A környezetük szerint csak a szájuk jár Miriam Toews szereplőinek, akik életük legnehezebb döntésével kénytelenek szembenézni. A kanadai író két, magyar fordításban egymás után megjelent kötete között eredetileg négy év telt el: ennyi kellett ahhoz, hogy egy zongoraművésznek készülő kamaszlány kiégésétől egy egész falunyi nő sorsa felé fordítsa figyelmét.
A magyar recepció Margaret Atwooddal és Alice Munróval emlegeti egy lapon a hazájában többszörösen díjazott Toewst, félrevezetőek ugyanakkor ezek a párhuzamok:
ha Atwood és Munro felől olvasom a regényeket, teljesítményük óhatatlanul csak gyengébbnek tűnhet.
Toews nem azzal a kifinomult, apró elemekből építkező ábrázolással dolgozik, ami a tapintatos elhallgatást is eszközéül hívja: ő az olvasók érzelmeit, az ösztönös reakciókat célozza meg, röhögéstől bőgésig terjedő skálán. A nyelvet is ennek a törekvésnek rendeli alá, a tabukra fókuszáló cselekmény közvetítésének szándéka uralkodik a szavak és mondatok felett. A tematikus kockázatvállaláshoz nyelvi nem társul, mert ahhoz el kellene szakadnia a panelszerű építkezéstől. Témái a nők, a nagy tétek és a végletes helyzetek. Nincs szüksége arra, hogy tudományos-fantasztikus jövőképet vázoljon fel, a mennoniták enélkül is biztosítják számára, hogy disztópiaként ábrázolhassa a körülményeket. Ugyanakkor
Toews 2014-es (Minden kis nyamvadt bánatom) és 2018-as (Nők beszélgetnek) regényeinek sikere ugyanabban a jelenségben keresendő, ami A szolgálólány meséje sorozatváltozatának három évadot biztosított.
A népszerűség, de főleg a társadalmi beágyazottság egyféle fokmérője az is, hogy amerikai tüntetők az Atwood által megalkotott, ikonikus piros köntösbe öltöztek. A férfi-női viszonyokban megmutatkozó hatalmi visszaélések tematizálásának, melyet a feminizmus is megtesz, elérkezett a (pop)kulturális momentuma. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy
a kiadói és a befogadói oldalon végre igény mutatkozik a nemi alapú megkülönböztetés szisztematikus ábrázolásaira és az azokról való gondolkodásra.
Múló divathullám az ezekre érzékeny művek burjánzása, mely idővel óhatatlanul felhígul és végül átadja a helyét egy másik sikertémának? Velünk maradhat a kritikai kérdésfelvetés, és szülhet időtálló alkotásokat? Ez egyelőre nem látszik, de az bizonyos, hogy Toews regényei A szolgálólány meséjével ellentétben megtörtént eseményeken alapulnak, és egy valódi, a közbeszédből kiszoruló vallási csoportra irányítják a figyelmet. Egy-egy szöveghelyük pedig a hullám kizárólag fikciós műveihez hasonlóan
lehetőséget kínál arra is, hogy regényeinek történetét a patriarchátus általánosabb példázataként olvassuk.
A mennonita egy újrakeresztelő katolikus irányzat, melynek tagjai Európából és Szibériából menekültek Amerikába. Hívei önigazgató, férfiak által vezetett közösségeket hoznak létre, ezeket Dél-Amerikában kolóniáknak hívják. Tagjai számára olyan keretrendszert jelent a vallásos közösség, mely nem csupán világnézetüket, de életmódjukat és társadalmi viszonyaikat is meghatározza. Tilos például saját örömükre zongorázniuk, de a kanadai mennoniták között felnőtt szerző Minden kis nyamvadt bánatomjában azt is megnézik a szomszédok, aki játékból a locsoló körül ugrál.
A Nők beszélgetnek borítója minden bizonnyal ezt hivatott illusztrálni: a képen álló nők uniformizált ruhái az eltalált kiadói döntés eredményeképpen látványosan testesítik meg a többségi társadalom előítéleteit, és nem csupán azt, ahogyan a puritán vallási irányzatokra tekintenek, személytelennek, korlátozónak és unalmasnak tartva őket. A csoportképző uniformizálás csak szemet szúróbbá teszi azt, hogy a patriarchátus homogén csoportként kezeli a nőket, ruhák mellett olyan dobozokba pakolja őket, mint az „úgyis el fog menni szülni”. Nyolc nő, akiknek az arcát nem látni, nincsen nevük sem. Viszont ahogy fellapozom a könyvet, azzal szembesülök, hogy
minden Loewen és Friesen családtagnak megvan a maga ismertetőjegye: korábbról eredő dühe, leleményessége, kívülállóisága, ábrándossága vagy kötelességtudata.
