„A hősök nem halnak meg, csak újratöltenek” – ez volt a 2008-as John Rambo reklámszlogenje. Az akciósztár Sylvester Stallone ezt szó szerint vette, mert hiába tűnik úgy a cselekmény végén, hogy lezárul a megkínzott lelkű vietnami veterán története, Stallone csak elkészítette a Rambo V-öt, amelynek szintén esélyes, hogy lesz folytatása.
Pedig az Utolsó vér súlyosabb hibái ellenére is hatásos záródarabja lehetne egy akciólegenda történetének.
Az 1982-es első rész David Morrell 1972-es regényén, az Első véren alapul, ami kemény társadalomkritikát fogalmaz meg, hiszen ebben a címszereplő még nem délkelet-ázsiai diktátorokkal és szovjet agresszorokkal száll szembe, hanem saját honfitársaival kénytelen gerillaharcot vívni egy amerikai kisvárosban. Pusztán azért, mert John Rambo vietnami veterán, aki a háború után haszontalanná vált, ráadásul a háborúellenes tüntetések és az ázsiai hadszíntérről bemutatott médiaképek miatt a társadalom tagjai is ellenségesen viszonyultak az egykori zöldsapkáshoz. Ám az Első vér megalapozott a nyolcvanas évek populista és neokonzervatív filmciklusának is, amelyhez a Rambo 2-3-at sorolhatjuk, hiszen az Apokalipszis most és az Acéllövedék által képviselt „balos ciklussal” ellentétben nem agresszorként, hanem áldozatként mutatta be a Vietnamot megjárt amerikai katonát. A Reagan-korszak és a hidegháború végén úgy tűnt, a Rambo-mítosz is talajvesztetté vált, ám Sylvester Stallone Rocky Balboával együtt John Rambót is feltámasztotta 11 évvel ezelőtt.
A film ismét megpróbálja aktualizálni hőse történetét, ami sikerül is, ugyanakkor bizonyos szempontból kihagyott ziccernek tekinthető.
A Rambo V gyakorlatilag ott folytatja a történetet, ahol a 2008-as rész abbahagyta. A címszereplő hazatért farmjára, és látszólag békében él a család barátjával, Mariával és annak unokájával, az egyetemi évei előtt álló Gabrielle-lel. Persze a látszat csal, a sok háborút megjárt veterán 70 fölött sem szabadul a múlt démonaitól. Ennek szimbóluma a farm alatt elterülő bunker, amelynek mélyére húzódva a hatvanas-hetvenes évek rockslágereit (például a The Doors Five to One-ját) hallgatja. Nem a nosztalgia végett, hanem hogy elviselhetőbbé tegye a fájdalmas létezést, akár annak idején a fronton. Erre rásegít pár nyugtató pirulával is, amelyekkel kordában tudja tartani agresszióját. Ez a saját maga által megzabolázott fenevad azonban mégis ki kell, hogy törjön ketrecéből, mert Gabrielle édesapja után kutatva nagymamája és Rambo akarata ellenére Mexikóba utazik és nyoma veszik.
Az idős veterán nevelt unokája keresésére indul, ám ami útja során vár rá, felér tíz Vietnammal.
Mint már említettem, a Rambo V bizonyos szempontból kihagyott ziccer, mert alapötletében benne volt egy, az első részéhez hasonló társadalomkritikus, ugyanakkor elégikus akciófilm lehetősége. Habár Sylvester Stallone kilátásba helyezte, hogy amennyiben sikert arat, ez a film nem az utolsó lesz a sorozatban, címe és hangvétele alapján akár az is lehetne. Ebben az esetben azonban szerencsésebb és keményebb is lett volna, ha már csak címe hasonlósága okán az Első vérrel kerül „párbeszédbe”. Vagyis Rambónak ismét nem idegen országból származó ellenséggel, hanem hazai terepen, hazai problémákkal kellett volna szembekerülnie.
Az egész sokkal erősebb lett volna, ha a „bűnös Mexikó” helyett például a saját földért vívott küzdelem áll a történet centrumában.
