A megtisztulás keserűsége

Bérczesi Róbertnek, a hiperkarma frontemberének több mint tíz év folyamatos megpróbáltatás jutott részül, azonban a legtöbb akadályt saját maga állította fel, hogy elbukjon bennük. A Kiss Lászlóval közösen írt Én meg az ének sem felépítését, sem tematikai csomópontjait tekintve nem számít különleges alkotásnak a zenészéletrajzok sorában, mégis rendelkezik egy olyan vonzerővel, ami miatt nem csupán a hiperkarma rajongói számára lehet értékes.

Több interjúban, beszélgetésben is felhozták az alkotók, hogy

nem egy újabb drogos könyvet akartak írni, hanem egy összetett életrajzot, melyben a szálak egymást bontják ki.

Ezt jó arányérzékkel sikerült elérni, hiszen Bérczesi komlói gyermekkorától kezdve a legsötétebb kábítószeres időszakon és a Blabla, majd a hiperkarma történetén át az összeomlásokig és a megtisztulási kísérletekig minden fontos életesemény helyet kapott a műben. Bérczesi hosszú küzdelme a drogokkal a pesti éjszakai életen túl a kétezres évek eleje óta a magyar közvélemény előtt sem maradt titokban,

ez a közel másfél évtizednyi önpusztítás talán végérvényesen összeolvadt a hiperkarma és a frontember nevével.

A regény kötőszövetét ugyanakkor nem egyértelműen a legkülönfélébb drogok, s a hozzájuk fűződő élmények, hanem az eltékozolt múltra való visszatekintés, a megkopott emlékek felkaparása és a rossz döntések belátása adja.

Ahhoz, hogy az Én meg az ének olvasható legyen tanmeseként, ahogy egyébként a debreceni könyvbemutatón maga Bérczesi is említette, meglehetősen öncélú, inkább egyfajta terápiás vallomásként értelmezhető. „[A] dal megszerkesztése, az összecsiszolás már józanságot, odafigyelést igényel. Nekem ez nem sikerült, én nem voltam képes az elengedésre, folyamatosan kapaszkodtam az üstökösbe, mert attól féltem, hogyha egyszer leválok róla, akkor soha többé nem találok vissza oda.” (296.) A könyv keletkezési körülményei is az öngyógyításról tesznek bizonyságot, hiszen

az utóbbi relatíve tisztább éveiben fogalmazódott meg Bérczesiben az, hogy ezeket a történeteket el kell mesélni ahhoz, hogy új lappal tudjon indulni.

A történeteket felmondta diktafonra, Kiss László pedig afféle meghosszabbított kézként megszerkesztette és leírta őket. Olykor szemrebbenés nélkül, felkavaró részletességgel, máskor megtorpanva, az érzelmeknek is teret engedve – különösen az alig látott édesapa alakjánál, illetve a rövidebb ideig tartó párkapcsolatok történeténél.

Bérczesi felteszi a kérdést, hogy vajon ha azok a bizonyos emberek nem lennének a szüleink, barátkoznánk-e velük.

Erre akart választ találni, amikor eldöntötte, hogy felkeresi rég és ritkán látott gyulai édesapját, ám elkésett vele: „számtalan nem fogadott hívást jelzett a mobilom, ennyi nem fogadott hívást még életemben nem láttam, és soha nem is szeretnék. Édesanyám volt. Amikor vissza tudtam hívni, rettenetes hírt közölt velem: Édesapa meghalt, a halálát szívroham okozta. Ezt azóta sem tudom feldolgozni, és ahogy telnek az évek, egyre jobban hiányzik, fáj a sok elszalasztott lehetőség, és valahányszor eszembe jut, összeszorul a szívem. Nem tudom hol lehet most, de remélem, hogy jó helyen van, és nem haragszik rám azért, amit az ő fáradságos munkával összegyűjtött vagyonával ezután tettem.” (206.)

A fű, majd később a legkeményebb drogok által okozott változásokat saját életminőségében rezignáltan, már-már unottan beszéli el Bérczesi, így például az a fejezet, amikor önmagát kicselezve a barátaival hívatja ki a mentőket lakásához, hogy kórházba szállítsák, nem éri el azt a felforgató hatást, aminek a potenciáljával rendelkezik – csak úgy, mint még jó néhány ehhez hasonló történet.

Az önéletrajzi regény erősebb részei a komlói tinédzserkorban, illetve a Budapestre költözésben, egy tehetséges, kezdő zenész hányattatásaiban rejtőznek,

továbbá abban a feszültségben, ami Bérczesi elzárkózó, közönyös, antiszociális alkata és a színpadi ember között húzódik. Aki látott már élőben hiperkarma-koncertet, az bizonyára tapasztalhatta ezt a kettősséget, bármilyen állapotban is volt Bérczesi. Nem csupán a színpadon, de a sorok között is megbújik ez a mélyről jövő szorongás, ennek megfelelően,

ahogy a legtöbb hiperkarma-dalszövegnek, úgy a regénynek sem a könnyed szórakoztatás, a sziporkázó humor a legnagyobb erénye.

