Akkor még alig egy hónapja adták ki Németországban Terézia Mora Darius Kopp-trilógiájának várva várt befejező kötetét Auf dem Seil (Kötélen) címmel, a Berlinben élő magyar írónő a legutóbb megjelent Szerelmes ufók című kötetéből olvasott fel. A debreceni bemutatót követően néhány kérdésünkre is válaszolt: mesélt a kötet megírásának folyamatáról, ősjelenetekről, legújabb németországi regényéről, a kritikusok feladatáról és a magyar irodalom németországi helyzetéről.
KULTer.hu: Mikor járt utoljára nem családi okokból Magyarországon? És Debrecenben?
Debrecenben körülbelül harminc éve, egy osztálykirándulás alkalmával. Valójában az van, hogy
nehezen lépem át a Dunát keleti irányba,
ami azzal függ össze, hogy egyrészt visszahúz a család, másrészt pedig csak Pestig jutok, mert ott van tennivalóm, azután már menni is kell vissza Berlinbe. Legutóbb tavaly júniusban, a könyvhéten voltam Pesten, amikor megjelent a Szerelmes ufók.
KULTer.hu: Azért is kérdezem, mert egy korábbi interjújában említette, hogy kevésbé ismert Magyarországon. De talán azt is mondhatjuk, hogy ez általánosságban igaz a kortárs német nyelvű szerzőkre. Miben látja ennek okát? Az irodalmi élet működésének gyakorlata lenne más?
Sajnos nem tudom, ez itt hogyan működik. Nyilván a németek is a saját íróikat ismerik jobban, és akkor a nemzetközi irodalomból pedig országonként egyet-kettőt, kivéve az angol nyelvű írókat. Ha pedig megnézem a magyarországi kínálatot,
elég sok magyar író van: lehet, hogy a közönség igényeit ez száz százalékosan kielégíti.
KULTer.hu: De volt vagy van önben olyan igény, hogy mégiscsak „hazatérve” jobban átszakítsa ezeket a gátakat?
Jó kérdés, nem is tudom. Nem lenne rossz. De úgy érzem, ezt nem lehet befolyásolni, nem tudom rákényszeríteni az emberekre az érdeklődést. Illetve lusta is vagyok az önmarketinghez, a kiadó pedig nyilván – a minimumon túl – nem csinál semmit. Néha Dragománt kérdezem meg, hogy „Gyurikám, mennyi időt töltesz el ezzel a Facebook-menedzseléssel?” Azt állítja, hogy nem sokat. Talán naponta egy órát mondott, ami nekem máris sok. Hetente egy óra is sok lenne. De azt hiszem, azért is vagyok lusta hozzá, mert nem akarok frusztrálódni, hogy kínálom magamat fűnek-fának, és akkor olyan reakciót kapok vissza, hogy nem érdekli az illetőt.
Nekem az összes energiám arra kell, hogy megszülessen az új könyvem.
És ahogy mondani szoktam: nálunk otthon én vagyok a nő is. Jelenleg még sok a családi munka, és így akkor az önmarketinggel már nem bírok foglalkozni. Lesz, ami lesz.
KULTer.hu: 2015-ben tartotta meg a frankfurti Goethe Egyetemen poetológiai előadását, mely később Nicht sterben címmel jelent meg. Előtte szinte csak regényeket írt: már maga mögött tudhatta a Darius Kopp-trilógia első két kötetét, a német olvasók pedig izgatottan várták a befejező részt. Ezzel ellentétben az előadásán világossá tette, hogy Darius Kopp kalandozásainak vége még várat magára, amit a következőképp kommentált: „[l]ehet, hogy előbb valami mást csinálok. Egy elbeszéléskötetet. Új szereplők. Férfiak, nők, gyerekek. Talán olyan új irányvonalakat rajzolnak ki számomra, amilyeneket azok a szereplők, akikkel már csaknem 15 éve úton vagyok, akiket nagyon jól ismerek, nem tudnak kirajzolni.” Beváltotta ez az új elbeszéléskötet a hozzáfűzött reményeket?
Igen. Én rendszeresen bele szoktam halni a regényeimbe, a Szörnyetegbe különösen. Éreztem, hogy nincs bennem elég erő a trilógia harmadik részéhez. Viszont azt sem mertem megtenni, hogy akkor most nem csinálok egy ideig semmit, csak regenerálódok.
