Az ismeretlen Kertész Imre – Tanulóévek 1934–1955 kiállítás megnyitója és a vele egybekötött Kertész Imre művei című bibliográfia bemutatója szinte teljesen megtöltötte a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár átriumát február 20-án.
Fodor Péter, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója köszöntötte a résztvevőket. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a március 27-ig látogatható tárlat teljesen új megvilágításba helyezi Kertész életének azt a korszakát (tanulóéveit, gyermekkorát), mely nagy hatással volt az író alkotóéveire. Mindezt eddig ismeretlen interjúrészletek és fotográfiák nagyközönség elé tárásával igyekszik a kiállítás színre vinni, nem csupán nyomtatott, hanem digitális formában is. Főleg utóbbi okozott meglepő és kellemes pillanatokat a mellettem szemlélődőknek, amikor az érintőképernyős felületen másodpercek alatt előhívták kedvenc könyvük kritikai visszhangját vagy felfedezni vélték az anyai ág és Kertész Imre arcvonásai közötti hasonlóságokat.
Fodor Péter kiemelte, hogy a könyvtár hálózatában évek óta előkelő helyen szerepelnek a kölcsönzések között Kertész művei,
ami nagyrészt annak is köszönhető, hogy amikor az irodalmi Nobel-díj bizottság 2002-ben nyilvánosságra hozta, hogy az elismerést abban az évben Kertész Imrének ítélik, a Szabó Ervin Könyvtár még aznap délután megvásárolta a könyvkereskedelemben található köteteket, és másnap már kölcsönözhetővé is tette az életmű darabjait.
Hafner Zoltán a kötet szerkesztője és a Kertész Imre Intézet igazgatója nyitotta meg a vándorkiállítást, mely ötödik alkalommal tárul a látogatók elé, ezúttal kiegészülve a digitális technológiával, valamint a legújabb kutatások anyagaival. Hafner úgy gondolja, hogy
Kertész példája annak tanúságtétele, hogy életünk miként tehető minden időkben – és különösen a személyt kisajátítani kívánó diktatúrákkal szemben – egyéni, saját sorssá,
hogy történetünk tanulságul szolgálhat mások számára, valamint hogy e ránk hagyományozódó teherrel, tapasztalattal mit kezdhetünk. Hafner hozzáteszi: „Kertész esetében az élet és mű egyként hangsúlyos, hisz a kettő ezer szállal fonódik össze, és mint az író közeli barátja és munkatársa, nyugodt szívvel állíthatom, hogy mindkettő, élet és mű még jócskán felfedezésre vár.” Ezután a kiállítás tartalmába kaphattunk a teljesség igénye nélkül betekintést, egészen a szülők válásától, a gimnáziumi tanulmányok ellenében folytatott írói gyakorlaton, a bukott érettségivizsgán, a művelődés folyamatán, az újságírói tevékenységen és az első feleséggel való megismerkedésen át a Sorstalanság megírásáig. A képek alatt szereplő és a digitális archívumban egyaránt olvasható „kiadatlan interjúrészletek” Hafner Zoltán és Kertész Imre másfél éven át tartó beszélgetéssorozatából származnak. Összességében elmondható, hogy a kamarakiállítás az életmű rejtett rétegeire szeretné ráirányítani a figyelmet, és a címhez hűen valóban eddig ismeretlen fotókkal és vallomásokkal kívánja felkelteni az érdeklődést az író személye és művei (újra)olvasása iránt.
A kiállítás megnyitója után a kávézóban folytatódott a rendezvény a Kertész-bibliográfia bemutatójával.
Bednanics Gábor értő kérdéseire a kötet szerkesztője válaszolt hasonlóképp, mindezt keretezve három eddig ismeretlen Kertész-prózával, Lukács Sándor színművész előadásában. Az első részlet Kertész Imre gyerekkorának és írói munkásságának összefüggéseivel foglalkozik. Hafner érthetővé tette számunkra, hogy egy rekonstruált szöveget hallhattunk, melynek bizonyos gondolatai a részlethez képest később keletkezett Kudarc című regényből lehettek ismerősek. Bár az eredeti kézirat megsemmisült, de a már említett regény és Kertész emlékei alapján
a szerkesztővel közösen írták újra a részletet, melynek fontosságához hozzátesz, hogy ez a szerző utolsó, halála előtti autorizált (eddig kiadatlan) műve.
