Mihez kezdjek az íróval, akit svéd sztárszerzőként, könyvét pedig az év egyik fénypontjaként akarja eladni a kiadó, de az olvasók nagy része sosem hallott róla? A helyzet az, hogy Khemiri tényleg jó. Az indulása óta jó, és azóta csak finomodott.
Lehet, hogy az Apazáradék nem olyan átütő, mint a Jag ringer mina bröder (Telefonálok a bátyáimnak, 2012) vagy a Montecore – Egy párját ritkító tigris (2006), de sokkal érzékenyebb és árnyaltabb. Khemiri egyre határozottabban a többszólamú, megbízhatatlan elbeszélő irányába tart életművében. Ezt narratológiailag egyrészt úgy oldja meg, hogy a szereplők emlékei ellentmondanak egymásnak – mint az Amikre nem emlékszem című legutóbbi, August-díjas regényében –, másrészt úgy, hogy a valóságot tárják elénk szélsőségesen sokféleképpen – mint ebben a regényben –, és általában szerethetőek, de nehéz hinni nekik.
Khemiri humora sodró lendületű stand-up monológgá változtatja a legrutinszerűbb hétköznapokat
anélkül, hogy egy pillanatra is elfedné a szórakoztatás kedvéért, hogy akiről szól, az a legkevésbé sem élvezi ezt. „Az egyéves az előszobai komódba kapaszkodva feláll, és lenyűgözve üvölt, amiért nem esik el. A négyéves segíteni akar az öccsének járni, de ehelyett véletlenül feldönti. Az egyéves sír. A négyéves nevet. Az egyéves lábszáron harapja a négyévest. A négyéves sír. Az egyéves eltűnik. A nappaliban találják meg a dohányzóasztal alá kuporodva két műanyag gyönggyel a szájában. Az apa beviszi az egyévest a négyéves szobájába.” (32.) Ugyanakkor olyan pszichológiai érzékkel mutatja be a hétköznapi gyereknevelés rutinjain, egyszersmind a kevésbé mindennapi apazáradékon keresztül, hogy mit jelent szülőnek lenni, hogy a nevetés közben sem menekülhetünk a saját viselkedésünkkel történő elszámolás elől. Ha valamit a szemére lehet vetni, akkor az az, hogy előre haladva egyre inkább száraznak és repetitívnek tűnik.
Az Apazáradékban nincsenek megszokott, szó szerint idézett dialógusok, csak függő beszéd, amely illeszkedik az uralkodó szabad függő beszédbe. Néhol, ha az egyik szereplő nagyon belelovalja magát, oldalakon keresztül nincs pihenés, új bekezdés…
Nem, az Apazáradék konok, és neki senki se mondja meg, hogyan kell ezt csinálni. Akárcsak a szereplőinek.
Azonban a szöveg közel sem leleménytelen vagy élvezhetetlen. Zseniálisan érti az író, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélésbe a szóválasztással, a mondatszerkezetek keltette ritmussal, az információadagolással hogyan szője bele egyszerre a szubjektív nézőpontot és sejtesse, mi áll mögötte. Mint amikor azt írja, „[f]antasztikus apa volt. Most meg fantasztikus nagyapa. Aki mást mond, hazudik.” A regény 10. oldalán máris kialakítja az olvasói elvárást egy szereplőről, aki jó apának tartja magát, de akit mások nem feltétlenül vélnek annak.
A többnézőpontúságon túl az is bizonytalanságban tartja az olvasót, hogy egyik szereplőnek sincs neve, ehelyett az egymáshoz való viszonyaikkal vannak megnevezve.
Így a szereplők újra és újra leírt beazonosító frázisa az „egy nagyapa, aki apa is egyben” (első előfordulás: 9.), „egy fiú, aki apa is egyben” (első előfordulás: 10.), „egy barátnő, aki anya is egyben” (63.). Újra és újra – mígnem ez kiüresedik, sőt, idegesítővé válik – így azonosítják be őket, sajátos epitheton ornansukat téve névvé. Ez azonban már öt-hat szereplő esetén is zavart okozhat, nekem a két fiatal női szereplőt sikerült összekevernem, és bizony vissza kellett lapoznom, hogy akkor melyikük az ügyvéd, amikor fellépett a kognitív disszonancia. A szokatlan névtelenség hatásosan fejezi ki, hogy ez a kis csapat ember bármennyire is a maga hülyeségeit hajtja, óhatatlanul összefonódott, áldott, de inkább átkozott viszonyok kötik őket gúzsba, bocsánat, hálóba, melyek meg is határozzák őket. Mit jelent szülőnek lenni? Hogyan befolyásolják egymás életét azzal, ahogyan bánnak egymással?
A szereplők nézőpontjai a klasszikus „minden éremnek két oldala van” elve mentén rajzolnak fel hétköznapi játszmákat és konfliktusokat.
Sőt, többoldalúak is ezek az érmek, hiszen az olyan megszólítások, mint az „[e]gy barátnő, aki anya is egyben és egy szakszervezeti alkalmazásban álló jogász” (92.) vagy az „[e]gy lány, aki húg is egyben, de immár nem anya” (18.), bonyolult, összetett identitásokat fejeznek ki, melyeknek különböző szeletei a többi ember iránti kapcsolataiktól függnek, és melyek közül nincs feltétlenül meghatározó: hol egyik, hol másik kerül előtérbe.
Főszereplőt mondani Khemiri elbeszéléstechnikája miatt avíttnak tűnik.
Legfeljebb központi elbeszélőt vagy szereplőt találhatunk, és azt is csak azért, mert Khemiri igen tudatosan nem túlozza el a klasszikus narrációs technikák alól felszabadító eljárásait, és nem próbál mindenkit és mindent belezsúfolni egyetlen regénybe.
