Cork városközpontja egy lebegő sziget, a Lee-folyó úgy fonja körbe, mint a pókháló a színes ajtókat október végén. A hétfői újhold után másnap tetőzik a folyó, a hídra kúszva észrevétlenül kezdi eltüntetni a partokat, a közelben parkoló autók este hétkor már vízben állnak. Erős szél hozza a shandoni sárkányt, lehűl Dublinban is, a kávézókban és a pubokban a pult mögött hosszan ecsetelik, mennyire gyűlölik a hideget. A teraszokon már délelőtt 11-kor bekapcsolják a hősugárzókat, Guinness-szel maguk előtt, vörös, forró fénnyel a fejük felett ülnek a turisták a fapriccsen.
A fehér macska a Barrack Streetről nézi a felvonulást, Cork legrégibb utcáján haladnak végig a maskarások, a négy számlapján négyféle időt mutató „hazug” shandoni torony mellől indulnak a sziget gyomrában lévő piactérre. A házak előtti kertekben mozdulatlan csontvázak nőnek ki a földből, az emberek lebegő rémalakokat aggatnak az ereszre, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Leragasztott bejárati ajtók, véres keretek végig az utcán, amerre egy harisnyás alak halad.
A fehér macska hajnalban látja a nőt a csontvázak mellett szedni a lábait. A híd felé tart. A mentőautó lekapcsolja a szirénát, csöndesen fordul le a hídról, a nő megáll, utánanéz. Két nappal később, amikor visszatér a városba, egy másik szirénázó autó üdvözli. Mintha visszafele járna az idő, az életveszély elmúlt, az orvosok beletörődtek vagy feladták. A vége ugyanaz a sípoló csönd, egyetlen végtelenbe nyúló vonal a monitoron.
A fővárosban betemették a tavat. Azt hitték, ha elég homokot és földet hordanak rá, kiegyenlíthető a talaj, és a város végre nem billeg többet. Csak azzal nem számoltak, micsoda ereje van a víznek. Hogy hiába temetik be, évtizedek hosszú sora alatt addig ringatja majd maga felett a földet, míg az végre enged, megmozdul, és elindul más városok felé a homoksárkány. A régi városfal mutatja a dátumot, 1240. Nagypapa aznap vett nagymamának Dublinban egy új bárányt. A fák aranytallérokkal voltak tele, nagymama abból keverte ki a ragyogó fényeket a sötétség ellen, ami nagypapában teret tudott nyerni. Nagypapa ugyanazokkal az aranylevelekkel aggatta tele a nagymamában időnként feléledő sárkányt. Nagy szárnyas karjai ugyanazokat az erőket mozgatták, mind a hét feje szerelmes volt a halálba, az önsorsrontás formáit százféle formában akarta megélni.
Amíg a kócsag Dublinban a folyó mellett várta reggelente, hogy beérjek munkába, addig a nő, akit szerettem, a déli város déli folyója mellett haladt. Mindketten magunkban kergettük a sárkányokat. Ő azt mesélte, a corki sárkányos felvonulásra az eső miatt nem ment ki, látta már az emberek által mozgatott óriásbábot, hallotta a tivornyázó szellemeket, a visító halálmaszkokat, és előző nap hajnalban kelt, elfáradt estére. Nyolckor már ágyban volt, mély álomba zuhant, előtte megint a nagyszüleimről meséltem neki, így nem csoda, hogy álmában újra Dublinban járt. Minket álmodott.