A Magyar Katolikus Lexikon szerint a mennoniták „megkívánják […] a szembenállást a »világgal«”. Ebből a kiindulópontból rajzolja meg Toews az élettel való szembesülés kórtörténeteit, melyek tematikus tükröződéseikkel egyértelmű kapcsolódási pontokat teremtenek a két kötet között. Érdemes ezért összeolvasni őket. Akik nem illenek az öntőformába, és megpróbálnak kitörni – a két regényben Elf és August, mindketten gazdag érzelmi élettel bíró, többre, szebbre vágyó alkatok – szükségszerűen megtörnek. A Nők beszélgetnek elbeszélője August, akit szüleivel együtt száműztek a bolíviai kolóniájukból. A négy évvel korábbi, 2014-ben megjelent Minden kis nyamvadt bánatom Toews öngyilkos testvérének emlékét őrzi. Elbeszéltje, Elfrieda Kanadából indult, késő tinédzserkorától egyedül tanult zongorázni Európában, majd nemzetközi karriert futott be. A világgal való szembenállástól azonban nem tudnak és nem is akarnak megszabadulni ezek a kulcsszereplők: a mennonitákon kívüli társadalomban is nonkonform pozíciókat vesznek fel, Elf művészként, August egy angol, politikailag radikális kommunában, majd rabként és hajléktalanként él.
Feltűnőek a regények elején elhelyezett képek, melyek a cselekmény vége felől olvasva szinte túl egyértelműen sugallják, hogy itt mély mondanivaló következik.
A Minden kis nyamvadt bánatom kilencedik oldalán gyors egymásutánban énekli a tinédzser Elf a kanadai folk-rocker Terry Jacks Seasons in the Sun című dalát a tűznél – mely „egy fekete bárányról szól, aki mindenkitől búcsút vesz, mert a halálán van” –, és megmagyarázza, hogy az erő, ami nem látható, de mindenkire hatással van, a sötét anyag. Ez a két elem ennyire közel egymáshoz túlságosan egyértelműen válik szuicid depressziója lefolyásának metaforájává. A Minden kis nyamvadt bánatom szövegében Elf mentális képlete hol sötét anyaghoz, hol egy üvegzongorához, hol pedig egy vak ember történetéhez hasonló, de ezek súlytalanok maradnak, nem válnak pillanatnyi magyarázatnál többé, önmagukban megálló képekké, inkább
az előre kijelölt értelmezést sulykolják, annyira, hogy az a túlírtság felé billenti a kritikus mérlegét.
A Nők beszélgetnek megtörtént eseten alapuló fikciójában egy bolíviai kolóniában, Molotschnában azért gyűlésezik több napon keresztül a nők három generációt felölelő csoportja, hogy eldöntsék, hátrahagyják-e a falut, vele családjuk férfitagjait és egész eddigi életüket. Az az alternatíva, hogy maradnak, de megpróbálják érvényre juttatni az igazukat vezetőjükkel, Peterssel és az általa képviselt férfiközpontú status quóval szemben. Ezeket a nőket ugyanis 2013-ban megerőszakolta a közösség egy férfiakból álló csoportja, a saját otthonukban, ágyukban, miután állatoknak szánt nyugtatóval elkábították őket.
Toews „a szégyen nyelveként” jellemzi nyelvüket, a Plautdietscht. (Minden kis nyamvadt bánatom, 24.)
