Évtizedösszegző listasorozatunkat egy kényes témával zárjuk: olyan filmeket gyűjtünk egy tízes csokorba a 2010-es évekből, melyek a minőségükhöz és filmtörténeti szerepükhöz képest indokolatlanul nagy figyelmet és sok elismerést kaptak, és/vagy az adott rendező életművében találunk náluk sokkal koherensebb, mégis kevéssé méltatott műveket.
Persze az, hogy mi a túlértékelt, és hogy mihez képest számít annak, jórészt egyéni ízlés kérdése, így aztán abban is biztos vagyok, hogy az alábbi lista felkorbácsolhatja olvasóink indulatait, hiszen
alapvetően A kategóriás, magas produkciós értékkel bíró és összességében nézhető filmekről lesz szó, melyeknek szép számmal akadnak rajongói.
Ám az érzés talán sokak számára ismerős lehet: mit lát a szakma és a közönség egy olyan filmben, ami engem teljesen hidegen hagyott, akár egy újranézést követően is? Az alábbiakban igyekszem érvekkel alátámasztani, miért lettek „túlkapva” a listán szereplő filmek. A kiindulópontot egy ilyen esetben mintegy szükségszerűen a díjak és a különféle összesítések jelentik:
az évtized Oscar-jelöltjei és nyertesei, a fesztiválok nagyágyúi, valamint az IMDb TOP 250-es összesítése is jó alapot szolgáltatnak a túlértékelési faktor megállapításához.
10. Florian Henckel von Donnersmack – Mű szerző nélkül (2019)
Listánk legfrissebb darabja A mások élete rendezőjének hangos visszatérése, melyet több magyar portál is „az év filmje” titulussal illetett a megjelenésekor. De ez a maratoni hosszúságú félig életrajzi dráma semmi olyat nem mutatott, amit ne láttunk volna már az elnyomó rezsimekről, a világpolitika és a történelem viharaiban vergődő kisemberről – akár a magyar szcénából is, Szabó István munkáitól kezdve az Anyám és más futóbolondok a családból-ig. A főhős, Kurt Barnert (Tom Schilling) a művészi kiteljesedést előbb a szocreált és a kommunista propagandát erőltető NDK-ban, majd a túlzottan szabad szellemű NSZK-ban sem találja meg túl könnyen.
Donnersmarck ebből az alapkonfliktusból kiindulva jut a sokszor látott konklúzióra: az igazi zseniknek nehéz dolguk van
a hatalmas történelmi traumákból felocsúdni próbáló társadalmi közegben. A Mű szerző nélkül bő három órája relatíve gyorsan eltelik, ám a film által nyújtott élmény nem igazán lesz maradandó. Hiába az évtizedeken átívelő sztori, a sablonos és komolyabb mélységet nélkülöző főgonosz karakter, a sokszor túlzottan szentimentális szerelmi szál és a főhőst gyötrő, korábban ezerszer filmre vitt dilemmák nem emelik ki az átlagos, Oscarra kalibrált drámák sorából Donnersmarck visszatérését.
9. Alejandro G. Iñárritu – A visszatérő (2015)
Ha már visszatérés, Alejandro G. Iñárritu e filmmel egymást követő második évben kapta meg a legjobb rendezésért járó Oscart, ám A visszatérő attól volt igazán jelentős, hogy végre meghozta a hőn áhított szobrot Leonardo DiCapriónak. És ahogy ez általában lenni szokott, Leo sem azért az alakításáért kapott Oscart, amelyért igazán megérdemelte volna. A visszatérő alapvetően egy szögegyszerű bosszúfilm, melyben a címszerepet játszó DiCaprio az extrém nehéz forgatási körülmények dacára hóban kúszik, meztelenül belebújik egy lótetembe a brutális hidegben és konkrét fizikai szenvedésnek veti alá magát. A Birdmannel nagyot szakító Iñárritu ismét egy látványos filmet vezényelt le, azonban
A visszatérőben látott technikai megoldások az előddel ellentétben inkább hatnak öncélú bravúrkodásnak,
semmint a narratívából organikusan következő, átgondolt koncepcióból fakadó szerzői eszközöknek. Hatalmas vállalás volt kizárólag természetes fények mellett forgatni, Emmanuel Lubezki operatőr pedig minden alkalmat kihasznál, hogy ezzel hencegjen: van, hogy a kamera hosszú beállítások során több kört ír le a saját tengelye körül, miközben megy le a nap, a háttérben ég a tűz, épp zajlik egy csata és esik a hó. Mindez valóban káprázatosan néz ki, azonban a papírvékony történet és a főszereplő jellemfejlődése szempontjából szinte teljesen funkciótlan vásári trükkökről van szó, melyeket ugyan jó élmény volt nagyvásznon látni, a Lubezki-Iñárritu páros nem tudta általuk megismételni a Birdman bravúrját, DiCaprio pedig nem múlta felül sem A Wall Street farkasában, sem pedig Az Aviátorban nyújtott teljesítményét.