Egy írás nélküli napnak semmi értelme.
Talán egynek még van, de kettőtől már nagyon rázós lesz a dolog, a harmadik már mélyen depresszióssá tesz, és a negyedik nem is létezik. Tudtam, hogy valamit alkotnom kellene: esszéket írni nem szeretek, lényegében csak prózát tudok írni, és mint mindenkinek, nekem is volt egy mappám, amelyben – mivel nem akartam túlságosan lekötelezni magam egy elbeszélésmód mellett – csak vázlatok kaptak helyt. Olyanok például, hogy „a maratoni futó”. Akkor döntöttem az elbeszélések mellett, mert úgy éreztem, az egy kicsit fel fog frissíteni. Megtanultál regényt írni, ami egyre terjedelmesebb, egyre profibb lett, és mint Ernst Jandl mondta: ami nagyon jól megy, hagyd abba, és csinálj valami mást. Így kezdtem el ezekkel az új figurákkal, a maratoni futóval, a recepcióssal, a mentőssel és történeteikkel foglalkozni.
Beosztottam az évet: 2015 ilyen szempontból nagyon jó volt. Úgy terveztem, minden hónapban írok egy elbeszélést,
összesen tízet, nem tizenkettőt, mert augusztusban üdültetés van, decemberben pedig karácsony. Úgy gondoltam, minden történethez elegendőnek kell lennie egy hónapnak, ez így is lett. Amikor pedig elkészültem a teljes kötettel, nagyon elégedett voltam, mert a regényekkel ellentétben azt éreztem, ez a munka nem kiszívott, hanem feltöltött. Egyébként igaz, arra számítottam, hogy az elbeszélések írása közben majd kialakulnak olyan új figurák, akiket fel tudok használni a harmadik Darius Kopp-kötetben. De nem így történt. Nem baj: a harmadik kötetben úgyis csupán két új figura van, és bár ők nem a Szerelmes ufók elbeszélései alapján alakultak ki, mégis izgalmas volt velük a munka.
KULTer.hu: A már említett előadásában beszél egy bizonyos Urszenéről, egy ősjelenetről, melyet minden történet megírásakor keres, melyből azután képes a történet kibontakozni. Tudna példát mondani ilyen ősjelenetre a Szerelmes ufók kapcsán?
Hogyne. Az egyik egy olyan személyes történet, amikor egyik kedves barátnőmmel ülök nálunk a konyhában, és azt mondjuk egymásnak: „Úgy nézel ki, mint egy ufó.” Ennek a könyvnek ez az ősjelenete. De egyes elbeszéléseknek is vannak ilyen ősjelenetei: például az Eltévedtek az erdőben ősjelenete a nap felmenése és lebukása. A Perpetuum mobile című szövegben az ősjelenet az arra való visszaemlékezés, ahogy a főszereplő gyerekkori barátjával szeretett a temetőben csellengeni. Van egy olyan jelenet, ahol ez a gyerekkori barát telerakja halott testvére sírját égő gyertyákkal és megmutatja azt az anyjának annak reményében, hogy majd nagyon fog neki örülni. Közben persze hatalmas botrány lesz az esetből, mert a fiú a gyertyákat mások sírjáról lopta. De nem ez a nagy bűne, hogy ellopta, hanem az, hogy illuminálta ezt a traumát. Tehát valóban, mindegyik történetnek van egy olyan része, ami nélkül azt nem érdemes elmondani.
KULTer.hu: Fordítói szemszögből nézve elégedett a cím (Liebe unter Aliens; Szerelmes ufók) fordításával?
Nem, dehogyis. De nem is nagyon háboroghatok, mert nekem sem jutott eszembe jobb. Ezt meg is beszéltük a szerkesztővel, Szegő Jánossal és a fordítóval, Nádori Lídiával. Miért? Az Alle Tage (magyarul Nap mint nap) sem eredeti cím, hisz ez egy Bachmann-vers. Azt hiszem, ebben nem vagyok annyira jó. Megmondom, mik a jó címek: a Különös anyag és Az egyetlen ember a kontinensen.
KULTer.hu: És a Németországban újonnan megjelent, harmadik Darius Kopp-regény címe (Auf dem Seil) is ide sorolható, mely talán szintén jól átültethető a magyar nyelvre (Kötélen). Elégedett az Auf dem Seil eddigi fogadtatásával?
