Még véletlenül sem akarok újabb közhelyrétegeket kenni az év végi bölcsességek tetejére, vagy azon keseregni, hogy mennyire kiüresedik az ünnep a mai fogyasztói társadalomban, egyszerűen csak lesújtott rám a december végi napok sötétsége. Nem tudok például esténként sétálni menni a kutyámmal, üldögélni a tóparton, mert éppen addig dolgozom, amikor elkezd besötétedni, és alig-alig tudok feláldozni egy-egy munkaórát az úgynevezett semmittevésre. Pedig milyen pótolhatatlan reggel a felszálló párát bámulni, vagy éppen délután háromkor a téli naplementében körbejárni a tavat, hogy utána este tízkor küzdeni lehessen az ébrenlétért, hogy elkészüljön végre a jövő félévi órarend vagy megszülessen egy hetekig csak fejben írt könyvkritika lejegyzett változata. Aztán néha sem ez, sem az nem valósul meg. Igyekszem mégis valahogyan úgynevezett fényevésre törekedni, ha nem sikerül elcsípni az olyan szűkösen mért téli napot. Mintha ennek a lehetőségéről is szólna az újkori festészetben közkedvelt fény-árnyék kontraszt ábrázolása, amelyet különféle témákhoz kapcsolva különféle jelentésekkel lehetett feldúsítani: a jóval és a rosszal, a hideggel és a meleggel, a dramatikus hatással, a mozgással vagy éppen Jézus születésének teológiai-kegyességi jelentőségével.
Joseph Wright of Derby Madáron végzett kísérlet vákuumpumpával című festménye azért különös, mert mintha a fény tudományos konnotációit helyezné a középpontba: optikai-fizikai karakterét vagy éppen metaforikus jelentésében a tudás megszerzését. (Érdemes hozzátenni: a felvilágosodás századában megjelennek a tudományos kísérletek a festészetben, de a tudósportrékon már jóval korábban dokumentálódnak a különféle mérőeszközök.) A képen egy népes csoportot látunk, akik egy asztalra állított oszlop köré rendeződnek, és eltérő aktivitással kapcsolódnak be a tudományos esemény megfigyelésébe.
A piros köpenyt viselő tudós előre szegezi a tekintetét, jobb kezével magyarázó gesztust tesz, miközben a baljával az üvegbura tetején látó szerkezetet hozza működésbe. A kép címéből tudjuk folytatni a történetet. A vákuumpumpával elkezdi kiszívni a levegőt: rosszabb esetben a madár az oxigénhiányos állapot után meghal, jobb esetben a tudós megkegyelmez a madárnak, aki az utolsó pillanatban visszakapja az éltető levegőt. Mégis, miről szólhat ez a kísérlet? Valószínűleg elsősorban a semmi fogalmáról, nevezetesen annak bizonyításáról, hogy az anyagtalannak tűnő levegő illúzió, az elemi részecskék nem láthatók, de nélkülözhetetlenek, sőt, nélkülük nincs élet sem. A levegővel, a légnyomással és a vákuummal végzett kísérleteknek először Blaise Pascal (1623–1662) francia filozófus-fizikus-matematikus kutatásaiban van tudományos és teológiai jelentősége, a légnyomás törvényének leírása ugyanis egyben istenbizonyíték: a természetben nincs olyan, hogy semmi, a mesterségesen létrehozott vákuum azonban elpusztítja az életet. Az angol festő valószínűleg ezt a fizikai törvényt ábrázolja a csoportképen az események dramatikus tetőpontját kiragadva: a madár a szárnyait kitárva élete teljességét viszi színre, de a pillanat kimerevítése egyben halála bizonyos bekövetkeztének ígérete. A riadt tekintetű kislány és az arcát a tenyerébe temető nagylány félelme legalábbis ezt vetíti előre, míg a három középkorú férfi (a tudós, a parókás megfigyelő és a kislányokat okító apafigura) és a bal szélen lévő fiú a tudomány bűvöletében figyeli az eseményeket.
A kép bal felső terében látható, egymást néző szerelmespár, jobbra a fényt bámuló alak, illetve a függönyt félrehúzó és a hold fényét beengedő kisfiú figurái kicsit távolabb vannak a kísérlet közvetlen megfigyelésétől és az abból eredeztethető jelentésektől, de valójában éppen ők azok, akik nem a vákuumos kísérlet, hanem a fény jelentésadói. Pontosabban a fény metaforikus jelentéseinek szájbarágós közvetítői, ami végeredményben a jelenet (scène, genre, conversation piece) műfajából allegóriát csinál. A fényre meredő férfi tekintetét követve vesszük észre, hogy a fényforrást, valószínűleg egy gyertyát egy folyadékkal teli üvegedény takarja, amely egyrészt felerősíti a lángot, általa pedig láthatóvá válik a kehely tartalma: egy emberi agyvelő körvonalai. A szerelmespár az ámulatot kihasználva nézi leplezetlenül a másik arcát, míg a hold beengedett fénye kísértetiességet kölcsönöz a jelenetnek, amelyben bekövetkezhet a fehér madár halála. Minden képnéző felismeri, hogy ez egy papagáj, amely kedvelt festészeti motívum az újkori keresztény festészetben: a változatos színekkel bíró madarat az édenkert ábrázolásában használták a leggyakrabban a teremtés pompája kifejezőjeként, illetve Isten szavát visszhangzó szerepben. De a Mária-képeken is megjelenik a szüzesség vagy az angyali üdvözlet szavainak jeleként, bár utóbbi képtéma a fehér galambot is gyakran szerepelteti. Vagyis a fehér papagáj alakjában mindezen jelentések sokasága egyesül – pontosabban inkább zavarossá válik.
A fény által generált jelentések, úgyis mint a tudás, a félelem vagy éppen a múlandóság a vákuumos kísérlet tanulságait erősítik meg, számomra azonban összességében a késő felvilágosodás már modernnek nevezhető emberének félelmeit összegzik, aki mintha megszabadulna a vallásos világmagyarázattól a tudományos világkép javára, de mintha sem ott, sem itt nem érezné magát otthonosan. Összességében tehát nagyon zavaros a kép kompozíciója, amely sok irányból építkező, letisztulni nem akaró ikonográfiai jelentésekkel dolgozik, ez teszi nagyon ismerőssé, továbbá alkalmassá arra, hogy az év végi „fényevésemben” kitüntetett helyet kapjon.
