Érdekes, de korántsem példátlan módját választotta Böndör Pál az énelbeszélésnek új kötetében, amely a Vásárlási lázgörbe címet viseli: a verses regénynek is felfogható könyvben az idő múlását az újabb és újabb fogyasztási javak és vásárlói szokások megjelenése jelzi, és a gyermekből felnőtté váló elbeszélő számára is ezeknek az újabb és újabb javaknak a birtokbavétele jelenti az életút fontos mérföldköveit.
Böndör Pál az elmúlt hetven év egyik fontos tapasztalatáról beszél. Hogy mennyire meghatározó ez az élmény, azt az is jelzi, hogy – szerintem csak részben véletlenül – egy másik vajdasági szerző, a Böndörrel közel egykorú Végel László önéletírásában, a szintén idén megjelent Temetetlen múltunkban is a fogyasztói társadalom jugoszláv változatának kiépülése jelenti az elbeszélés egyik vezérfonalát. A két könyv egymást hitelesíti, amennyiben sok bennük a közös mozzanat. A két elbeszélésben egybevág az első televízió beszerzésének epizódja, a tévében közvetített tánczenei műsor, vagy az, hogy a nyugati divatcikkekért a jugoszláviaiak tömegesen zarándokolnak Triesztbe.
Természetesen a piaci nyitás, a vásárlás serkentése mélyen összefügg a változó rendszerek önlegitimáló kísérleteivel.
Még a két vajdasági szerzőnél jóval fiatalabb recenzens is jól emlékszik arra, hogy mikor bukkant fel a boltokban a málnás krémtúró mellett a gyümölcsös joghurt, és hogy mikor jelent meg a gabonapehely a reggeli menüben. Ma már hihetetlen, hogy ezek a dolgok harminc éve még nem voltak az étkezési kultúra részei Magyarországon.
Az idő felgyorsulásának, a változás hirtelenségének élménye természetesen nem új: a hírhedten zsémbes erdélyi emlékíró,
Apor Péter, a Metamorphosis Transylvaniae szerzője már a 18. században a divatok, az erkölcsök és az étkezési szokások drámai változására panaszkodott,
és ezzel természetesen messze nem ő volt ennek a tapasztalatnak a legkorábbi irodalmi igényű megfogalmazója. Miben más mégis a Böndör által rögzített változás? Más-e a kora újkori és a kapitalista fogyasztás? Világos, hogy mindkét kor divatjai esetében komoly szerepet játszanak identitás- és presztízskérdések. Böndör gyerekkorában például az, hogy kinek van újságpapírból és kinek elegáns műanyagból a füzetborítója. Különbségek is akadnak persze. Először is mennyiségi különbség: a fogyasztás anyagi és időbeli szempontból is meghatározóbb a modernitásban, ennek megfelelően több figyelmet kap. Érdekes folyománya Böndör könyvében, hogy
a háború utáni normális élet visszatérését a fogyasztási cikkek termelésének újraindulása jelzi, nem pedig a béke ezernyi más, költőibben leírható áldása.
Másodszor pedig a kora újkori fogyasztás messze nem tört olyan kizárólagosságra, mint modern változata. Apor Péter nemcsak a kakaó vagy a kávé elterjedését regisztrálja, hanem a vallási és műveltségbeli változásokat is, a katolicizmus erdélyi restaurációját. Ezzel szemben Böndörnél már a kultúra is fogyasztói javak formájában jelentkezik, az elbeszélő számára olyan kedves John Lennon-lemezeket nem ingyen adják, pedig az aztán a fogyasztói magatartás elleni lázadás volt a javából.
Böndör szerint a társadalomtól rendszerszinten elvárt magatartás mindenekelőtt a fogyasztás.
Az ember csakis a fogyasztás révén kerülhet kapcsolatba a világgal, mi több, a fogyasztás ontológiai kategória. A modernitás előtt biztosan nem írták volna le ezt a mondatot: „Az élet / költséges állapot” (64.). A termelés és fogyasztás totalitása elől csak magánélet, valamint a privát beszéd egyik alesete, a líra jelenthet menedéket. Orcsik Roland fülszövege is ezt ígéri: „A Vásárlási lázgörbe nem fogja megváltoztatni a kapitalizmust, viszont alternatívaként kínálja magát. A költészet alternatíváját, »varázsát«, a kedvünkre csacsogás szabadságát nyújtja.”
A kötetnek a fogyasztói társadalom kritikájaként való értelmezését erősítik Maurits Ferenc karakteres és harsány, kicsit talán szájbarágós illusztrációi is.
Visszatérve viszont arra, hogy mi a fontossága a költészet által jelentett szabadságnak a kapitalizmus által determinált létezésben, a fülszöveghez hasonlóan a könyv egyik, ars poeticának is beillő verse is kulcsot adhat a kérdés megválaszolásához. A Műfajok útvesztője című költemény a témát az elidegenedés fogalma felől közelíti meg. A német ideológiából, Marx és Engels művéből gyakran idézett passzus szerint az ember a modern munkamegosztás miatt „vadász, halász vagy pásztor vagy kritikus”, de csak az egyik. Nem lehet egyszerre mind, hanem választania kell. Böndör megfogalmazásában: „Egy napon azt mondják, / vegyészmérnök lettél, / készíthetsz arcpomádét / vagy orvosságot. / Azt mondják, / bevezetheted az áramot a házba, azt mondják, / kiveheted a vakbelemet. / De nem ahogy éppen az eszedbe jut, / hanem ahogyan azt a szabályzat / előírja.” (89.) A költészet, mint a vers folytatásából kiderül, segíthet felülemelkedni ezeken a kívülről ránk kényszerített szerepeken, általa újra önmagunk lehetünk, jóllehet azzal a frusztráló ténnyel is szembe kell néznünk, hogy a szavakkal való bíbelődésnek nincsenek követhető előírásai, amelyek segítenének.
