A felnőttkor unalmasabb?

A Felső Tízezer albumainak legfőbb vonzerejét a Szabó Benedek és a Galaxisokban is játszó Sallai László arcpirítóan őszinte dalai jelentik. Saját elmondása szerint „ha a Normális élet volt a coming-of-age, a Majd lesz valahogy pedig az ezt követő kaotikus időszak, akkor A bonyolult világ a felnőtt lemez.” Lássuk, ez hogyan igazolódik vissza eddigi leghosszabb művüket hallva.

„Én a csodára vártam éveken át, de a csoda nem szedte össze magát” (Sallai László: Adjátok fel)

A power pop mindig is közel állt hozzám, elég, ha csak a The Who-hoz hasonló úttörőkre, vagy a 70-es évek „elveszett” zenekarára, a Big Star-ra gondolok. Azonban

ez a színtiszta, fülbemászó dallamokra, szép, de torzított gitárhangzásokra és érett dalszerzők munkájára épülő szubzsáner eléggé kihalóban van mostanában.

A ’80-as és ’90-es évekbeli reneszánsz után már nem újult meg. A Felső Tízezer hangzásában viszont pont az tetszik, hogy egyáltalán nem akarnak valami világra szóló megfejtést adni arról, hogy hogyan is szól egy jó popdal, hanem egyszerű, minimalista akkordpopzenét játszanak jól bevált formulákra alapozva. Sallai Laci vidám dallamokra énekel a beteljesületlen álmairól, a belső vívódásairól, a múló barátokról. 

Míg az első két lemezen volt düh, harag és lázadás, a harmadik lemezre inkább a beletörődés és a megnyugvás jellemző a dalszerző mondandójára – de még mindig könnyű azonosulni a sorokkal. „Minden versben van egy sor, amit a költő sem ért. / Minden házban van egy szoba, ahol egyszer már folyt a vér. / Minden boldogtalan emberben lakik egy boldog gyerekkor. / Minden utcában van egy ház, ahol tudják, mi a terror.” (Sallai László: Láthatatlan dolgok)

Viszont a szövegek újszerű attitűdjéhez nem társul semmilyen zenei megújulás

– a harmadik lemezre fáradóban van ez az alaphangzás az új gitáros (Justin Spike) ellenére. Ha itt most egy kis kitérőt teszünk Sallai Laci másik zenekarára, az amúgy elég hasonló világú Szabó Benedek és a Galaxisok életművére, ott azért megfigyelhetőek a zenei újítások – még ha nem is jött be mindig mindegyik. Az első két lemez folkosabb, akusztikusabb, a harmadik nagyívűbb britpop, indie rock míg a negyedik félresikerült zongorás próbálkozás után a Felső Tízezer-féle power pop felé eveztek. Nem minden működött, de mindegyik lemeznek van egy karakteres hangzása. 

A Felső Tízezer esetén persze maradnak őszinte szövegek és fülbemászó melódiák a harmadik lemezre is, de utóbbiból lényegesen kevesebb jut.

Az egyik ilyen az Építek egy űrhajót, ami egyértelműen kiemelkedik, mintha egy 90-es évekbeli Pavement- vagy Guided by Voices-dal lenne.

Na itt aztán előjön fülbemászó refrén – azért erre a lemezre sem veszett ki Sallai popmelódia érzéke. A hangzás talán az Én a vadonban című dalban a legérdekesebb, viszont a Mi egy zenekar vagyunk punkos próbálkozása nem igazán állt jól a bandának – kicsit kilóg a lemezről.

Sallai művészete annyira előtérben van, hogy nem jön át annyira a zenekar mint meghatározó erő.

A gitártémák úsznak a háttérben – bár szerintük ez lett a legprofibban felvett albumuk, valahogy egy egybefüggő masszának hat, a zenei motívumok nem jönnek ki olyan jól, mint az első két lemezen. Ez a káosz csak a Láthatatlan dolgok hangszerelésében működik igazán.

A fő téma továbbra is a beteljesületlen álmok kérdése, a felnőttkorba való beletörődés és a a fiatalkor iránti nosztalgia.

A Nagymaros 2030 a jövőbe tekint, a szerző egy Duna-parti kertes házba vonul a nagyváros elől, maga mögött hagyva a fiatal éveket. Záródalként egy kiváló kitekintést kapunk a korábbi lemez motívumaira, például arra a zászlóra is, amit még a Majd lesz valahogyban tűzött ki magának a zenekar.

A szöveg is itt a legérettebb. A lemez erénye, hogy ez a belenyugvás, a továbblépés és az elvonulás motívuma egyenletesen átível a dalokon –

talán a legkiegyensúlyozottabb Felső Tízezer-album lett A bonyolult világ, de a legkevésbé emlékezetes is egyben.

Vagy egyszerűen unalmas a felnőttkor?  Értékelés: 10/7.

Felső Tízezer: A bonyolult világ, Felső Tízezer, 2020.

A borítóképet Tasi Vince készítette.