8. Ben Affleck – Az Argo-akció (2012)
Az Argo-akció legjobb filmnek járó elismerését Michelle Obama akkori first lady jelentette be a 2013-as Oscar-gálán. Nem véletlenül, Ben Affleck alkotása ugyanis leplezetlen USA-bálványozás két órába sűrítve. Az Amerikai Egyesült Államok és Irán közötti, 1979-ben kirobbant konfliktust tematizáló sztori szinte kiáltott a megfilmesítésért: amellett, hogy az eset az amerikai diplomácia leleményességét dicséri, a hetedik művészet önmagán túlmutató erejét is megmutatja, így aztán nagyvászonra adaptálása lényegében egy instant Oscar-díjjal ért fel. Affleck azonban nem igazán tudta kiaknázni a témában rejlő lehetőségeket. Bár az Iránban kivitelezett mentőakció szerveződésének háttérmunkáit izgalmasan mutatja be a film, és olyan színészeket láthatunk remekelni, mint John Goodman, Bryan Cranston vagy Alan Arkin, sajnos épp a túszok, azaz az Iránban vesztegelő amerikai diplomaták maradnak szinte teljesen érdektelenek. Velük alig kezd valamit a film, és amikor látjuk is őket, nem jutunk tovább annál, minthogy papírízű dialógusok formájában végighallgatjuk: félnek vagy szeretik egymást, esetleg bizonytalanok a küldetés sikerét illetően.
Az igazi probléma azonban az, hogy a film már-már propagandisztikusan egyoldalú:
az iráni USA-nagykövetséget 1979-ben elfoglaló tüntetők motivációjának magyarázatára egy pár perces bevezető montázs szolgál a film legelején, még csak említés szintjén sem jelenik meg az Amerikai Egyesült Államok politikai felelősségének kérdése, a tüntetőket és az Amerika-elleneseket pedig szinte kivétel nélkül agresszív, primitív fegyveres szakadárokként ábrázolják az alkotók. Sőt – és nálam itt veszített igazán súlyos pontokat az egyébként tisztességesen megrendezett, jó színészi alakításokkal megtámogatott és a mozgóképet is ünneplő Az Argo-akció – az egyik jelenetben a menekülő amerikaiakra a reptéren vadászó marcona iráni határőrök naiv gyerekekként csodálkoznak rá a küldetés fontos elemeként megálmodott kamu sci-fi storyboardjára…
7. Spike Lee – Csuklyások – BlackKklansman (2018)
Spike Lee legutóbbi filmjétől hanyatt dobta magát a szakma. A Csuklyások – BlackKklansman Cannes-ból a nagydíjjal térhetett haza, 6 Oscar-jelöléséből pedig egyet, a legjobb adaptált forgatókönyvnek járót szoborra is váltotta. A Ku-Klux Klánba beépülő afroamerikai zsaru igaz története jobb pillanataiban maró szatíraként működik, azonban
Lee túlságosan direkt társadalomkritikát tol a néző arcába, és mintha nem bízna eléggé a közönségében.
A film végén még egy indokolatlan aktuálpolitikai kitekintéssel meg is magyarázza, mi mit jelentett az eltelt bő két órás játékidő során, miért volt fontos ezt a sztorit elmesélni, illetve hol a kapcsolódási pont a 70-es években játszódó történet és a Trump Amerikájában burjánzó idegengyűlölet között. Pedig a BlackKklansman az egyébként szatirikus hangnemen túl példásan tiszteleg a blaxploitation filmek előtt, a celluloidra rögzített szemcsés képek fantasztikusan néznek ki, Adam Driver és John David Washington szórakoztató párost alkotnak, azonban a túl hosszúra nyúlt játékidő és az említett, szájbarágós és erőltetett kiáltványjelleg sajnos csorbítják a mű értékét. Spike Lee életművében bőséggel találunk ennél koherensebb munkákat.
6. Peter Farelly – Zöld könyv – Útmutató az élethez (2018)
A tavalyi Oscar-gála nem túl izmos mezőnyéből (utólag tűnt csak fel, hogy a 2019-ben jelölt filmek közül három is felkerült a listára) a legbiztonságosabb megoldást választotta az akadémia, amikor a korábban kretén vígjátékokban utazó Peter Farelly tanmeséjét tüntették ki a legjobb filmnek járó elismeréssel. A Zöld könyv alapvetően kedves és szerethető darab, azonban
egyetlen olyan eleme sincs, amelyet ne láttunk volna már ezerszer bármelyik jobban sikerült, középvonalas dramedyben.