A magánéletről való beszéd és a célelvűséget nélkülöző privát csevej felértékelésével azonban Böndör poétikai szempontból csapdahelyzetbe navigálja magát.
A verses elbeszélés epikus kerete két idős férfi közös múltidézése, amelyből az okosan adagolt rezignált bölcsesség ellenére sem hiányzik némi öregemberes borongás vagy éppen nosztalgia. A karcsú epikus anyagot olykor a saját magunktól való elidegenedés, az önazonosság megkérdőjelezésének motívuma teszi érdekesebbé: „Arra gondoltam, / lehetséges, hogy már nem is élünk valójában, / csak valaki közös ismerősünk / halványuló, bizonytalan emlékezetében / ülünk itt egymással szemben” (19.); illetve: „Vártam, hogy belekezd a mi történetünkbe, / de másról kezdett el beszélni. / Különben is, van nekünk / valamilyen történetünk? / Minden történet mindenkié, / ugyebár” (34.). Ezek a részletek nemcsak azt a finom iróniát jelzik, amellyel Böndör a költészet fentebb megfogalmazott menedékfunkcióját olykor elbizonytalanítja, hanem utalnak a kisebbségi identitás, valamint az emigrációval járó léthelyzet kiismerhetetlen, bonyolult rétegzettségére is: míg az elbeszélő maradt a Vajdaságban, addig beszélgetőtársa az Egyesült Államokba távozott. Mégis Böndör alapvetően takarékos beszédmódja már-már túlságosan kevés kockázatot vállal. Ha valaki olyan szöveget szeretne olvasni, amely invenciózus módon nyúl az elidegenedés, a fogyasztás és a magánélet összefüggéseihez, az olvassa el Gál Ferenc Ódák és más tagadások című kötetét. Az a könyv saját nyelvet teremtett a témájához. Böndör esetében nem érzem ezt a törekvést.
Némileg tünetszerű, hogy a puritán kötet egyik legfontosabb intertextusa éppen Márai Sándor legdagályosabb nyelven írott könyve,
A gyertyák csonkig égnek, amelyet anélkül idéz meg többször is a szerző, hogy ez a különbség mély reflexió tárgyává válna. Böndör Pál prózáját, kísérletező regényeit (A holdfény árnyékában; Bender & Tsa.) a kritika nem értékelte nagyra, legalábbis nem tartotta költészetével összemérhetőnek. Elmarasztalta a szöveg üresjáratait, a szerkesztés hiányát, a gyakran semmitmondásba fulladó gondolatfutamokat. Kétségtelen, hogy ebből a szempontból a Vásárlási lázgörbe jobban teljesít, és szerencsés módon a szabadverses tördelés feszesebbre fogja a történetmesélést. Szigetszerűen olykor kiemelkedik a kötet szövegáradásából egy-egy erősebb rész is. Roland Barthes A szöveg örömében a puszta örömszövegektől, amelyek például a könnyen emészthető, fordulatos történetmesélésre koncentrálnak, megkülönbözteti az úgynevezett gyönyörszövegeket, amelyekre a kifejezésmóddal való pepecselés, a nyelvi sűrűség, az olvasói elvárások kikezdése, a kulturális keretek avantgárd feszegetése és az olvasás lassítására való törekvés a jellemző. Barthes a gyönyörszövegek fontosságát bizonygatva nagyon is idevágó problematikát dolgozott ki. Szerinte ugyanis
a gyönyörszöveg lehetővé teszi, hogy az olvasó – legalább imagináriusan, az öncélú, de olykor veszélyes esztétikai játék idejére – kiszakadjon a polgári haszonelvűség, a termelés és fogyasztás köréből.
Értelmezésemben itt a gyönyörszövegnek ezt a „haszontalan” elidőzést célzó funkcióját a történethez tartozó jegyzetek töltik be, amelyek a kötet végén kaptak helyet, és amelyek szintén verses formában készültek. Ilyen a már fent idézett ars poetica is. Az amúgy költői eszközökben takarékos kötetet a poétikai telítettség szempontjából ezek a lábjegyzetnek szánt szövegek mentik meg, bár
Böndör korábbi köteteinek tűpontos, tömör nyelvétől sokszor ezek is elmaradnak.
Összességében azonban a Vásárlási lázgörbe a saját vállalásait maradéktalanul teljesítő, bölcs könyv lett. Nem lebecsülés, hanem a könyv fő célkitűzése előtti tisztelgés, ha azt mondom, hogy két bevásárlás közt tökéletes gondolkodnivalót jelent.
Böndör Pál: Vásárlási lázgörbe – Verses elbeszélés, Kalligram, Budapest, 2019.
A borítófotót Pajzer Csaba készítette.