Ott kezdte, hogy a felvonulás utáni nap járta végig a sárkány útját, esett, a galambok a People’s Parkban a rácsokon ülve úgy várakoztak, mintha kottát olvasna az eső. Nyoma sem volt az éjszakai szellemjárásnak. Eszébe jutott, hogy Dublinban az időről beszélgettünk, mert Írországban megszűnik ez a keret is. Miután kivilágosodik, eldönthetetlen, hogy délelőtt tíz óra van vagy délután négy. Fényekkel hasít a folyóba a nappal, Dublin élesen csillog, mint a régi szamurájok edzett kardjai. A Leffey mellett az óriás üvegépületek, bankok és világcégek palotái között visz az út ki a tengerhez. Üveglábakon egyensúlyozó utópia. Corkban, a Shandon Streeten sötét van. Sötétszürke a város, a benyíló kis utcák durcásan fordulnak el a régi utcától, csak a színes kukáktól tudom, az éjszaka titok marad. A shandoni toronyhoz befordulni korábban fontos pillanat volt, meséli, valaha hegyeket mászott meg érte, mára egy ugyanolyan utca, mint bármelyik a kerületben. Erre jutunk Dublinban is. Hogy idővel minden utca és minden város kiüresedik az évek számától függetlenül. Mesélem, hogy megmásztam az Etnát, egyedül, két és fél óra alatt, aztán a tetején ordítottam a mélységnek. Hiába. Nem oldotta fel semmi azt a magányt, sem a mélységek, sem a magasságok. Nem tudom, mit vesztettem el, mi hiányzik belőle, fordulok felé, amikor visszakérdez, és ő is csak a hiányt ismeri, válaszokat nem ad arra, mit érzünk mind a ketten. Megrémiszt, hogy érti, miről beszélek. Az érzés kitölt mindkettőnket, nincs mellette másnak hely. Az űzöttség mardosó nyugtalansága, hogy el kellene indulni valahová. De most ott áll mellettem egy nő, aki érti, hogy nincs kerete a bennem lévő sötétségnek. Azt hittem, nincs félelmetesebb az Etnánál.
Sem évszak, sem napszak nincs Írországban, és kinőhetőek a városok, mint a gyerekkori ruhák. Nekem az ujja lesz rövid, neki csípőben szoros. Én megnyúlok az ég felé, ő asszonyosodik, földeket ringat maga körül, ültetni kezd. Arctalanná válsz te is ebben az időtlenségben, mondja maga elé nézve, épp pirosra vált a lámpa, megállunk egymás mellett. De akkor mindegy, hol vagy, merre indulsz, nem igaz? Nem hoz végső nyugalmat semmi. Az úttestnek biccentek, a zöld és a sípoló hang enged haladni. Hiányzik a napfény, mormolom. Hiányzik a sötét, mormolja.
Nagymama kezében fogja a lopott virágokat, a Jeruzsálem étteremből egy szál rózsa és valami rózsaszín rezgő, a liliomot egy másik helyről emelte el nagypapa. A köd csak másnap száll le a városra, a kikötőben színes hajókonténerek emlékeztetnek nagymama színes ajtóira, de ezek nem nyílnak sehova, ezek magukba vannak zárva, és arra várnak, hogy óriás daruk emeljék őket a föld felé. Hajóba pakolják, óceánon ringanak, én azt éneklem, Csillag vagy fecske vagy, a nő mellettem visszakérdez, megmutatom-e neki a régi temetőt Dublinban. A régi városfalat.
A karomat én ajánlom fel neki. Arra vágyom, hogy belém karoljon, arra, hogy repíthessem, míg haladok az úton. Ő a legszebb, ahogy lebeg a föld felett. Nem érdekel, hogy fájni fog a hátam, nem érdekel a súly, most csak a súlytalanságra figyelek, ami bennem van, amit ő teremt meg. Hallom, ahogy kacag, olykor azt hiszem, csak a szél, a kócsag feltűnik a hídon, ő a fehér macskát emlegeti, akit Corkban szokott látni a söröshordók között. A kezében nagymama virágai, a hídon megállunk, mondja, nem vinné haza, mondom, akkor dobjuk a folyóba, jó. Pont erre gondolt ő is. Zubog a Leffey, a Samuel Beckett híd hárfahúrjain játszik a szél, a kócsagom most arra repül, onnan tér vissza hozzám. Hozza a húrokat a szemében, hozza a szelet a szárnyai közt, én akkor dobom be a zizegő rózsaszín virágot. Ő a rózsát ejti bele, aztán egyesével töri le a liliom virágait, a végén egyetlen egy marad a száron, ő az enyém. Kérem, hordja bal oldalon a haját, valamiért ott szebb nekem. Ahogy átemeli, én elvétem a mozdulatot, a virág megáll a folyóban, a sötétedő városban olyan, mintha lebegne a vízen, a semmiben, a csillagok között. Bal oldalon a szíved és a hajad is, legyél a jobbomon ellensúlyozni a szépséget, különben nem bírom tartani. Ez az átmenet ideje, még nincs teljesen sötét, még van egy leheteltnyi világos, a szürkület, amiben feléled a sárkány.
