Victor Hugo regényklasszikusa, A nyomorultak egy szociális problémákat vizsgáló történelmi melodráma, amelyben az író azt mutatta be, a társadalmi egyenlőtlenségek hogyan indítanak el a legártatlanabbak szenvedését eredményező láncreakciót. Ladj Ly Oscar-díjra is jelölt első nagyjátékfilmje, a Nyomorultak ugyanerről szól, ám nem adaptáció, hanem nagyon is aktuális és jelen idejű történet.
Az etnikai csoportok közötti konfliktusok és a rendőri brutalitás kapcsán elsősorban az Amerikai Egyesült Államokat szokták emlegetni, ám Franciaországban is időről időre kiéleződnek az ellentétek. Jacques Audiard 2015-ben bemutatott filmjének, a Dheepannak is csak kiindulási pontja a 2010-es évek Franciaországot is érintő menekültválsága, Audiard ennél tovább megy, és sokkal régebbi alapkonfliktusokra, illetve mélyebb, évtizedek óta létező társadalmi problémákra tapintott rá. Mathieu Kassovitz klasszikusa, az 1995-ös A gyűlölet arra a legnépszerűbb bizonyíték, hogy
már 20 éve is adódtak komoly konfliktusok a franciaországi etnikumok és a hatóságok között,
de a 2000–2010-es években a hírek újra és újra párizsi vagy a városhoz tartozó külterületeken zajló zavargásokról tudósítottak. Például 2005-ben és 2017-ben is voltak komoly rendőrellenes tüntetések a hatóságok túlkapásai miatt, amelyekben nyilvánvalóan szerepet játszottak a kisebbségi csoportokkal szembeni előítéletek, valamint a korábbi incidensek miatt kialakult félelem is.
Az elsőfilmes, Maliból származó francia rendező a 2005-ös zavargásokból kiindulva készítette el az Oscar-díjra is jelölt, Cannes-ban a zsűri nagydíjával és idén négy César-díjjal elismert
Nyomorultakat, ami okosan gondolja tovább Victor Hugo regényét, és annak motívumait vegyíti a jelenkori problémákkal.
A történet főhőse Stéphane, a naiv és idealista rendőr, aki egy speciális alakulathoz csatlakozik, amely a Párizshoz közeli Montfermeilben ugrásra készen vigyáz a „rendre”. Pontosabban vigyázna, ha a vezér, Chris és társa, Gwada valóban kommandósként, és nem gengszterként viselkednének. A magát keménynek és igazságosnak képzelő Chris szerint csak akkor „tisztelik” őket, ha határozottan és kegyetlen módszerekkel lépnek fel – akár a kamaszkorú potenciális bűnözők ellen is. Ráadásul kétes szövetségben áll a magát csak „polgármesternek” nevező helyi maffiózóval, aki megpróbálja a színes bőrű etnikumokból álló városnegyed lakóit megvédeni a rendőri túlkapásoktól. Ám egymásra utaltságuk akkor ütközik csak ki igazán, amikor egy cirkusztól valakik elrabolnak egy oroszlánkölyköt, és a cirkuszt vezető roma Zorro azzal fenyegeti meg a polgármestert, hogy fegyverrel térnek vissza, amennyiben nem keríti elő a bizonyára az ő „gettójából” származó tolvajokat. Hogy elkerüljék a vérontást, Chris felvállalja, hogy felkutatják a kis oroszlánt, azonban a pacifista Stéphane minden igyekezete ellenére ez nagyon úgy tűnik, hogy nem fog menni békés módszerekkel, mert a helyi kisebbségiek gyűlölik a rendőröket, Chris pedig gyűlöli a helyi kisebbségieket.