Az Én meg az ének ajánlószövegében azt az útravalót kapjuk a könyvhöz, hogy az nem csupán Bérczesi drogokkal és saját démonjaival való küzdelméről szól, hanem fontos korrajzot is ad a kilencvenes-kétezres évek kisvárosi és budapesti életéről. Ezeknek az elvárásoknak nagyon szűken felel meg a mű, melyről az imént kiemelt attitűd tehet a leginkább.

Bérczesi világát ismerjük meg a szövegben, melyhez természetesen kapcsolódnak különböző terek és személyek, de mindvégig a belső folyamatokra összpontosul a figyelem,

melyeknek elsődleges helyszínei a nem túl tágas lakóterek és a színpadok, így például az – egyébként kifejezetten izgalmas – ezredforduló utáni budapesti klubkultúrába a vártnál kevesebb betekintést kapunk.

A gimnáziumi barát, későbbi menedzser Pitén, a zenésztársakon, főként az azóta szólókarrierbe kezdett Frenken és az édesanyán kívül visszatérő szereplők még az idegen (űr)lények, akik a második fejezetben nyernek részletes leírást. Ismerve Pataki Attila esetét, akin a földönkívüliekkel kapcsolatos megnyilatkozásai miatt a fél ország nevet,

nagy bátorságra vall Bérczesitől, hogy az idegenekkel kapcsolatos élményeit szemérmetlenül meséli el.

„Szellemi lények. Testetlenek, de mivel vannak jellemvonásaik, összességében személyeknek tekinthetők. Ahogyan mi, emberek szilárd táplálékot fogyasztunk, úgy ők az általunk az éterbe kibocsátott érzéseinkkel táplálkoznak, tehát a fennmaradásukhoz stimulálniuk kell bennünket, hogy érzésrezgéseket bocsássunk ki. Egyesek félelmet esznek, akár a húst a húsevők. A félelem afféle sűrűbb rezgés, pont olyan, mint a hús. Ezek a lények kegyetlenek, de nem gonoszak, egyszerűen ilyen a természetük.” (30.)

Érdekes megfigyelni, hogy ez a nézet miként fér meg az erős istenhit és a napi imádkozás mellett Bérczesi életében.

Részben ehhez a tárgykörhöz kapcsolódnak a könyv legmegrázóbb szakaszai: a drogkalandokhoz, az elvonókúrák közhelyes fordulatokkal teli elbeszélésén (pl. „december 29-től 2014 január közepéig csupán villanásokra emlékszem. Mondjuk, kinyitom a szememet, és azt érzem, hogy le vagyok kötözve, meg se tudok moccanni, vagy hogy be vagyok pelenkázva” [254.]) túl a mentális egyensúly megtartására tett kísérletekhez. Szinte az egész élettörténetet áthatják a belső hangok, hogy mást ne mondjunk, a Bérczesi szólóprodukciójának nevéül szintén szolgáló Én meg az ének cím is ehhez a problémához, mentális állapothoz kapcsolódik.

Huszonhárom különböző belső hangról, s ezeknek a szinte folyamatos veszekedéséről tudósít a szöveg,

melyeket szófordulatok és hanghordozás alapján tud szétválasztani egymástól. Ha a gyermekkorban kezdődő mentális zavarokat kiegészítjük a keménydrogos időszak utáni összeomlásokkal, ijesztő kórképet kaphatunk egy olyan zenészről, aki egy egész generációnak adott életre szóló muníciót két lemezével a kétezres évek elején, s napjainkban is csak az alkotásba tud menekülni.

Az alkotás, a zeneszerzés az egyetlen stabil pont az életműben,

talán az egyetlen olyan cselekvés, ami újra és újra visszahozza Bérczesit abba az életbe, melyben egyébként továbbra sem találja a helyét: „Végre történnek a dolgok, megint zajlik körülöttem az élet, mégis olyan, mintha nem történne velem semmi, mintha egy légüres térben lebegnék, […] érdekes, hogy pont most, amikor visszatértem az életbe, olyan, mintha nem lennék benne.” (334.)

Noha az elbeszélés végén az istenhitet jelöli meg az egyik nyugvópontként, maga a visszatekintés számít igazi megtisztulásnak.

Nincs ez másként a dalírással sem. Talán nem véletlen, hogy a legsötétebb időszakát az őrület határáig tartó önismétlés, a végtelen dal megírására tett évtizedes kísérlet határozta meg. A könyv nem tesz egyértelműen tanúbizonyságot arról, hogy a múlt traumái véglegesen lezárhatók, maga a mű elkészülte, s a vele párhuzamosan születő új hiperkarma-dalok azonban a teremtő erő győzelmét ígérik az önpusztítással szemben.

Bérczesi Róbert – Kiss László: Én meg az ének, Athenaeum, Budapest, 2019.

A borítófotót Fülöp Dániel Mátyás készítette.