Megyünk tovább, a karja a karomban, repül, repítem, felettünk aranytallérokat szórnak a fák. Németül kezdek énekelni neki. Ő magában arra gondol, az tart meg, ami vagy, nem az illúzióid. Nagymama felkacag, nagypapa már csupa aranyszín, a tallérokból pikkelyek lettek beborítani a testét. Indul a shandoni sárkány, legalább nyolcan mozgatják hosszú fekete pálcákkal, de mind feketében vannak, őket nem látni, csak a villogó éles fényeket, a testét és a szájából kilövellő tüzet. Az utcafronton felsorakozó gyerekek a szüleik mögé húzódnak, most lesz elég az ijesztgetésből. Az rendben, hogy meghalsz, és én is meghalok, de nem értem ezt a mondatot, hiába van benne alany és állítmány is. Tudom, hogy az, hogy elképzeltelek, elég kell legyen végigjárni a fekete utcákat, elég kell legyen arra, hogy belülről vezessen végig a fény bejárni az eltemetett tavat, amire a város épült, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az életünket csupán egy dublini kócsag és egy corki fehér macska látja. Nagypapába és nagymamába kapaszkodom, hiszek a repülésben és hiszek a szabadságban is, bennük mint vadkacsákban, annyira félek attól, hogy egyszer majd elalszik, és nem ébred fel többé a sárkány.
A kertben a csontvázak megmozdulnak, ébred az éjszaka, a sírfeliraton lévő arckép az ereszről lebegő szellemtől várja az intő jelet, indulunk. A hotel bárjában ingyen italokat hoznak. A poháron koponya, Shandon utcáján másnap az vezeti fel a sárkányt, a nagy szemüregek mögött két férfi tartja a rudakat, egyik az alsó, másik a felső állkapcsot mozgatja, közben oldalt dobol a halál. A pohárban tequila, az utcán fekete eső, mintha a dublini fekete tó öntött volna ki a déli városban. A régi városfal megremeg, Dublint és Corkot egyetlen sárkány köti össze, homokból és földből van, aranytallérokkal pikkelyezett a teste, tüzet okád.
Attól félek, elfelejtettem, hogy nagypapa mit tanított. Azt mesélte, a sárkányt akkor látom meg, ha már elég erős vagyok vele szembenézni. Ha már tudom, hogy a sárkány én vagyok, akkor lesz esélyem arra, hogy megküzdjek vele. Addig csupán darabokra hullik mind a hét feje. Hallom magam, távolról éneklek, a német szavak német fenyőfát rajzolnak, a karácsony még messze van, O, Tannenbaum, O, Tannenbaum, nagymama minden szenteste ezt játssza az Ibachon.
Ott állok a nyitott zongora mellett, nagymama szemében tükröződnek a karácsonyfaizzó fényei, zöld, sárga, piros és kék a gyertyák mögött. Nézem a hangszer belső húrjait, a Shandon Streeten vonuló hal csontvázára emlékeztet. Csak a belső keretek maradnak megtartani az élőket. Itt Írországban nincs idő, szabadon áramlasz a folyóval, magad választasz napszakot és évszakot is. Sosem lesz túl hideg, sem túl forró a nyár, az eső pedig összemossa a házak színeit. Szürke lesz, mint az emlékezés. Nagymama ujjai megbillennek, látom mozdulni a távoli húrokat. Samuel Beckett hídja alatt a párom megáll, bennem motoznak a hangok, a félrevert ritmus, az orvos másképp dönt, a sziréna megszólal újra a hídon, visszakérdezek. Hogy tudod-e, el mered-e hinni, hogy van olyan szerelem, ami túléli a halált?
Borítófotó: Draskovics Ádám
