Velencei tükör

A nyári verőfényben a homokos tengerparton hullámok nyaldossák a lábamat. Vaporettón utazom a csodálatos Canale Grandén. Éjjel a Piazzale Roma egyik talponállójában szóba elegyedem egy olasszal. Hosszú sorban állás után sem jutok be egy szaúd-arábiai filmre. A velencei filmfesztivál első négy napján számtalan maradandó élményben volt részem, ezek többségét a megtekintett rendkívül magas színvonalú filmkínálatnak köszönhetően szereztem.

A beszámolómban szereplő filmek nagy része a híres Sartre-idézetet támasztja alá, miszerint: „A pokol a másik ember.” A párkapcsolati drámák mellett vagy velük együtt a Lidón jelen voltak az egyén és a hatalom viszonyát tematizáló alkotások, mint ahogy a tárgyalótermi drámák is.

Verdict (Ítélet)

Raymund Ribay Gutierrez kétórás mozija az első percben kíméletlenül beránt, hogy utána csak a stáblistánál eresszen el. A Verdict nagy ereje a formanyelvében rejlik, a kamera hiperközel megy a szereplőkhöz, végig rájuk tapad, így a néző is ott találja magát az események sűrűjében, a Fülöp-szigeteki forró éjszakában, a zsúfolt hivatalokban és a légkondicionált ügyvédi irodákban. Az alkoholista, piti bűnöző Dante alaposan megveri a feleségét, a dulakodásban hat éves lányuk is megsérül, ezért Joy úgy dönt, hogy bíróság elé viszi a dolgot. A tárgyalótermi drámába torkolló film bravúrja abban rejlik, hogy úgy mutatja be a bürokrácia embertelenségét és az állami szerveknek kiszolgáltatott átlagemberek kálváriáját, hogy

az események láncolatában senki sem hanyag vagy ellenséges sem az áldozattal, sem a gyanúsítottal.

A rendszert működtető emberek jó szándékúak, lelkiismeretesek, de a hangsúlyosan ábrázolt rengeteg papírmunka és a kötelező körök rugalmatlansága miatt erejét vesztő anya többszörösen is áldozattá válik. Viszont erőszakos férje is teljesen kiszolgáltatott, amíg anyja pénzzel bírja, a menő ügyvéd hatékonyan képviseli, majd a kirendelt védő teljesítménye mutatja, mire számíthat az, aki mögött nem áll komolyabb tőke. Akármi is lesz az ítélet, a rendszer diadalmaskodik.

Házassági történet (Marriage Story)

Más módon és stílusban közelít meg egy kifáradó, válással végződő házasságot Noah Baumbach eddigi legjobb filmje, a Házassági történet (pedig a Frances Ha is remek volt). A gyönyörű plakáttal rendelkező, Netflix égisze alatt legyártott alkotásban az ünnepelt New York-i független színházi rendező, Charlie (Adam Driver), valamint előadásainak főszereplője, egyben felesége, Nicole (Scarlett Johansson) úgy döntenek, hogy elválnak. Haladó szellemű értelmiségiként eleinte még ügyvédet sem akarnak bevonni az ügybe, de nyolc éves fiuk láthatási joga egy mind jobban erősödő spirálba rántja őket, ahol már a legdrágább ügyvédek a legmocskosabb módszerekkel képviselik az érdekeiket.

A férje árnyékából kilépő, önállósodó, tévéfilmes karrierjét Los Angelesben építgető Nicole mélyről indul, de magánélete és munkája területén is lassan egyre sikeresebb lesz.

Az erőteljes személyiségű művész, Charlie ellentétes utat jár be, felesége és gyermeke elköltözésével az ő élete eleinte alig változik meg, de a válás előrehaladtával egyre bizonytalanabb, sebezhetőbb, kénytelen egy olyan játszmában részt venni, amihez semmi kedve. Baumbach (aki szintén túl van egy váláson, ráadásul exe egy színésznő, Jennifer Jason Leigh) hitelesen, viccesen és szívbemarkolóan mesél két emberről, nem túlzás azt állítani, hogy Bergman után szabadon megrendezte a saját Jelenetek egy házasságból-verzióját. A két főszereplő Oscar-esélyes alakítást nyújt a filmben, amiben szinte minden jelenet emlékezetes, és akad legalább három zseniális is. Jusson majd ez eszükbe, amikor Laura Dern monológját nézik!

The End of Love (A szerelem vége)

Már Zorán is megénekelte, hogy a szerelemnek múlnia kell – ezt a közhelyet dolgozta fel invenciózus módon második nagyjátékfilmjében az izraeli Keren Ben Rafael. A záró flashback jelenetig a teljes film Skype-beszélgetésekből áll, melyeket jórészt a francia Julie és férje, az izraeli Yuval folytat egymással. Az önkorlátozó formai megoldás (melyet a közelmúltban a Profil és a Keresés is sikerrel alkalmazott) indokolt és jól is működik, hiszen az alig egy éves gyermekkel rendelkező harmincas pár egyszerre intim, de mégis egymástól fizikailag elválasztott viszonyát mutatja be.

A film első jelenete sokáig bizonytalanságban tart, hiszen nem látjuk egy képen az ágyban fekvő és beszélgető párt, csak lassan derül ki, hogy telefonjuk képernyőjéhez beszélnek.