„A mennoniták megtanultak hallgatni, némán cipelni a fájdalmukat.” – folytatja a nyelvfilozófiát. A két kötet ezen a ponton is párbeszédbe lép, mert a Nők beszélgetnek molotschnai anyáinak, lányainak ezt a négy évvel korábbi regényből átköszönő szabályt kell megszegniük ahhoz, hogy kilépjenek az áldozat szerepéből. A cselekmény végén értékelődik fel, hogy August Epp, a Nők beszélgetnek elbeszélője a nevének magyarázatával mutatkozik be. Az idegesen remegő asszonynyelv (populus tremula, rezgő nyárfa) egyszerre utal bőbeszédűségre és idegi gyengeségre, ezeket pedig hagyományosan a nőkkel azonosítják; azonban August sem tudja teljesen függetleníteni magát tőlük. Pontosan az elítélt beszédmód, mely August nevében is benne foglaltatik, az érzékeny, folyton járó nyelvű asszonybeszéd teszi azonban a molotschnai nőket képessé arra, hogy amikor a vallási keretrendszer börtönné válik, át tudják törni a falait. Mielőtt reagálnának, gyűléseken beszélgetnek, és bár közel sem osztatlan a véleményük, abban megegyeznek, hogy csak átgondoltan és demokratikusan cselekednek, ami alulról szerveződő aktivista csoportokkal hoz létre áthallásokat. Ösztönös, formálisan nem artikulált tudásukat (vö. situated knowledge) példázatokká alakítják, így érzékeltetnek elvont fogalmakat a vitáik során. Beszédmódjukat az Ótestamentumból vett parabolisztikus narráció szervezi: a nyelven keresztül és azon túl
személyiségüket is a vallás alakította, ezektől az alapoktól indulva kell saját érdekükben szembemenniük mindennel, amit ismernek és amiben hisznek.
Akik maradnak, azoknak még nehezebb önmaguk hagymamagját meghatározniuk, mint a fiatal korban távozó Elfnek vagy Augustnak. Az erőszak áldozatául vált nőknek minden egzisztenciális kapaszkodójuk elidegenült abban a pillanatban, amelyikben bűnként artikulálták a velük történteket. Önhibájukon kívül mégis a saját lelkiismeretükkel kell elszámolniuk. „Hirtelen több nő is felszólal egyszerre, azt mondják, nem tudnak megbocsátani a férfiaknak. Pontosan, mondja Mariche. Ugyanakkor be akarunk lépni a mennyország kapuján, mikor meghalunk.” (Nők beszélgetnek, 38.) A bolíviai nőknek jogilag, anyagilag is ki kell lépniük a kiskorúságból, azonban ezekben a közösségekben, így mindkét regényben
igazán felnőtté csak az tud válni, aki világnézeti értelemben is kivonja magát a gyámság alól.
Igaz ez a Minden kis nyamvadt bánatom elbeszélőjére, a zongoraművész Elf húgára is. Yoli sosem alakította ki azt a tudatosságot, amit a nővére. A külsőségek szerint felnőtt, azonban sosem érzi magát igazán a helyén az anya, a feleség, a nő, az író szerepében.
Toews regényeinek narrációját átszövi az intertextualitás – a tévékultúrától a komolyzenén és a szépirodalmon át egészen a filozófiáig. Yoli nemcsak önmagát jellemzi sokrétű műveltségével, de az egyszer feltűnő mellékszereplőket is. Az orvos úgy néz ki, mintha a Degrassi High nyolcvanas évek végi kanadai tinisorozatból lépett volna ki. Az ápoló A Da Vinci-kódot olvassa. A főszereplő lánytestvérek anyja a Drótot darálja a tévében, és krimikkel pakolja meg a táskáját a hajóútra. Mintha bizony neki is rejtélyeket kellene megoldania, életének ügyeit: férje sikeres, lánya ismételt öngyilkossági kísérletét. Mintha számára is helyreállhatna a világrend, ha elég okosan alkalmazza azt az érzelmi munkát, amit hagyományosan a nők végeznek a családon belül, és ami megold sok mindent, lyukas zokniktól törött szíveken át a megbillent férfiegók esetéig.
Az a (pop)kulturális korpusz, melyet főleg direkt idézetekkel és néven szólítással aktivizál az elbeszélő, a szereplők kulturális tőkéjét is reprezentálja,
a szövegvilágon belül státuszt teremt számukra. A csúcsán egyértelműen Elfrieda szerepel, aki Dickinsont, Valéryt, Nellie McClungot és Heideggert idéz.
Elf annak az archetípusnak a megfelelője, aki tinédzserként Coleridge-t, Blake-et és Shelley-t olvasott, mélyen átérzi a lét fájdalmát, majd eluralkodott felette a melankólia.