Nem merem követni a regény fogadtatását.
Minden év december 6-ra küldetem ki magamnak összegyűjtve a kritikákat, mert úgy egyben vannak. Addig nem merek senkivel se beszélni róla, és a felolvasótúrának is a legelején vagyok, tehát még nem kaptam elég visszajelzést.
KULTer.hu: Akkor alapvetően elmondható, hogy az írói gyakorlatában követi a kritikákat, még ha utólag is?
Igen, de nagy késéssel. Azért, mert nem szeretném, ha a mindennapjaimat ez határozná meg. Éppen ezért van az a rendszerem, hogy Mikulásra megkapom a szövegeket, akkor már év vége jön, addig el tudom olvasni az összeset, utána pedig már úgyis az új év kezdődik. Mondjon bárki bármit, az már a múlt évben marad.
KULTer.hu: Egyébként mit gondol a kritikusok és a kritika létjogosultságáról? Goethének van az a híressé vált mondata, hogy „Schlagt ihn tot, den Hund! Es ist ein Rezensent!” („Üssétek agyon a kutyát! Ez egy recenzens!”) Hogy viszonyul ehhez a kérdéshez?
Picassónak is van egy mondása: „Kritiker sind Fliegen am Arsch der Kunst.” („A kritikusok legyek a művészet segge körül.”) De én ezt azért így nem mondanám. Számomra az az ideális, ha a kritikus megnyit egy dialógust – egyrészt az író, másrészt az olvasó felé; ha olyan módon nyilatkozik a műalkotásról, hogy az író érzi, itt egy értő olvasóról van szó, akinek feltűntek bizonyos aspektusok.
Azt várom el a recenzenstől, hogy úgy dolgozzon, mint egy irodalomtörténész, egy irodalomtudós.
Persze tudom, hogy ezzel nagyon sokat várok el, mert a recenzens sokszor nem tud rövid idő alatt, kis terjedelemben megfelelő mélységben írni egy szövegről. Egyfajta szoros olvasást várnék el a kritikustól, és azt, hogy munkája során ugyanolyan módon legyen önkritikus, mint amennyire kritikus az íróval szemben.
Egy kritikát viszont ismerek, ami a Weltben jelent meg az Auf dem Seilról: nem tudom, hogy tanultam-e belőle valamit, de azt felismertem benne, hogy aki írta, az a legnagyobb nyitottsággal és jóakarattal közeledett a könyv felé, és megpróbált valami szépet, tehát egy jó cikket írni. De például azt hiszem, az Aliensről is írt egy svájci kritikus olyan kritikát, amely véleményem szerint elaboráltabb, mint maga a könyv.
Olyan magas szintű kritikát írt, hogy nem is vagyok benne biztos, én megütöttem a könyvemmel a szintjét. Az ilyen kritikának csodálattal adózom.
Viszont, ha azt látom, hogy valaki csak odakent valamit, akkor próbálok nem foglalkozni vele, hogy ne kelljen lenéznem. Összefoglalva: a kritikaírásnak szerintem nagyon is van létjogosultsága.
KULTer.hu: Ezzel az új regénnyel akkor ismét visszatalált a regény formanyelvéhez. A harmadik kötetben is előszeretettel alkalmazza azt a narrációs technikát, mely performatívan is színre viszi a figurák orientációs deficitjét? Gondolok itt az olyan szöveghelyekre, melyek befogadása közben az olvasó elbizonytalanodik, kinek a hangját hallja vagy kinek a gondolatait olvassa, egyáltalán hang vagy gondolat-e az olvasott rész.
Igen, továbbra is. Ahogy mentem eddig Darius Kopp-pal, továbbra is úgy megyek vele. De már majdnem csak Darius és az elbeszélő maradtak meg: van ugyan néhány figura, akiknek még jut némi szerep, de nagyon azt érzem, hogy Darius eléggé egyedül van. Tehát az említett elbeszéléstechnika megmaradt: Kopp és az elbeszélő együtt mennek, az elbeszélő ki-bejár Koppból, és Kopp is ki-bejár saját magából. Ez azért is érdekes, mert érzelemvilága szerint ez a fajta elbeszélésmód nagyon is Kopphoz kötődik. A Nap mint napban a főszereplő gondolatait nem ismerjük, ott nem tudtam így megoldani, de Koppnál igen.
