Erről beszélni kell

A koronavírus okozta globális krízishelyzet miatt számos kulturális esemény maradt el vagy költözött át az online térbe. Ez utóbbiak közé tartozik Hajdu Szabolcs új filmjének premierje is. A Békeidő a mozik helyett a Vimeo videómegosztó oldalon debütált. Egy átlagos művészmozis jegyárért cserébe nem kell kompromisszumokat kötnünk: kényelmes az ülőhely, fesztelenül fészkelődhetünk, dress code pedig nincs.

A karanténidőszakban megsokszorozódott az online színházközvetítések és az így elérhető, eddig csak fesztiválokon vagy mozikban látható filmek száma. Ezáltal történhetett meg az, hogy egy magyar nagyjátékfilm ősbemutatója is az online térben zajlott. Ez teljesen egyedülálló dolog. Hajdu Szabolcs nem szerette volna, hogy a bemutató hónapokat csússzon, így nagy lépésre szánta el magát.

Ha ez a modell beválik, akkor a későbbi magyarországi online filmforgalmazás számára is iránymutató lehet.

Ez részben már el is indult a Budapest Távmozi program keretében, ahol az online térben válthatunk jegyet és „ülhetünk be” a moziba – otthonról –, viszont ezek nem bemutatók, hanem folyamatosan futó magyar és külföldi mozik. A Békeidő közvetlenül az alkotókon keresztül érhető el – nincs forgalmazó. Ez a tendencia nem idegen az alkotócsapattól, hiszen az Ernelláék Farkaséknált is lakásokban és mindössze néhány művészmoziban vetítették.

A karantén miatt a filmet nem egyedül néztük meg, és legalább két napig vitatkoztunk a látottakról,

ezért úgy éreztük, itt a helye egy négykezes kritikának.

Tölli Szofia: A Békeidőben több olyan motívum is megjelenik, amely már ismerős lehet a rendező korábbi alkotásaiból.

Egyfajta mágikus realizmus lengi körül a film egészét:

a különleges képességekkel bíró kislány a Bibliothéque Pascal narratíváját idézi, a vissza-visszaköszönő házassági, családi problémákat pedig az Ernelláék Farkaséknál feszegeti – amely színdarabban, a Kálmán-napban is folytatódik.

Hutanu Emil: Nem szeretem az ilyen típusú összehasonlításokat, ám a filmet nézve mégis felötlöttek bennem Jim Jarmusch munkái, legfőképpen az Éjszaka a Földön című filmje. Nemcsak amiatt, mert az is egy este alatt játszódik, amely során apró epizódokba, életekbe tekinthetünk be, hanem azért is, mert ugyanezzel a laza, felszabadult cselekménynélküliséggel találkozhatunk Hajdu filmjében is. A szereplők közötti párbeszédek hétköznapiak, már-már banálisak, amely abszurd hangulatot teremt. Jarmusch Kávé és cigaretta című filmjéhez hasonlóan tét nélküli szituációkat, nevetséges párbeszédeket és szereplőket látunk.

A Békeidő azonban ezeket a folyamatosan fenntartott feszültség által – a kimondott és kimondatlan szavak révén – a pattanás pontjáig viszi el,

ahol a karakterek egymásnak feszülnek, az alaphelyzetek pedig bombaként robbannak.

T. Sz.: A cselekménynélküliség is látszólagos, hiszen a különálló epizódok végül összeállnak egy nagyobb képpé, amelyben minden szereplő viszonyul valahogyan a többihez.

A középosztály átlagos embereinek pillanatai és problémái jelennek meg:

egy feltörekvő fiatal lány, egy lelkész, egy aktivista, egy színész, egy statiszta – a színházi értelmiség és annak holdudvarának körképe. Ez talán nem véletlen, hiszen a rendező több ponton is lebontja a mozivászon (monitor) negyedik falát és megjeleníti életünk és a maga saját szubjektív nézőpontjának darabkáit egyaránt, valamint párbeszédbe hozza a film cselekményét és a film készítési folyamatát. A lakásszínházi jelenetben saját darabjait használja fel, míg a kávéházi jelenetben látható statiszta az, aki később beszáll a kocsiba, és úgymond áttételesen a Békeidő forgatásáról érkezik – mindez azonban csupán implikált módon valósul meg.

H. E.: Sok olyan esemény látható a filmben, amely visszaköszön a mindennapokból. Azonban ezek nem egy az egyben, hanem jelentős változtatással jelentek meg. Mégsem ezektől vált reálissá, realistává a film, hanem azért, ahogyan a környezetet ábrázolja: saját hétköznapjainkat. Végre kívülről láthattam azt az atmoszférát, amelyben nap mint nap élek, és ez szórakoztatott. Hiányzott már egy olyan film, amely a jelenre reflektál.

Olyan volt ezt nézni, mint egy hosszú bezártság után mély lélegzetet venni a friss levegőből – pont ez az, amire most szükség van!

Pedig nyomasztó dolgok történnek benne, a háttérben megállás nélkül zakatolnak a propagandaszövegek, az emberek között szinte megmagyarázhatatlanul nagy a feszültség, a megalázás pedig mint egy vírus: hordozóról hordozóra vándorol. A film elbeszélői nézőpontja azonban megteremti azt a lehetőséget, hogy saját valóságunkat is képesek legyünk kívülről szemlélni.