Hiszen a családi birtok Gabrielle-nél sokkal inkább szimbolizálja a hős vágyát, hogy békére és megnyugvásra leljen, hogy maga mögött hagyja a háborút. A préri urai három évvel ezelőtt már bemutatta, hogy a tengerentúlon is vannak olyan gondok a földbirtokkal, mint a régi westernfilmekben (Idegen a vadnyugaton) vagy a magyar Kojotban. Ugyan a cselekmény végére a béke földje így is háborús hadszíntérré változik, de ebben a formában ez sokkal kevésbé erős és drámai, sőt kifejezetten mesterkélt fordulat.
Stallone azt választotta, hogy ezúttal mexikói drogkartelltagok az ellenségei, akik a markukban tartják a közép-amerikai ország rendőri szerveit
a határ menti kisvárosban, így gyakorlatilag teljhatalmuk van, azt csinálhatnak a Gabrielle-hez hasonló fiatal lányokkal, amit csak akarnak. Persze Mexikót nem egyszer használták a délkelet-ázsiai országok metaforájaként az amerikai filmtörténetben (főleg westernfilmekben: lásd például John Sturges A hét mesterlövészét vagy Sam Peckinpah Vad bandáját), így a mexikói gengszterek akár a Rambo V-ben is működhetnének a főhős démonainak megtestesítőiként. Azonban érdekes módon ezt sem aknázták ki a film alkotói. Pedig a gengszterek első találkozásuk alkalmával megverik, majd brutális módon megjelölik a hőst a saját késével, ami a Rambo-veteránoknak eszükbe juttathatja az Első vér visszaemlékezéseit a címszereplő vietnami fogságára és megkínoztatására. Ennél nem időzik el a film: John felépül, majd gyógyszere nélkül „aktiválódik”, és akár a Rambo 2-ben Vietnamban, úgy Mexikóban, majd a nagy fináléban saját farmján egyszemélyes hadseregként gázol át ellenségein.
Persze működik a mexikói gengszterek kegyetlenségei miatt sokkoló történet, de vannak komolyabb dramaturgiai problémái.
A Rambo V mindössze másfél órás film, pedig alkotói bőven hagytak időt az akció mellett a drámára. Azaz bőven lehetett volna hosszabb és részletesebb is. A nézőnek sokszor lehet olyan érzése, hogy két jelenet közé még be lehetett volna ékelni egy harmadikat, mert hiányzik valami plusz, valamilyen magyarázat, ami kicsit árnyalja és elmélyíti a karaktereket és a szituációkat. Azaz a forgatókönyv bizonyos szempontból fókuszált, feszes, más szempontból ugyanakkor kapkodó és felületes.
Lehetett volna mélyíteni Rambo és az antagonista kartellvezér kapcsolatát, valamint Gabrielle és nagymamája is kaphattak volna sokkal több szerepet.
Például rendkívüli módon erőltetett és légből kapott, hogy a film utolsó nagy fordulata után Maria hirtelen elhagyja a farmot, majd a főhős meg is kezdi a terep előkészítését, ahová odacsalja a meglepően buta és kiszámítható mexikói gengsztereket. Ennél még inkább mesterkélt a kartell után nyomozó újságírónő, Carmen Delgado behozása a történetbe, aki a semmiből jön, hogy megmentse Rambót, és a semmibe is távozik. Az erőltetett jeleneteken, epizódokon nagyon érződik, hogy a cselekménylogikát felülírta az alkotók vágya, hogy egy rendkívül véres, sokkoló és ütős finálét hozzanak össze.
Tulajdonképpen az egész film a fináléért létezik, és ezt megsínyli a történet.
Ennek problémái mellett külön szót kell ejteni a karakterekről és a dialógusokról is. Mint már említettem, a karakterek nagy része elnagyolt, sőt egydimenziós. Rambo az egyetlen, akinek van komplexebb jelleme, bár sajnos őt sem sikerül egy, a Logan kiöregedett szuperhőséhez, Rozsomákhoz hasonló drámai hőssé érlelni. De nála még működik az amúgy elcsépelt konfliktus, hogy még mindig nem tudja elengedni a múlt traumáit, amelyek szinte szörnyeteggé változtatják őt, ha nem tartja kordában indulatait.
Maria és Gabrielle sematikus „bajba jutott nők”, míg a mexikói gengszterek sztereotip gonoszok.
