Szem
Hárman ültünk
a szoba kicsinyített másában.
Ők az ölemben ültek, mosolyogtunk.
A szobában ferdén állt minden,
kopár volt, mintha kibelezték volna,
hámló vakolat, ide-oda fúrt lyukak,
egykori polcokat tartó egykori szögek nyomai,
a parkett vetemedései.
Sápadt fény. Alacsony plafon.
Úgy ültünk ott, mint egy boldogító esemény
előtt vagy után.
Belenevettünk a fényképezőgép lencséjébe.
A jobboldali falon ekkor észrevettem egy foltot
ekkor.
Egy ázott foltot.
A fal közös a gyerekszobával. Átüt
oda is? Csúf, nedvedző folt.
Ahogy elborzadva néztem,
felálltam, kiejtettem a karomból őket
a karomból,
és a folt elkezdett nőni,
feltöltötte a látómezőmet
nőni,
aztán a sodrásban már nem láttam semmit,
csak valamiféle sáros vízben kapálóztam
valamiféle nyeltem,
míg beömlött a számba a szennylé
a számba,
próbáltam rugdalózva
függőleges pózt felvenni
a nejlonfullasztóban
rugdalózva,
ami világosbarna hányadékkal volt töltve csurig,
de jött az őrjítő fekete-zöld KÉP,
egy pupilla, mintha
villanás rekedt volna a retinámon
rekedt,
vaku, csont, nyom
rekedt volna,
dögfény,
ez volt a vége
és ez volt a vége.
Borítófotó: PxHere