Ez az egyszerre együtt és külön levés fokozatosan emészti fel a kapcsolatukat, mely a kezdeti fojtogatóan gyakori és hosszú online együttlétektől veszekedéseken és sértődéseken keresztül jut el az egyre ritkább és frusztráltabb kapcsolatteremtésekig. A döntő konfliktust (a nő a háborús helyzet miatt nem akar Izraelbe költözni, a fotóriporter férfi pedig nem kap munkát Franciaországban) a más típusú kommunikációt igénylő skype-olás és a főszereplőkre ható környezet mélyíti el. Yuval népes családja és barátai Tel-Avivban élnek, ő maga is egy nyílt, társaságot kedvelő ember. Vele szemben az építész Julie egyedül van csecsemőjükkel, sok energiáját viszi el a munka, anyjával pedig kifejezetten rossz a viszonya.

Tiszt és kém: A Dreyfus-ügy (J’accuse)

A 86 éves Roman Polanski állítólag azért nem tudott ott lenni legújabb filmjének velencei díszbemutatóján, mert a Franciaországban élő rendezőt az olasz határon feltartóztatták az ellene 42 éve érvényben levő elfogatóparancs miatt, amit egy kiskorúval létesített szexuális együttléte miatt adott ki ellene az Egyesült Államok. A Dreyfus-ügyet akadémikus stílusban bemutató alkotásban az ártatlanul meghurcolt zsidó katonatiszt helyébe nem nehéz belelátni a vádaktól négy évtized alatt sem szabaduló lengyel-zsidó Polanskit.

A híres Zola-cikk címét kölcsönvevő J’accuse Picquart ezredest (Jean Dujardin), a francia titkosszolgálat frissen kinevezett vezetőjét helyezi a középpontba.

Ő az, aki rájön, hogy a németeknek valójában Ferdinand-Walsin Esterhazy őrnagy kémkedett, az Ördög-szigeten raboskodó Dreyfus (Louis Garrel) ártatlan. A katonai vezérkar és az érintett miniszterek azonban eltussolnák az ügyet, majd a botrány kirobbanása után Picquart-t feketítik be, aki koholt vádak alapján börtönbe is kerül. A 19. század legnagyobb port kavaró, a francia társadalmat két táborra osztó ügye jó alkalmat adott Polanskinak, hogy a post truth világunkról, a hatalmi reflexekről, az erősödő idegengyűlöletről és a könnyen megvezethető tömegekről hiteles képet nyújtson egy történelmi film katonaköpenyébe burkolózva.

Joker

Rég esett meg velem, hogy leesett állal nézzek egy filmet, de az eddig vígjátékok rendezőjeként ismert Todd Phillips (Cool túra, Másnaposok-trilógia) Jokere alatt ez is megtörtént. A Marvel Moziverzum és a DC-s képregényfilmek árnyékában (de valószínűleg nekik köszönhetően) Batman ikonikus ellenfele is kapott egy eredettörténetet, méltót Christopher Nolan 11 éve bemutatott A sötét lovagjához. Joaquin Phoenix lehengerlő (a legjobb férfi főszereplő Oscarja nála fog kikötni, akárki meglássa), a method acting csúcsait ostromló alakítása (úgy hírlik, 23 kilót fogyott a szerep kedvéért) persze nem lenne elég, hogy egy ennyire hatásos és jó filmet lássunk (október 3-án lesz a hazai bemutatója). Kellett hozzá a 2019-es mércével lassan építkező, a főhős jellemét sokoldalúan bemutató remek forgatókönyv és a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját bámulatosan megidéző képi világ, mely nem titkoltan az akkor legrosszabb formáját futó New Yorkot (közbiztonságból és köztisztaságból elégtelen) helyezi Gotham City szerepébe.

Arthur Fleck/Joker mentális problémákkal küzdő, bohócként dolgozó szürke senki, aki beteg anyjával él egy szűkös lakásban.

Boldogtalan és kilátástalan életükre Murray Franklin (Robert de Niro) late night showja ad felületi kezelést, de a média hamisan csillogó világa meg a várost irányító teljhatalmú oligarchák, mint Arthur Thomas Wayne körei, és a mocskos, bűnnel átitatott metropolisz elégedetlen tömegei körében egyre nő a feszültség.

A sérült Arthur csak figyelemre, elismerésre, törődésre vágyik, amit végül a gyilkossággal és az erkölcsi gátlásai fokozatos levedlésével ér el, a káosz katalizátorává válva.

Mindenképp említésre méltó a francia Dominik Moll Bestiáda (Seules les Bêtes) című, a narratív szálakat briliáns módon összekötő filmje, melyben az ösztönök hajtotta emberek sorsa a legváratlanabb pontokon befolyásolja a többiekét. Pablo Larraín emlékezetes képekkel és hatásos filmzenével megtámogatott bátor és inventív mozijában egy rendkívül manipulatív huszonéves táncoslányt helyez az Ema középpontjába, aki látszólag gyerekes, éretlen, de valójában egy olyan mestertervet hajt végre, melyben mindenki megégeti magát, akivel kapcsolatba kerül.

76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.