T. Sz.: Egészen konkrét témák is megjelennek, úgy mint a #metoo-ügy hazai kirobbanásának kiváltó helyzete, vagy az Állami Számvevőszék körüli demonstráció. Ezek azonban általánosítva, más kontextusba helyezve jelennek meg.

Az erőszak (szexuális zaklatás) története viszont a hierarchiára épülő kőszínházi környezetből az alternatívok színterére kerül át.

Ez azonban azt eredményezi, hogy a történet nem rendelkezik azokkal a súlypontokkal, amelyek a valóság referenciái. Dorottya bántalmazása durva és megbotránkoztató, ám a jelenet veszít erejéből azáltal, hogy a lánynak nagyon is van választása: nem zsarolhatják bele az erőszakba, mivel döntésének nincs igazi következménye egzisztenciáját illetőleg. Ezzel a rendező elveszi ennek a történetszálnak azt az élét, amely miatt az egész szituációt igazán érdemes lenne bemutatni. Erről beszélni kell – ahhoz viszont, hogy tisztán lássunk, nevén kell nevezni a problémát, hiszen az általánosítással önmagunkat csapjuk be.

H. E.: Ebben a jelenetben viszont, amit említesz, pont az számomra az érdekes, hogy a bántalmazó, zaklató rendező arról beszél, hogy a világ a félelmeken alapul, és ezt használja ki mindenki: ennek ellenére mégis az erőszaktevő szerepébe bújik. Pontosan ez történik az egész Földön: azokról derül ki, hogy zaklatók, akik elvileg értik a természetünket, s akiket megbízunk azzal, hogy erről értelmező narratívát alakítsanak ki. Ha már ezt a jelenetet említetted, akkor kitérnék arra:

néha egész hosszú beállításokon keresztül maradunk egy párbeszédben. Ez olyan érzést kelt, mintha a képkivágás keretével mi magunk is belekerülhetnénk ebbe a „börtönbe”,

amelyet egy-egy interakció jelenthet – nincs meg az a klasszikus plánváltás, hogy egy párbeszéd során az egyik, majd a másik szereplőt látjuk, hanem folyamatosan ott ülünk vagy állunk mind a kettejükkel egy térben. Ez azt is jelenti, hogy amíg az operatőr munkája arra összpontosul, hogy apró mozgásokat végezve fókuszál a színészekre, addig a rendező sokat bíz rájuk.

A szereplők állnak a jelenetek középpontjában. Ennek köszönhetően végtelenül hangsúlyos az, hogy mit csinálnak.

T. Sz.: Minden színész munkáját kinagyítva láthatjuk. Azonban azok a terek, amelyekben mozognak, szintén ahhoz a mágikus realista képiséghez csatolnak vissza, amelyet már említettem. A banális párbeszédek és konfliktusok azonban jellemzően olyan terekben valósulnak meg, amelyek egyfajta álom és ébrenlét közötti határmezsgyén mozognak. Ezt hangsúlyozza a tompa, kékes-zöldes árnyalatot előnyben részesítő színhasználat is. A legkiemelkedőbb jelenetnek tekinthetjük ebből a szempontból azt, amelyik a vonat kupéjában játszódik, ahol a kalitkás madárral utazó fiatalemberrel találkozunk. A valóságszerű találkozik a valószerűtlennel: a tinilány kiszökik estére otthonról – ez a realitásdarab –, a vonaton pedig teljesen abszurd helyzetbe kerül, a madaras fiúval, aki Facebook-láncüzenetes szöveggel jósol neki. Az a lány, akit eleinte talán féltünk, éretten és magabiztosan reagál erre.

Sokkal inkább kiismeri magát az online, duplikált valóság gerjesztette narratívákban, mint saját szülei (vagy a nála kicsivel idősebbek) generációja.

Ezt a fajta jelenetépítést vezeti tovább a lány találkozása randipartnerével. Mindez ugyanabban a kávézóban zajlik – azon a nem-helyen – ahol már más szereplők is menedéket lelhettek saját életük és gondolkodásmódjuk ciklikus csapdái elől.

H. E: A legmegnyugtatóbb pillanatok okozták számomra a legparanoidabb helyzeteket. A legkedvesebb karakterről, a kávéházi pincérről például nem tudtam maradéktalanul elhinni azt, hogy hátsó szándék nélkül kedves a vendégekkel. Hozzá hasonló volt a kocsi (taxi?) sofőrje is, aki egy buddhista szerzetes nyugalmával áll mindahhoz a lelki zajhoz, amellyel az utasok beszállnak hozzá. A látszólagos nyugalmat (hiszen megtudjuk, hogy nem képes megnyugodni, elaludni) használja arra, hogy utasait becserkéssze: saját üzletének felfuttatására használja képességét, amelyben kuncsaftokat szállít prostituáltaknak.

Minden nevetés után azt éreztem, szégyenkeznem kéne, hiszen minden felszínen vicces helyzet valamilyen szörnyűségbe torkollott.

Békeidő, 2020. Írta és rendezte: Hajdu Szabolcs. Szereplők: Buchmann Wilhelm, Deák Zoltán, Földeáki Nóra, Hajdu Lujza, Hajdu Szabolcs, Katona László, Krokovay Ábel, Pálfi Magdó, Sárosdi Lilla, Schilling Árpád, Szabó Domokos, Tóth Orsolya, Török-Illyés Orsolya, Wrochna Fanni.

A Békeidő a Magyar Filmadatbázison.