A kulcs a rasszizmus kérdése, melyet egy olasz bevándorló, Tony Lip (Viggo Mortensen) és egy afroamerikai dzsesszzongorista, Donald Shirley (Mahersala Ali) kapcsolatán keresztül tematizálnak a készítők. A ’60-as évek Amerikájában játszódó, megtörtént eseményeken alapuló road movie aprólékosan és tankönyvi módon mutatja be a feketék nehéz helyzetét, a sztori tétje pedig az, hogy a korábban a kisebbséghez tartozó munkások látogatása után poharakat selejtező, marcona olasz meglátja-e az értéket Donald Shirley-ben, és hogy ez a barátság megváltoztathatja-e a férfi hozzáállását, azaz kvázi felülemelkedhet-e a rasszizmusán. Felemelő társadalmi tanmeséről lévén szó persze minden kérdésre igen a válasz, ám a Zöld könyv épp akkor muzsikál a leggyengébben, amikor érzékeltetni próbálja az USA déli államaiban a hétköznapok szerves részévé vált faji alapú megkülönböztetést: a jól öltözött Shirley egy szántóföld mellett hosszan nézi a rabszolgaként dolgoztatott fekete munkásokat, ez pedig annyira sokáig tart, hogy még az is felfogná, aki az addig eltelt nagyjából egy órát a telefonjába révedve töltötte a nézőtéren. A Zöld könyv motorja, azaz Mortensen és Ali színészi teljesítménye azért sokat javít a végeredményen,
Farelly végül is egy korrekt filmet hozott össze, melyet könnyű végignézni, ám legalább annyira könnyű elfelejteni is.
5. Bryan Singer és Dexter Fletcher – Bohém rapszódia (2018)
Az Amerikai Filmakadémia képmutató és inkonzisztens díjazási szisztémájának egyik ékes példája a Freddie Mercury életéről, valamint a Queen születéséről és felemelkedéséről szóló biopic, melyet ugyan a Rocketmannel nagyot gurító Dexter Fletcher fejezett be és rázott gatyába, a rendezői kreditet a számtalan botrány alanyaként elhíresült Bryan Singer kapta, így a 2019-es Oscar-gálán, a zaklatási ügyekbe belebukó szakmabeliek után a hivatalosan Singer rendezte Bohém rapszódia 10 kategóriában lehetett jelölt, melyekből hármat díjra is váltott. De közelítsünk a jelenséghez más oldalról, hiszen egy botrányba keveredett rendező által készített filmen is dolgozhattak remek szakemberek, és különben is, lehet, hogy a Bohém rapszódia tényleg megérdemelte az akadémia kitüntető figyelmét. Ám sajnos a film több okból sem szolgált rá erre a túlzott figyelemre. Egyfelől
az alkotók eltartott kisujjal közelítettek az érzékeny és megosztó témához. A munkálatokban részt vevő Roger Taylor és Brian May érezhetően kilúgozták a sztorit:
amellett, hogy a frontember homoszexualitásának körülményeit sem nagyon taglalja a film, az ő karaktereik a történet egy pontjától, kb. Mercury hullámvölgyétől kezdve tisztes családapákként szerepelnek, és a kokainpartikon sem dorbézolnak annyira, amennyire a városi legendák tartják. Nem véletlen, hogy az eredetileg Freddie Mercury szerepére kiszemelt Sacha Baron Cohen kiszállt a filmből: az Ali G-ként és Boratként elhíresült színész egy sokkal bevállalósabb, korhatáros filmet szeretett volna, ám a készítők szándéka nem ez volt, így lett a Bohém rapszódiából egy a vágóasztalon megmentett, nem túl koherens és néhol kifejezetten erőtlen zenés film, mely nyomába sem ér például a Rocketmannek. Freddie Mercury és a Queen ennél sokkal többet érdemelt volna.