Persze a külföldi kritikák túloznak, amikor azt állítják, hogy Stallone az egész mexikói társadalmat sztereotipizálja, hiszen a latin-amerikai országból csak egy határ menti kisvárost mutat meg, és a droggal, illetve fiatal lányokkal kereskedő kartelltagokat nehéz lenne pozitívabb, vívódó antihősökként ábrázolni. Ugyanakkor szembetűnő, hogy a forgatókönyv írói mennyire slendrián módon, évtizedek óta elhasznált dramaturgiai klisék felhasználásával alkották meg az antagonistákat. Még egy akciófilm minőségén is sokat ront, ha nincs érdekes, emlékezetes negatív hőse.
Ami viszont majdnem ötös a Rambo V-ben, az maga akció.
Sylvester Stallone és Adrian Grunberg rendező okosan takarékoskodtak a csihi-puhival és a lövöldözésekkel. Bár néhány elrontott, drámainak szánt jelenet helyett a rajongók bizonyára inkább néztek volna a Rambo 2-höz hasonló másfél órás döngetést, a visszafogottság mégis jót tett annak a 2-3 akciószekvenciának, ami a Rambo V-ben szerepel. Ebből a szempontból az alkotók nagyon is jól építették fel a történetet. Ahogy látjuk Rambo szenvedését bunkerében, ahogy megsejtjük, hogy Gabrielle eltűnése után a veterán letépi láncait, és letarol mindenkit, úgy szökik a plafonig a feszültség.
Az eredmény: még a John Rambóénál is brutálisabb, már-már horrorba illő vérontások.
Egy-két alkalommal az alkotók át is estek a ló túlsó oldalára. Például az egyik vallatásnál John kitépi az egyik gengszter kulcscsontját, ami nemcsak gyomorforgató, de groteszk önparódia is, mert azt még a felbőszült főhős sem gondolhatja komolyan, hogy így képes szóra bírni ellenségét, aki a való életben nagy valószínűséggel az első kérdés előtt elájult volna. Ugyanakkor
ezek a zsigeri és naturalisztikus jelenetek jól érzékeltetik azt az embertelen dühöt és frusztrációt, ami 40 év alatt felhalmozódott a háborút megjárt Rambóban.
Azaz a hirtelen berobbanó erőszakjelenetek valójában nem öncélúak, hanem logikusan következnek a karakter lelki gyötrődéséből, így katartikusak. Viszont jegyezzük meg, hogy ezek is felvetnek bizonyos kérdéseket, amelyek már a korábbi Rambo-filmekben is jelen levő, szembetűnő ideológiai ellentmondásokra vonatkoznak, de az alkotók nem foglalkoztak velük eleget.
Avagy ha a címszereplő úgy gyilkol és kínoz, mint egy sorozatgyilkos egy slasher horrorban, akkor tekinthetjük-e még hősnek?
És reális-e, hogy ennek a hősnek megadatik az a lehetőség, ami a westernek fakó lovasainak, hogy küldetése végeztével, ha sebesülten is, de ellovagolhat a naplementébe? Persze akciófilmről van szó, de éppen Sylvester Stallone két ikonikus hőse, Rocky és Rambo voltak azok a hollywoodi legendák közül, akik a valóság talaján álltak, és legalább kezdő történeteik valódi karakterdrámaként működtek. Ugyan a főcím összegző montázsa gyönyörűen bemutatja az emblematikus, lelki sérült akcióhős pokoli pályafutását, és emlékeztet arra, hogy a veterán számára nincs béke és megnyugvás, azonban a Rambo V ekkorra már két szék közé, a pad alá kerül.
Drámának és hőselégiának sekélyes az eredmény, az akciófilmek rajongói pedig joggal érezhetik kevésnek az amúgy jól megkomponált és brutális akciójeleneteket.
Rambo V: Utolsó vér (Rambo: Last Blood), 2019. Rendezte: Adrian Grunberg. Írta: Sylvester Stallone, Matthew Cirulnick. Szereplők: Sylvester Stallone, Paz Vega, Óscar Jaenada, Marco de la O, Adriana Baraza, Yvette Monreal. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