A Nyomorultak az említett francia filmek mellett olyan alkotásokhoz is köthető, mint Ryan Coogler valós esetet feldolgozó A megállója
vagy a szintén egy speciális rendőri alakulat morális züllését bemutató, 2008-ig futott tévésorozat, a Kemény zsaruk. Sőt, ez utóbbi valószínűleg minta volt Ladj Ly számára, mert a csapat tagjai a sorozatéihoz hasonló okokból kerülnek szembe egymással a Nyomorultakban. Ly merész módon Stéphane-t, a klasszikus értelemben vett főhőst jó ideig háttérbe szorítja, sőt, kifejezetten inkompetens és lúzer zsarunak mutatja be, aki Chrisszel ellentétben egyáltalán nem ismeri Montfermeil rögvalóságát és hatalmi viszonyait. Emiatt a csapatvezetőnek folyamatos céltáblája is mindaddig, amíg egy majdnem tragédiával végződő konfrontáció után Stéphane kezébe nem kerül a gyeplő. A rendező persze nem állítja, hogy Chrisnek lenne igaza csupán azért, mert jól ismeri a környéket, hiszen a kommandós vezérből „csak” egy nagyon fontos dolog hiányzik: az emberség.
Így a Nyomorultaknak az az egyik alapvető kérdése, hogy valóban jól tudja-e kezelni a mindennapi konfliktusokat az a rendőr, aki akár a tenyerét, úgy ismeri a környéket. Nyilvánvalóan nem, ám
Ladj Ly – profi módon – nem foglal állást még akkor sem, ha magukról a címszereplőkről, a rendőrök által meghurcolt kisebbségiekről van szó.
Ahogy Victor Hugo művében a Cosette-et kínzó mostohaszülők is egy nagyobb társadalmi közeg és probléma termékei, úgy Chris, társai, a színes bőrű bűnözők és az egyelőre csak gyerekcsínynek tűnő kisebb bűnöket elkövető kamaszok is egy rosszul működő rendszer áldozatai, amelyben már nehéz megállapítani, hogy ki hibázott először, hogy a fekete muszlimok miért bizalmatlanok és ellenségesek a hatóságiakkal szemben, és hogy a rendőrség miért termeli ki magából a Chris-féle szélsőséges nézetű immorális zsarukat. Ebben a történetben mindenki hibás és mindenki ártatlan. A gyűlölet hajtja előre mindkét fél tagjait. A kisebbségiek, így képviselőjük, a polgármester és társa is tudják, hogyan bántak velük a rendőrök 15 évvel ezelőtt, de utóbbiak számára is élénkek a pusztítás képei.
A 2005-ös zavargások kiváltó oka az volt, hogy két színes bőrű, illegális bevándorlással gyanúsított tinédzsert rendőrségi üldözés közben halálos áramütés ért.
A helyiek elmondása szerint azonban sokan akkor is menekülnek a hatalom képviselői elől, ha valójában nem követtek el semmit, mivel rendszeresek az olyan esetek, hogy csupán a származásuk és társadalmi státuszuk miatt meggyanúsítanak és több órára bezárnak embereket, akár kamaszokat is. Ráadásul arról is megoszlanak a vélemények, hogy egyáltalán üldözésről volt-e szó. A hivatalos álláspont akkor az volt, hogy nem, ám később az áldozatok ismerősei azt állították, hogy éppen a kegyetlen vallatásoktól féltek, azért menekültek a rendőrök elől. Minderre az érintettek tömegesen vonultak utcára, és több városban is zavargások törtek ki, amelyek keretében a tüntetők autókat és épületeket rongáltak meg. A Nyomorultak éppen azért emlegeti fel ezt az eseménysorozatot, mert az már régen nem kizárólag a két fiatal tragédiájáról szólt, hanem a franciaországi bevándorlókkal és kisebbségiekkel szembeni embertelen bánásmódról.