4. Christopher Nolan – A sötét lovag: Felemelkedés (2012)
Christopher Nolan Batman-trilógiájának záró felvonása jelen sorok írásakor a 72. helyet foglalja el az IMDb 250-es toplistáján, olyan filmeket előzve meg, mint például a 2001: Űrodüsszeia vagy a Kutyaszorítóban. A híres mozgókép-osztályozó oldal dicsőségcsarnokát ugyan alapból érdemes fenntartásokkal kezelni, sokszor a hype-nak vagy az ügyes PR-nak köszönhetően tör a csúcsra egy-egy amúgy kevésbé maradandó alkotás, ám a Nolan-féle Denevérember-trilógia monumentális záróetapja ettől függetlenül is kivívta a szakma és a közönség szeretetét, pedig a végeredmény fényévekre van A sötét lovagtól (igaz, annak az IMDb TOP 250-ben bebetonozott 4. helye is kimeríti a túlértékelés fogalmát) és a Batman: Kezdődik!-től is (mely pedig hátrébb, a 127. helyen tanyázik ugyanezen a listán). Sőt, a filmet nézve néha elég komoly Joel Schumacher-flash kerítheti hatalmába a nézőt az erőltetetten betoldott és sokszor kínos egysorosok, valamint a menőnek és stílusosnak szánt, ám valójában bárgyú bevonulások okán. A Sötét lovag: Felemelkedésen érződik, hogy Nolan a kreatív energiákat inkább más, ambiciózusabb projektekbe (Eredet, Csillagok között) csatornázta,
Batman-trilógiájának utolsó fejezetét pedig jóval kevesebb odafigyeléssel és precizitással vezényelte le.
Persze a végeredmény még így is a jobb DC-filmek közé sorolható, azonban A sötét lovaghoz képest kevésbé kiforrott vizuális stílus, a Tom Hardy minden igyekezete ellenére sem eléggé félelmetes és ikonikus antagonista, Bane, valamint a számtalan kisiskolás megoldás (például ahogy kiderül, hogy Blake második neve valójában Robin, vagy ahogy Batman és Macskanő között, bár másfél perc van az atombomba robbanásáig, mégis el tud csattanni egy katartikusnak szánt hosszú csók, epikus zenei aláfestéssel) és a képregényekben is szereplő, fel nem oldott logikai bukfencek (hogy kerül a kisemmizett, csóró, magára maradt Bruce Wayne a világ végén lévő börtönből egyik pillanatról a másikra Gothambe?!) sokszor idegesítővé teszik A sötét lovag: Felemelkedést. A közel három órás játékidő sokkal-sokkal lassabban telik, mint a 2008-as etalon esetében.
3. Ryan Coogler – Fekete Párduc (2018)
Az első, a legjobb film kategóriában Oscarra jelölt Marvel-darab gazdag társadalmi jelentéssel telítődött, ami alapvetően egy örömteli fejlemény.
Kár, hogy a Fekete Párduc a szerteágazó és monumentális képregény-adaptációs univerzum egyik tipikusan középszerű darabja,
melyet nem a benne foglalt társadalmi érzékenység, hanem inkább a kontextus tett egyfajta kiáltványfilmmé – a premier környékén például voltak olyan megnyilatkozások, melyek az amerikai fehér közönséget távolmaradásra szólították fel a bemutató hétvégéjén, hogy e film élménye az afroamerikai nézők privilégiuma legyen. A fekete szuperhős sztorija alapvetően egy teljesen klasszikus vonalvezetésű képregényfilmet rejt, mely, akárcsak a szintén sokat dicsért és a kontextus miatt magasba emelt Wonder Woman, lényegében 3 film egyszerre: tanúi lehetünk a főhős születésének, a Wakanda vezetéséért zajló trónviszálynak, de még egy komoly külső fenyegetés is felüti a fejét a sztoriban. 1-2 remekül megkoreografált akciójeleneten túl azonban a Fekete Párduc egy sok helyen döcögő, a CGI-t gyakran túlhasználó, vizuális stílusát tekintve egyenetlen (azaz néhol nagyon menő, máskor kifejezetten bárgyú és sótlan) szuperhősfilm, melynél az ugyanabban az évben debütált Bosszúállók: Végtelen háború jobban rászolgált volna a díjak és jelölések formájában történő elismerésre – már ha az akadémia mindenképp be akarta volna emelni a kánonba ezeket a futószalagon gyártott, áramvonalasított és patikamérlegen kimért kommersz mozgóképes termékeket.