A következő regényemnél pedig egy női főszereplőt fogok felvonultatni – hogy vele hogyan fogok eljárni, az nagy kérdés.
KULTer.hu: Ebben az új Darius Kopp-regényben megismerhetjük Darius unokahúgát, egy bizonyos Loreleit. Már megszokhattuk, hogy regényeiben a pontos karakterábrázolások részeként olykor nagy szerepet játszik a névadás is, gondoljunk a Nap mint nap főszereplőjének nevére: Abel Nema! A Lorelei névnek Heine óta igen nagy diskurzusa van. Ez szerepet játszott a névválasztásban?
Csak annyiban, mint amennyiben az Ophéliánál: mindenki nyugodjon le, a gyereknek az a neve, hogy Lorelei. Nyilván olyan módon szerepet játszik, hogy főszereplőnk, Darius Kopp nem igazán bízik meg ebben a lányban, úgymond veszélyesebbnek és manipulatívabbnak imaginálja, mint amilyen. De egyébként maga az elbeszélés is úgy próbál ezzel a figurával bánni, hogy valóban mi sem lehetünk biztosak a lány indíttatásait illetően. Azért persze a végén csak megtudjuk, hogy ez nem az a tipikus femme fatale, hanem nézzük meg: ez egy fess 17 éves fiatal lány – még jó, hogy mindent bevet, ami rendelkezésére áll. Egyébként ennek a névadásnak van egy valós háttere, csak annak a kislánynak komplikált görög neve van, amit persze nem használhattam fel. Helyette gondolkodtam az Aphroditén, de végül a Lorelei mellett döntöttem, az egy kicsit mégiscsak veszélyesebb.
KULTer.hu: A regény fordítása mikorra várható?
Mihelyt meg tudunk egyezni a kiadóval és a fordítóval. Ez hol gyorsabban megy, hol lassabban. Általában a fordítóra kell várni, és hát miért is ne várnánk.
KULTer.hu: Jövőbeli tervek?
A következő időben új regényemre szeretnék koncentrálni, melynek most először – mint már említettem – női főszereplője lesz, ami teljesen új élmény számomra. Az a baj, hogy ha Németországban elérsz egy bizonyos renomét, akkor elérsz egy olyan stádiumba, ahol
meghívnak beszédek tartására, akadémiákba, felkérnek esszét írni, és tulajdonképpen én mindezt nem szeretem.
Csak könyvet, regényt szeretek írni. Úgyhogy most próbálok kicsit magamba szállni, és az új regényen kívül mással nem nagyon törődni. Amit viszont még szívesen csinálnék, az a fordítás. Most épp befejeztem egy Bán Zsófia-szöveget, de azt szeretném, ha jönnének továbbra is a jó munkák. Ezzel kapcsolatban az a baj, hogy valahányszor felfedezek valamit, és azt felajánlom egy német kiadónak, abból szinte biztos, hogy nem lesz semmi. Tehát mindig csak akkor fordítok, ha a kiadók tőlem függetlenül felfedeztek valamit és azt ideadták fordításra. Meglehetősen rájuk vagyok utalva. Az igazat megvallva azt sem tudom, mi alapján döntenek.
Miközben persze olykor érnek meglepetések is, mert például azt gondoltam, hogy Danyi Zoltán A dögeltakarító című regényét nem meri megcsinálni senki – és mégis. Ennek nagyon örültem, ez volt a kedvenc fordításom.
KULTer.hu: Ha már megemlítette Danyi Zoltán nevét, akkor zárásként nem tudom megkerülni a kérdést, hogy hogyan látja a magyar irodalom németországi helyzetét.
Szerintem elég jó, bár sokan még azon a szinten vannak, hogy az időközben Nádas és Krasznahorkai kivételével már elhunyt idős magyar írókra fókuszálnak. De Dragománt és Bartist ismerik – aki pedig jobban kiismeri magát a témában, az talán még Forgách Andrást, Danyi Zoltánt és Bán Zsófiát is. Tényleg abban reménykedek, hogy még több fiatal magyar írót fog megismerni a német olvasóközönség!
A fotókat Áfra János készítette.
