Az új-zélandi Taika Waititi van annyira eredeti rendező, hogy hollywoodi belépője, a Thor: Ragnarök után ne merevedjen bele a kényszeres giccs és nagyotmondás pózába. A nemzeti szocializmusból gúnyt űző Jojo nyuszi a legkevésbé sikerült alkotása, de még így is masszív köröket ver arra, amit manapság komédiának hívnak.
Mindez a film hatalmas szívén túl Waititi legjelentősebb szerzői erényének köszönhető, nevezetesen az elborult ökörködés, valamint a lappangó tragédia közti határ ösztönös kitapintásának. Nála a humor soha nem elfedi vagy relativizálja, sokkal inkább hangsúlyozza a valós traumákat. Így csinál viccet az össze nem illő emberek működésképtelen párkapcsolatából (Sas kontra cápa), felelőtlen szülőkből (Boy), árva gyerekek (Vademberek hajszája) és bizarr szubkultúrák (Hétköznapi vámpírok) kitaszítottságából.
Waititi legújabb filmje a túlbeszéltsége okán könnyű célpontnak számító náci ideológiáról rajzol vaskos karikatúrát.
A propaganda működését egy tízéves hitlerjugendes kisfiú naivitásán szűri keresztül, akinek képzeletbeli barátja maga a Führer, mégis folyamatos ellenérzéssel viszonyul az állampárt által elvárt normákhoz. Ebben a kontextusban embersége gyávaságnak, gyakorlatozás közben szerzett sérülései gyengeségnek, a házukban bújtatott zsidó lány iránti vonzalma pedig egyenesen árulásnak minősül.
A film narratív alapállása elsőre az Élet szép elbagatellizált, családbaráttá puhított holokausztképére emlékeztet,
viszont Waititi groteszkje egyáltalán nem csorbítja ki a téma húsba vágó tragikumát. A Jojo nyuszi Benigni fontoskodó filmjéhez képest épp ellentétes hatásra törekszik, mivel a gyermeki perspektíva itt nem struccpolitikát, hanem szembenézést jelent.
A humor nem megszépít, hanem leleplez.
Waititi annak folyamatára mutat rá, hogy egy politikai eszmerendszer miként korrumpálja még a teljesen ideológiamentes gyermeki szemléletet is. A Jojo nyuszi pont azáltal képes szatíraként működni, mert a náci párt propagandisztikus valóságképét, az elvakult fanatizmust szántszándékkal félrefordítja egy erősen infantilizált, kiskamasz nyelven. A két retorikai helyzet vagy regiszter kölcsönösen torzítja egymást, azaz Waititi úgy parodizálja elbeszélésének tárgyát, hogy azt eleve már a rámutató nyelvben teszi nevetségessé. A film állítása végső soron az, hogy
a III. Birodalom eszméi ugyanolyan abszurdak és tarthatatlanok a valóságra nézve, mint egy tízéves gyerek hibbant fantáziája.
Többek közt ezt a funkciót töltik be Jojo dehumanizáló rajzai, amiket a zsidó lányról készít, vagy a főcím archív felvételein egymásra íródó beatlemánia és a Hitlert éltető tömeg képsorai.
A film úgy tud végig vicces lenni, hogy az önfeledt ökörködés kiváló ritmusban szalad bele drámai pillanatokba.
Waititi kitűnő arányérzékkel keveri a szándékosan eltúlzott cukiskodást és a halálkomolyra hangolt, elnémító drámát.
A karakterek, illetve az őket megformáló színészek ekkor kapnak igazán teret. Scarlett Johansson a fiát egyedül nevelő anya egyszerre laza és tragédiákkal terhelt alakítása mellett a gyerekszereplők adják a film igazi erejét. Roman Griffin Davis bájosan ütődött Jojo Betzlerje nagyon jól hozza az eltévelyedett, bizonytalan, végül a betonkemény valóságra, annak minden fájdalmával és szépségével együtt fokozatosan ráébredő csodabogarat. Ebben a tekintetben
a Jojo nyuszi egy különc felnövéstörténet, olyasmi, amiket leginkább Wes Andersontól szoktunk látni.
Waititi ezúttal le is nyúl jó pár körzővel kimért kistotált a szimmetriamániás hipszter rendezőtől, de még épp a jó ízlésen és a tűréshatáron belül. Az Elsát alakító Thomasi McKenzie szintúgy jól hozza a zavarodott, dühös zsidó lányt, ahogy Sam Rockwell bűnbánó, jószívű, folyton lefokozott náci tisztje is több sematikus paródiánál.
Bármennyire imádom azonban Waititi mindenkori jelenlétét a vásznon, a fantázia-Hitler szerepében már-már a ripacskodásig túlhúzott karikatúrát kanyarít elénk,
ami stílusában a chaplini burleszkig nyúl vissza, annál viszont jóval kevésbé működik.
Talán pont ebben érhető tetten a Jojo nyuszi gyengesége, főleg a korábbi Waititi-művek fényében. A film kivételes érzékkel dob fel számtalan felkavaró motívumot, a történet kicsengése mégsem elég bátor. Például a két gyerek gyűlölettől a testvéri szeretetig feszített dinamikus kapcsolatát a forgatókönyv végül egy kis laza táncolgatás kedvéért elmaszatolja, nem beszélve az olyan dramaturgiai homályzónákról, amikor a történet és a főszereplő érzelmi fordulópontját követően Jojo ugyanúgy él tovább, mintha mi sem történt volna.
A film végkövetkeztetése (a szeretet mindent legyőz) túl általános, túl szépelgő egy ilyen jól felépített tragikomédia zárlataként.
Waititi van annyira – már a bevezetőben előrevetített – eredeti rendező, hogy kerülje a kínos didaxist, viszont a Jojo nyuszi talán a legkevésbé árnyalt filmje mind humorát, mind témáját, mind pedig konklúzióját tekintve.
De még így is páratlanul keveri a könnyed szórakoztatást a szubverzív drámával.
Már pusztán azért megérte leforgatni, hogy kiderüljön, az I Want to Hold your Hand 56 éve kulturálisan kallódó és semmirekellő német verziója mégiscsak jó valamire.
Jojo nyuszi (Jojo Rabbit), 2019. Írta és rendezte: Taika Waititi. Szereplők: Roman Griffin Davis, Thomasin McKenzie, Scarlett Johansson, Sam Rockwell, Taika Waititi. Forgalmazó: Fórum Hungary.
A Jojo nyuszi a Magyar Filmadatbázison.