2. Guillermo del Toro – A víz érintése (2017)
Guillermo del Toro díjakat halmozó felnőttes meséje a másságot és a sokszínűséget ünnepli, mely dicséretes gesztus, A víz érintése viszont folyamatosan erőlködve és didaktikus megoldásokkal teszi mindezt. Az alkotók okosan megérezték a korszellemet, a botrányoktól övezett 2017-es Oscar után jó ütemben küldték versenybe ezt a tanmesét, hogy a történet által képviselt magasztos eszmék jegyében olyan filmet lehessen díjazni, aminek okán kevesen fanyalognak, hiszen nem kell nagyon a szüzsé mélyére ásni, hogy felfedezzük benne az érzékenyítés nemes szándékát. A víz érintése azonban a dicséretes alkotói hozzáálláson, del Toro átlagon felüli vizuális érzékén és a szuper filmzenén túl nem igazán tud érdemi útravalóval szolgálni, a film mintha hasra esne saját zsenialitása, a bizarr alapötlet és a zöld árnyalatait szinte minden egyes beállításban (de tényleg, például a Michael Shannon által alakított szuperfőgonosz is zöld cukorkát szopogat, teszi ezt minden második jelenetben) megjelenítő koncepció előtt. Del Toro remélhetőleg valaha filmre fogja adaptálni a BioShock című videojátékot, méghozzá A víz érintése látványtervezőivel, a film steam punkra hajazó képi világa ugyanis tényleg szemkápráztató, a díszlet és az abban lévő tárgyak egytől egyik aprólékos tervezői munka eredményei, szépek a színek, a látványért felelős csapat remekül teremt atmoszférát.
Azonban a lötyögő, fantáziátlan, egyenes vonalú sztori miatt a jól kimunkált vizualitás üres héj marad csupán.
Ráadásul a cselekmény központi elemét adó bizarr szerelmi szál is csak lóg a levegőben, holott a Sally Hawkins által remekül játszott takarítónő motivációja a furcsa, emberszerű pikkelyes-kopoltyús lény megmentésére még érthető és átélhető is lenne, a köztük kibontakozó vonzalom már teljesen megalapozatlan. Ráadásul del Toro még egy eszméletlen kínos musical-álomjelenetet is beletett a filmbe, csak hogy még inkább elnyerje az akadémia tagjainak szavazatát. A víz érintése így a képi atmoszféra megteremtésén túl inkább a görcsös megfelelésre törekszik, szirupos és didaktikus látványfilmmé butítva egy olyan alapötletet, melyből gond nélkül kinőhetett volna egy következő A faun labirintusa is.
1. James Gray – Ad Astra – Út a csillagokba (2019)
A 2019-es Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon volt szerencsénk belefutni James Gray űreposzába, melynek hála a kifejezetten laza és a rajongói szeretetét sokáig élvező Brad Pittet is láthattuk vonulni a vörös szőnyegen. A délelőtti vetítésen, a stáblista legördülésekor a filmet fogadó rendkívül szerény taps hallatán kisebb kárörömmel nyugtáztuk: meg is van az idei mustra első nagy bukása, az Ad Astrát ízekre fogják szedni a kritikusok. Az embargó feloldása utáni megdöbbenésünk sokáig emlékezetes marad: Gray filmjét az új 2001: Űrodüsszeiaként ünnepelte a szakma, volt, aki az évtized sci-fije címet sem sajnálta tőle. Epikus, nagy ívű, gondolatgazdag
remekműként méltatták ezt a teljesen fókuszvesztett, szét-széteső, unalmas és közhelyes, coelhói szintű filozofálgatással tarkított alkotást,
melynek kétségkívül Brad Pitt a legerősebb pontja. Az Ad Astra képtelen felülemelkedni azokon a sablonokon, melyekből a közelmúlt jobban sikerült tudományos fantasztikus filmjei – Hold, Gravitáció, Érkezés, de még a jelen listánkról épphogy csak lemaradó Csillagok között is – építkeztek. Az apját kereső űrhajós története önmagában elég soványka ahhoz, hogy a relatíve szűk téma- és eszközkészletet (kozmikus magány, az űr rejtélyei, egzisztenciális útkeresés, valamint saját identitásunk újradefiniálása) érdekessé vagy legalább minimálisan újszerűvé tegyék. A film az első negyedórában lényegében minden puskaporát ellövi, az onnan kezdődő űrroadmovie nem igazán tart sehova, hiába működik színtiszta küldetés- valamint határidőlogika alapján a sztori. Az Ad Astra mintha nem igazán tudná eldönteni, hogy magvas, filozofikus töltetű téziseket megfogalmazó szerzői sci-fi, vagy effektdús látványfilm szeretne lenni, ennek eredményeként pedig két szék közül a pad alá esik. E film azért igazán keserű csalódás, mert alapvetően érezhető mögötte az alkotói ambíció, valamint a mélynek szánt gondolatiság, azonban mintha Gray időről időre elfeledkezne arról, hogy ami az alapvetés szintjén innovatívnak és gazdagnak hat, az a gyakorlatba átültetve önismétlő, unalmas és sokszor jellegtelen díszelgéssé válik, melyet a javarészt szépen összerakott vizuális effektek és a főszereplő karizmatikus jelenléte sem tud megmenteni a legálmosabb középszertől.