Már megint ezek a fránya romantikusok. Érdemeljen végre saját elbeszélést a depressziós postás és pincér is! Kapunk még néhány utalást öngyilkos alkotókra, Woolfra és Plathra. Az anyafigura egy ponton a magasirodalom kritikájaként megjegyzi, „nem szereti az olyan könyveket, ahol a főszereplőről már az első oldalon megtudjuk, hogy ő Szomorú.” (Minden kis nyamvadt bánatom, 154.) Ennek megfelelően Elf helyett az egyes szám első személyű elbeszélő Yolandára koncentrál a szöveg, akit nem hagyott még el (fekete) humora és életvágya, és aki a cirkuszi művész modern megtestesülése. Az írással értéket szeretne alkotni, ez azonban nem sikerül neki, a Rodeó Rhonda gyerekkönyvsorozatából él. Kár, hogy amikor nem nővéréről van szó, egy női magazin sematikusságával sorolja fel élete színtereit, gyereknevelést, sikertelen házasságokat, szexuális kalandokat, élet értelmét
– a szándék szerint valószínűleg ironikus megközelítés sokszor nem éri el a célját.
Ha az elképzelést folytatva a kulturális tőkén alapuló hierarchiát rávetítenénk a Nők beszélgetnekre, a legalsó szintre biztosan a molotschnai nők kerülnének, akik egyáltalán nem kaptak formális lehetőséget a tanulásra, így olvasni sem tudnak.
A két kötet között végesek a hasonlóságok. Hogy a plusz négy év vagy az író személyétől távolabbi témaválasztás tett-e jót neki, azt Toews következő művei mutatják majd meg, mindenesetre
a Nők beszélgetnek stílusa élvezetesebb, megszabadult néhány sallangtól. Hangneme stabilabb, továbbá visszaszorul a primer reakciók kiváltásának elsődlegessége.
Mindezek az előnyök a jegyzőkönyvi keretformában gyökereznek, mely szárazabbá teszi az elbeszélést, és kevesebb magazinos ujjgyakorlatnak ad teret.
Az elbeszélő A Nők és A Nemtelen Férfi alakzatának ad hangot: a gyűlésezők Augustot választják jegyzőkönyvvezetőjüknek.
Ő egyszerre képvisel külső nézőpontot, illetve a férfiak csoportjából maga is kiközösített. Így válik nemtelenné, elnyomó és elnyomott között áll. A gyűlések minden résztvevője beszédével jelezheti azt a vágyát, hogy a készülő szöveg részévé szeretne válni, de mondanivalója csak sűrítve és Auguston keresztül kerülhet írásba. A jegyzőkönyvvezető megértést segítő magyarázatokat fűz a történésekhez (például, hogy a nők nem tudnak olvasni és nem birtokolhatják még a saját maguk által gyártott termékekből származó hasznot sem), valamint mellékszálként elhelyezi a jegyzőkönyvben a saját történetét.
Arra, hogy az erőszakos nagykorúsítás (a szexuális erőszak elszenvedése, majd a kivonulás melletti döntés) milyen sérüléseket okozhat, több válaszlehetőség kínálkozik.
A zárt közösségből kivetett, ám a nagyvilágban előbb bebörtönzött, majd hajléktalanná vált August története vetít előre bizakodóbb végkimenetelt a Nők beszélgetnek nyitva hagyott cselekményének. Számára nem csupán a halálban lehetséges valamiféle megváltás – ellentétben Elffel –, azzal, hogy a nőknek segít, befejezi a tanító munkát, amit a szülei elkezdtek. Ezzel a tettel, ami végre nem külső indíttatású, lezárja a gyerekkor szakaszát és felelős, cselekvésre képes emberként lép fel. Elf története a másik válasz az életműben: a Susan Sontag-i értelemben erre a világra túl jó, beteg emberé.
A Loewen és Friesen nők sorsa azonban nem kell, hogy determinált legyen, áll előttük egy harmadik lehetőség is,
mert ők nem egyedül indulnak el. A nők beszélgetnek hittétel az alulról szerveződő közösség ereje mellett is. A borítón az arctalan nők megingathatatlanul magasodnak nézőjük fölé, szorosan egymás mellett állva szinte egy falat alkotnak. Együtt erősebbek.
Miriam Toews: Minden kis nyamvadt bánatom, Európa, Budapest, 2019.
Miriam Toews: Nők beszélgetnek, Európa, Budapest, 2019.
A borítófotót Alessio Jacona készítette.
