportolónőket, a 60-as évektől Barr-tesztet hajtottak végre, amely bizonyos esetekben tévedhetett is.
Caster Semenya esete, megalázása éppen most zajlik, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség nem engedte nőként szerepelni a világbajnokságon az interszexuális futónőt,
mert az átlagosnál magasabb a tesztoszteronszintje. Követelték, hogy vesse alá magát hormonkezelésnek, és akkor majd újra versenyezhet. A beszédmód ugyan változott a témáról, de sajnos még mindig nagyon nehéz az interszexuális sportolók helyzete.
Sajnos sok interszexuálist még gyerekkorában, a saját beleegyezése nélkül műtenek férfivá vagy nővé.
Ez az egész életükre kiható traumát okoz. Az interszexualitás elismerése néhány országban (Németország, Ausztria) elkezdődött, itt kérhetik, hogy az iratokban ne férfiként vagy nőként, hanem interszexuálisként vagy egyébként szerepeljen a nemük.
KULTer.hu: A versek nagyon éles pozícióváltásokkal érzékeltetik, mennyire különböző elvárások befolyásolják az identitásképződést, s nem is csak a biológiai és társadalmi nemi kérdésében, hiszen a kötetben sokszor emlegetett Gretel Bergmann például azért nem indulhatott az 1936-os olimpián a németek színeiben, mert zsidó volt. Lehet azt mondani, hogy a Magasugrás fő tétje éppen az, hogy megvilágítsa, bizonyos tekintetben mindegyikünk hibrid identitással bír?
„Ti mind egyéniségek vagytok!” – kiáltja a tömegnek Brian (Monty Python), mi mégis mindig arról beszélünk, mennyire hasonlítunk és mindenféle közösségeket alapítunk. Judith Butler Problémás nem című kötetének két legfontosabb gondolata, a genderfluiditás, valamint hogy a nem és a szexualitás performatív. Ez alapján persze
mindenki hibrid nemű, de az identitásnak más fontos komponensei is vannak.
A könyvben sokféle kisebbségi probléma szerepel, melyeket a nácik megpróbáltak egymás ellen kijátszani. Talán még érdemes kiemelni Stella Walsh lengyel olimpiai bajnok futó történetét, aki az USA-ban azért küzdött, hogy egyenértékű állampolgár legyen. A könyvben – mint egy verses detektívregényben – kerülnek egyenként elő a fikció és a valóság puzzle-darabkái. Így tágul a versek kompozíciója a történelmi és gender kontextusból egy tágabb térbe. Az „elbeszélések” szereplői nem tudtak azzá válni, akik lenni szerettek volna, de A harmadik című szövegben például három Lesi Zoltán próbál egymástól és egy családi örökségtől megszabadulni.
KULTer.hu: Ez a könyv legnyugtalanítóbb szövege, hiszen a szerzői név játékba hozásával megtöri a kötet rendkívül következetes antialanyiságát. Egészen az utolsó sorokig egyfajta vallomásos beszédként értelmezhető a szöveg. Eleinte úgy tűnik, mintha arra a régi gyakorlatra is ráirányítaná a figyelmet, hogy apáról elsőszülött fiúra száll ugyanaz a név, aztán viszont a zárás ellehetetleníti, hogy a vers alanyával azonosítsuk a harmadik Lesi Zoltánt.
A Dora Ratjen-versek ötlete sokáig motoszkált bennem, mielőtt elkezdtem írni őket. Amellett, hogy felkavart, ami vele történt, az motiválhatott, hogy mindig is zavart, ha újra meg újra bizonygatni kellett, hogy férfi vagyok. Ott bujkál minden beszélgetésben, plakátban vagy újságban a vetélkedés, mint egy állat.
Nem embernek tekintjük a másikat, hanem fehérnek, feketének, romának, kereszténynek, muszlimnak, melegnek, heterónak, férfinak, nőnek vagy interszexuálisnak.
A harmadik című vers az alanyiságot, az érzelmes beszédmódot és a férfira alapuló családi hierarchiát helyezi ironikus térbe. A lírát a kísérletezés terepének tartom, a kötet megírása során mégis izgatott rengeteg hagyományos irodalmi forma, mint az episztola, a napló és a levél. Joseph Cornell árnyékdobozai mellett Anne Carson, Emily Dickinson és Wisława Szymborska versei és Mikes Kelemen levelei voltak fontosak számomra a kötet megírásakor, valamint Tandori Dezső Egy konstelláció megpályázása című verse, amely egy talált növény gondozásának mutatója. Úgy végződik, hogy „Hálás / növény leszek, ha olyan földkeverékben élhetek, mely- / nek összetétele lombföld, trágyaföld, tőzeg és homok.”
KULTer.hu: Joseph Cornell és Marcel Duchamp – a sportolókkal kapcsolatos verseket meg-megtörő – fiktív levelezését is áthatják a nemi szerepek kérdései, az egyik levélvers játékos dedikációja pl.: „Sélavy, / Marcel Rrose Duchamp”, és egy másik szöveg megszólítottjaként is megjelenik a Forrás című objekt szójátékokat kedvelő szerzőjének képzelt női alteregója, Rrose Sélavy. Mit gondolsz, egy-egy ilyen a befogadóból kikényszerített pozícióváltás – legyen szó akár Duchamp művészi keretbe helyezett, fotókon is rögzített átalakulásairól vagy akár a te szerepverseid által felkínált lehetőségekről – képes lehet a társadalmi érzékenyítésre?
Marcel Duchamp mint Rrose Sélavy a bodyart első figurája, a nemek cseréje, illetve a hagyományos nemi szerepek kritikája sok művének témája – a Forrás című tárgytól, ami végül is egy piszoár, szintén nem áll távol egy efféle értelmezés. Joseph Cornell és Marcel Duchamp 1933-ban találkoztak, és barátság alakult ki köztük. Cornell később segített Duchampnak egy hordozható múzeum, az Utazódoboz elkészítésében.
Az említett levélversek Cornell és Duchamp egy elképzelt levelezését írják le, amelyeket Cornell naplói, jegyzetei és levelei alapján írtam. Duchamp férfiként is szerepel a könyvben egy fotón a monte-carlói sorozatból, a következő oldalon Dora Ratjen ugrik, a két szereplő haja és arca egész véletlenül mutat némi hasonlóságot.
Nem szeretném, ha a könyv bezáródna egyféle értelmezésbe,
és didaktikusan az érzékenyítést keresnénk benne – pont ezért szerepel itt a nézőpontok sokasága, pl. Dora Ratjen fotója hitlergruß közben. Viszont remélem, hogy nemcsak engem, hanem az olvasót is felkavarják a versek, a fotók és az újságkivágások kollázsai, a sportolók és a művészek történetei.
A borítófotót Agata Oleynova készítette.