A film állítása tehát az, hogy a 2005-öshöz hasonló lázadáshullám újra végigsöpörhet Franciaországon a továbbra is jelenlevő feszültség miatt,
hiába volt nagy egymás nyakába borulás a 2018-as labdarúgó világbajnokság megnyerése után. A Nyomorultak nem véletlenül nyit a vb-döntőt követő ünneplés képeivel, amelyeken az emberek, feketék és fehérek, tősgyökeres franciák és másod-harmadgenerációs bevándorlók együtt éneklik a Marseillaise-t. Éles kontrasztban áll ez mind a 2005-ös zavargások képeivel, mind a film cselekményével, amelynek során az emberek – mindegy, hogy melyik csoport tagjairól van szó – megint egymásnak esnek, fenyegetőznek, verni, rombolni, ölni akarnak. Ladj Ly műve azt a kérdést teszi fel, hogy tényleg csak a foci köti-e össze a társadalmat. Tényleg csak egy rendkívüli sportesemény miatt lehet béke, és békeidőben folytatódik a háború?
A Nyomorultak izgalmas thrillernek sem utolsó. Ladj Ly frappánsan ötvözte a szociális problémafilmet a szórakoztató zsánerfilmmel,
amelyet egyébként mintegy „megtévesztésre” is használ. Remek ötlet volt az oroszlánkölyök eltűnését megtenni egyfajta hitchcocki MacGuffinnak, ami egy cselekményt előre gördítő, konfliktusokat szító, de valójában sokadrangú dolog a thrillerekben. Ly kijátssza a műfaji elvárásokat, és amikor már azt hinnénk, hogy az oroszlánkölyök megtalálásával és visszajuttatásával, a „bűnösök” megbüntetésével megoldódnak a problémák, akkor a rendező arcon csapja a nézőt. Arcon csapja és figyelmezteti: bár a sztori eddig egy hollywoodi moziba is beleillett volna, most jön a hidegzuhany, a valóság, ami sokkal kegyetlenebb a filmeknél. Ladj Ly szembemegy azzal a hollywoodi ideológiával, miszerint egy nemes lelkű, aktív hős közbenjárásával (Stéphane) a problémák megoldhatók, az ellentétek feloldhatók, a szemben álló felek kibékíthetők. Ahogy a xenofób és rasszista Chris nem változik, úgy a megalázott, megnyomorított, aránytalanul megbüntetett etnikai csoportok tagjai sem felejtenek, gyűlöletük nem csillapszik csak azért, mert Stéphane személyében szabályt erősítő kivételként megjelent egy „jó zsaru” is.
Persze a Nyomorultak utolsó harmada kissé didaktikus, ám ennyi szájbarágás kell ahhoz, hogy felrázza a nézőt:
annak, amit látott, csak egy része film, a többi maga a keserű valóság. Ladj Ly egy patthelyzettel zár, a nyitott befejezés pedig mintegy ránk szegezi a „ravaszt”, amellyel szembenézve nekünk kell „nyilatkoznunk”. Mi vajon okosabbak lennénk, mint a történet főszereplői, ha ilyen szituációba kerülnénk? Ezért is remek a Nyomorultak, mert átélhető karakterekkel, izgalmas formában, de nem ítélkezve vázol fel egy súlyos problémát, amelyre egyelőre nincs megoldás. Pontosabban nincs jó megoldás. Akkor mégis miért kellett elkészíteni ezt a filmet? Mert – ha nincs is rá jó vagy kész megoldási terv – amennyiben nem foglalkozunk vele, még tovább fajul. Az egyre szaporodó zavargások, illetve rendőri túlkapások is azt jelzik, hogy nem lesz jó vége, ha a felek továbbra is úgy viselkednek egymással, ahogy az utóbbi 20–30 évben.
Nyomorultak (Les misérables), 2019. Írta és rendezte: Ladj Ly. Szereplők: Damien Bonnard, Alexis Manenti, Djibril Zonga, Almamy Kanoute, Jeanne Balibar, Issa Perica, Al-Hassan Ly. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
A Nyomorultak a Magyar Filmadatbázison.