Bednanics Gábor kérdésével ezután arra próbálja terelni figyelmünk fókuszát, hogy mi a valódi jelentősége a gyerekkornak Kertész íróvá válásában. A kiállítás – Hafner elmondása szerint – azért az író 5 éves korától kezdődik, mert akkor váltak el a szülők, aminek traumatikus hatására és későbbi jelentőségére egy személyes történettel erősít rá a szerkesztő: „Kertésszel Berlinben együtt laktunk (…) és otthon dolgoztunk.
Volt egy helyzet, hogy lementem postáért és akkor ijedten megkérdezte, hogy de ugye visszajössz?
Akkor nyilallt belém igazából, hogy ez a válás mit jelentett.” Ezután Hafner a tárlat konceptuális intencióját helyezi megvilágításba, miszerint éppen a Sorstalanságnak (amennyiben fordított fejlődésregényként olvassuk) képezi egyfajta rekonstrukcióját, nevelődési regény vázát a kiállítás. Továbbá fontosnak tartja szóba hozni, hogy Kertész megszólalásainak az önmagával való kíméletlensége, szigorúsága adott hitelt, melyre a Sorstalanság keletkezése is jó példa lehet, amelynek megalkotását egyfajta önbüntetésként rótta magára az író. A második szövegrészlet Kertész Imre Lét és írás című művéből származik, amely a Sorstalansághoz fűződő naplójegyzetekből áll össze, Hafner szavaival ez lenne a regény regénye.
A második szövegrészlet utáni Hafnerhez intézett kérdés visszautal az aszketikus írói gyakorlatra, miszerint: „Hogyan tárja elénk ezt a fajta komplexitást a Kertész Imre művei című bibliográfia?” Szerinte
súlyos félreértés Kertésszel kapcsolatban, hogy egyműves szerző,
amivel maga az író sem értett egyet. A bibliográfia ennek a problematikusságára is koncentrál, valamint fontos feladata, hogy összesítse, mi az, amit tudni lehet Kertészről, hogy felmutassa a hiátusokat, és ezáltal jelölje ki a további kutatási irányokat. A szerkesztő ezentúl úgy gondolja, hogy a Kertész Imrével való komolyabb foglalkozáshoz, kutatáshoz hozzátartozik nemcsak a könyvek és a folyóiratbéli publikációk, de a nyilatkozatok, műfordítások, hangfelvételek és a fogadtatástörténet ismerete is. Ezen a ponton hívja fel Hafner a figyelmet arra a jelentékeny mozzanatra, mely szerint
Kertésszel 60 éves koráig mindössze három interjú készült,
majd 70 éves koráig a nemzetközi sikerek hatására már 30 interjút találhatunk, míg a Nobel-díj után ez a szám megint csak növekedett, ami jól példázza a szerző ifjúkorának hiányos dokumentáltságát. További feladata a bibliográfiának, hogy a művek közötti belső összefüggésrendszert feltárja, többek között a regények és azok kommentárjai közötti kapcsolatokat is a vizsgálat tárgyává téve.
A bibliográfia anyaga a Kertész Imre Intézet hagyatékából, valamint a berlini hagyatékrészből áll össze.
Az intézet a további kutatások számára kívánja összegyűjteni az eddig még fel nem lelt szövegeket, példának okáért a műfordításokat, amelyekből az író egyet sem őrzött meg, ahogy a zenés vígjátékainak szövegeit sem. Az intézet létrehozott egy digitális tudástárat, amely nagymértékben kiadatlan anyagokat tartalmaz és a bibliográfiai részen túl a szakirodalmat is feldolgozza.
Bednanics Gábor a következő kérdéssel zárta a bemutatót: „Milyen emberkép rajzolódott ki Kertész Imréről?”
„Merthogy portréfilmek és nyilatkozatok hiányában keveset tudunk erről a kérdésről, és mintha a kiállítássorozat is ez irányba tett lépésként volna felfogható.” Hafner elsősorban Kertész humorát, anekdotáit, szerethetőségét, nagyvonalúságát, vonzerejét és írói élességét, pontosságát emeli ki. A személyesebb hangvételhez hozzájárult az is, hogy miután a Kertész által leginkább szeretett színművész, Lukács Sándor előadta az utolsó szövegrészletet, az azt követő taps alatt Lukács maga is az írót ábrázoló fotó felé fordult és megtapsolta Kertész alakját.
Az ismeretlen Kertész Imre – Tanulóévek 1934–1955 című kiállítás megnyitója, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest, 2020. február 20.
A fotók forrása a Kertész Imre Intézet.