Nem hipertextuális kísérletről van elvégre szó, tehát szükségszerűen kialakul egy erő, ami maga köré szervezi a többit.
Az egymás közötti kapcsolatok középpontjában egy férfi áll, aki a legelőször feltűnő szereplő fia, és maga is apa: tehát a generációk között, a családi láncolatban is középen foglal helyet.
A nagyapa valójában már nem lakik Svédországban, de hathavonta hazalátogat néhány hétre, ilyenkor a fia szállásolja el és segíti az orvosi és egyéb ügyei intézésében. A nagyapa úgy éli meg, hogy a fia az ő volt lakását használja irodának, így ez a legkevesebb, amit megtehet, hogy kimegy érte a reptérre és kísérgeti abban a rövid időben, nem? A fiú szerint az apja évtizedek óta nem kérdezte meg, hogy van, mi újság vele, csak azt tudja mondani, amire szüksége van. Ez néha egészen extrém méreteket is ölthet, például országok közötti FedExes utalás az apja gyanús üzletfeleinek záros határidővel. A lakásnak, amiért az apja sosem fizetett, a bérleti jogát megvette évekkel ezelőtt az önkormányzattól, elszállásolja ott a nagyapát, aki azonban olyan élelmiszereket hoz magával külföldről, amelyek csótányokat is „importálnak”. De ha nem hozhat ételt, akkor miért a nagyapának kellene lemennie boltba vacsoráért, miért nem tölti fel neki a hűtőt?
A fia csak arra várna, hogy kösz. Az apa meg csak arra várna, hogy ne neki kelljen kérnie, hanem a fia maga ajánlja fel. És beszélni senki sem beszél,
csak az olvasó látja mind a két oldalt. Ehhez a jól ismert trükkhöz hozzátartozna az is, hogy az igazság a szereplők között van, és mindenkivel kicsit együtt lehet érezni. A nagyapa erre meg is kapja az esélyt azzal, hogy az ő szemszögével kezdődik a regény, azonban annyira erőteljesek a kijelentései, a CIA-s összeesküvés-elméletei, a rosszat sejtető „aki mást mond, hazudik”, hogy nehéz neki bizalmat szavazni.
Az így is egyértelmű, hogy az igazság valahol a szereplőkön kívül van, és éppen akkor esik írástechnikailag a saját csapdájába Khemiri, amikor ezt egyértelművé akarja tenni.
Amikor nem akar egyik felnőtt szájába sem adni valamely kijelentést – például hogy valószínűleg a gyerekek itt a legértelmesebbek –, hanem létrehoz egy nézőpontot az egyéves számára. Meg a négyéves számára, sőt, a halott lány számára is, csakhogy ezeket nagyon nehéz hitelesen megírni. Akkor léteznek szellemek? És az egyévesek ennyire differenciáltan gondolkodnak? Ez sajnos átvághatatlan gordiuszi csomónak bizonyult, és ezen a néhány ponton bizony elbukik az amúgy nagyon jól működő sokszögek felrajzolása, az ellenpontozó szerkesztés.
Az anyák a könyvben háttérbe szorulnak, ez egy férfias regény.
Azonban egy olyan férfias regény, melyben az irodalom történetében ritkán elővett mérlegre kerülnek a férfiak, nem az erényére, a maradandót alkotáséra vagy akár a „sex and drugs and rock and roll”-éra, hanem a szülőségére. Ellensúlyokként bizony hagyományosan nőiesnek tartott szempontok is előkerülnek, mint az érzelmek kimutatása és a pelenkázás. A nemi szerepek már évtizedek óta a közbeszéd és változások tárgyai Skandináviában, azonban ma talán a legérzékenyebb vetülete, hogy mit tesz az egyenjogúként viselt apaság a férfiassággal. A központi szereplő ugyanis „pappaledig”, vagyis apai szabadságon van otthon, míg a felesége visszament dolgozni ügyvédi állásába. Svédországban 480 nap szülői szabadság jár a gyerek nyolc éves koráig, és ez nem csupán felosztható a két szülő között, de 90-90 napot csakis az egyik és a másik szülő vehet ki, ezeket nem cserélhetik. Elég ha Knausgårdra gondolunk, aki a Szerelemben elég hosszan vall arról, hogy még norvégként is furcsa számára ez a svéd hozzáállás. Nézi a babakocsis apákat maga körül napközben a városban, és tudja, hogy ők is féltik a maszkulinitásukat. Ilyen kibeszélni való társadalmi témák szélesebb körben vezethetnek feszültséghez,
a gyorsan reagáló kortárs irodalom pedig alkalmas ezek személyeskedéstől mentes feldolgozására, főleg a hagyományosan társadalmi témákra érzékeny svéd próza.
Pereg a két hét, érezzük, hogy a nagyapa mindjárt elutazik. A szöveg mindig akkurátusan jelzi, hogy éppen melyik napon járunk, mert e szerint tagolódik fejezetekre a kötet.
Rövid idő alatt zajlik le a cselekmény, de nemcsak ezért nem számítunk grandiózus családregényre, hanem azért is, mert ez nem a nagy összeomlások regénye.
Pontosan sejthető előre, hogy a kibeszéletlen problémák és a játszmák többsége érintetlen marad. Az Apazáradék legfeljebb apró javulásokat tesz lehetővé lezárásul, még azok megítélése is kétséges előjelű, de könnyen elfogadhatóak. Mert a szereplők integritása sértetlen marad, mégis azt üzeni a kötet, hogy bánhatunk egymással jobban a hétköznapi apró bosszúságok és sérelmek hálójától gúzsba kötve is.
Jonas Hassen Khemiri: Apazáradék, Európa, Budapest, 2019.
A borítófotó forrása a Pinterest.
