Az egyetem folyosói
Ültünk, s lelkünk ronggyá rohadt fejünkben.
A padok koptak, mi koptunk, ti koptatok.
Azzá, amik lehettek, lehettünk, lehettetek volna.
Lecsiszoltak, vagy legalább bátran s büszkén elkopottak.
A felszínen gyülekeznek a karcolatok.
Erre jártunk, mi is.
Péntek estéken a remény kásásodik
egy-egy asztal körül.
Ki ülne mellénk.
Majdnem soha, szinte senki.
Kidolgozatlan mintázatú rajtunk a magány felsőruhája.
A falakon a koszfoltok erősebbek az életünknél,
s a levegő széndioxidtartalma megnő, mint csontvelőnkben a várakozás.
„Itt dugott Oravecz egy versben”, gondolja, aki gondolja. Mi is csak ott fogunk.
Más hazagondol, s analitika tankönyve fölött néz félre, aligha magyarul.
Nem vagyunk társak e túlélésben.
Vannak indulók, akiknek már semmi dolguk itt.
Kezünk pillanatra megrebben utánuk.
Borítófotó: Áfra János
