A tavaly elmaradt Bánkitó Fesztivál idén emberi léptékkel tért vissza, „az ország legnagyobb kisfesztiválja” ezúttal rászolgált mottójára a napi ezer fő körüli létszámstoppal. Az óvatosabb tömeg ellenére a programkínálat imponáló volt, amint kinyitotta a látogató az ízléses programfüzetet, erről (és a vírus alatt majdnem elfeledett print műfaj létjogosultságáról is) rögtön megbizonyosodhatott.
Az idei Bánkitó tematikáját a hungaroterápia adta, vagyis az öndefiniálás, közös identitásunk újrafelfedezése és a közösséghez tartozás témája tartotta össze a fesztiválon megszokott civil és művészeti programokat, illetve a háromnapos tóparti szeánsz arculati elemeit.
Az alapkoncepció ígéretes az egyre fülledtebb és feszültebb közéleti hangulatban,
de az erős irónia is kiérződött a fesztivált felvezető social media kampányban, amely nem feltétlenül produktív módon próbált párbeszédbe lépni a nagymagyarkodó, nacionalista hangokkal.
Az első napon, a Tószínpad felől belépve, mindez azonban szinte teljesen zárójelbe került, délután fél négytől az utóbbi hónapok egyik nagy rapper felfedezettje, Holi mutatta meg magát a harmadik pólóját átcserélő, a nyár egyik legnagyobb hőhullámában a fesztiválra érkező közönségnek. Őszinte, olykor szentimentális és önmarcangoló szövegeit a kétezertízes belpesti valóság krónikájaként is érthetjük, élőben legalábbis kifejezetten meggyőzően hozta ezt a krónikás szerepet sok-sok személyes történettel.
A Tószínpad egyébként idén különleges és elég sajátos szerepet töltött be a fesztivál vérkeringésében, hiszen este fél 10-kor véget ért az utolsó koncert, így a közönség szinte egy emberként vonult át a táborba az Északi Színpad-Kereplő-Keret Ház-Szikra négyszög valamelyikébe az esti veretésre. De nem ez adta a különleges ízét a Bánkitó emblematikus helyszínének, hanem a showcase-jelleg, hiszen érezhetően
olyan friss produkciókat igyekeztek felsorakoztatni a szervezők,
melyek nagyrészt a pandémia alatt kerültek bele a magyar zeneipar forgatagába (például a már említett Holi, Ohnody, Дeva, AKC Misi), vagy az elmúlt másfél évben értek igazán extra produkcióvá (Várkonyi Csibészek, Mordái, Jazzékiel).
A tábor területén az Északi Színpad nyújtotta az igazodási pontot a már említett elektronikus színpadok között, itt biztosra mentek a line-up készítői, hiszen az elmúlt években a Bánkitó arculatát meghatározó alternatívabb, de masszív közönséggel rendelkező zenekarok kerültek a vetésforgóba; a teljesség igénye nélkül a Csaknekedkislánytól a Ricsárdgíren és a Middlemist Reden át a Carson Comáig és a Fran Palermóig.
Az első nap egyik nagy tanulsága egyébként épp az volt, hogy az említett Északi Színpad fellépői (Csaknekedkislány, Bohemian Betyars, Ricsárdgír) mérhetetlen rutinnal és másfél éve tartogatott energiával uralták a színpadot,
míg a Tószínpadon változatos minőségű produkciók váltogatták egymást.
Például jellemző ambivalenciával zárta a hivatalos programot a sugárzó Ohnody (aka Hegyi Dóri), akinek hangjához, zenei érzékenységéhez élőben sem férhetett kétség, de színpadi jelenléte rutintalanságról, bizonytalanságról árulkodott. Persze ezen meglepődni nincs sok okunk, a közönség egy része magával a fesztiválozással is hasonlóan volt, hiszen sokaknak a 2021-es Bánkitó volt az első közösségi élményük a tavaly nyári lazítások óta.
A programon kívüli Bazseva koncerten már elenyésző számú közönség gyönyörködött Paár Julcsi népdalénekes hangjában és még kevesebben vettek részt az utána következő táncházban, hisz épp akkor indult be a buli a táborban Dé:Nash fellépésével. Érdekes kettősség uralta ekkor a fesztivál két pontját az ironikus hungarorap és az autentikus magyar népzene dimenzióival, persze a folkzenék utólagos programba kerülése és ennek hiányos kommunikációja miatt ez utóbbihoz egyáltalán nem volt méltó. A korábban említett párbeszéd a magyar identitásról itt is esetlen formát öltött.
A második nap viharveszéllyel kezdődött és szombatig fenyegetően járták a nógrádi dombokat a meg-megeredő esőfelhők, dagonyázásra azonban nem került sor, tűző napsütés közben szemetelő záporra és szivárványra már annál inkább, mely stílszerűen a nagyon sokak által várt Дeva live show közben jelent meg az égen. A fiatal Takács Dorina népzenét minimál elektronikával ötvöző produkciója tavaly év eleje óta izgatja a magyar zeneipar szereplőinek fantáziáját, most pedig végre zenekarral kiegészülve leshette meg mindenki, hogyan is működik színpadon. A nagy figyelmet lazán kezelő, ösztönösen viselkedő Dorina és zenésztársai gond nélküli koncertet adtak, az egyenletes minőség azonban egy halvány kritikaként is érthető, mert az egyébként erős produkcióból kevés igazán kiemelkedő pillanatot tapasztalhattunk.
Ezt a kiugró élményt a Tószínpad pénteki line-upjából a Várkonyi Csibészek hozták,
a sajóvárkonyi tizenéves – csak részben autentikus – cigányzenekar elképesztő profizmussal és tudatos produkcióval lepte meg a rutinos fesztiválozókat is. Nem gyakran látni olyat, hogy a serdülőkor környékén valaki a szakmában öreg motorosokat megszégyenítő színpadi jelenlétet és hangszeres tudást villant, itt azonban nemcsak egy emberről, hanem az egész zenekarról volt ez elmondható. A megejtően szimpatikus koncerten még az is felállt táncolni, aki alapvetően a színpad trap-produkcióira volt kíváncsi.
Merthogy autotune-ból és trapütemekből kijutott bőven. Filo, ibbigang és AKC Misi fellépései az említett világzenei ihletésű előadók közé ékelődtek be; a test- és tájidegen zenei világok egymást váltogatva a fesztivál felett vonuló felhőkre emlékeztettek. Érdekes koncepció, váratlan fordulatok és kompromisszumok, a szervezői döntéseknek alighanem egy üzenete volt: fontos az eltérő zenei közegek egymás iránti nyitottsága.
Hellyel-közzel, de a nyitás láthatóan megtörtént.
Ezzel kapcsolatban fontos tapasztalat lehetett a rutinosabb bánkitósok számára a fesztiválközönségben végbemenő generációváltás, mely szoros összefüggésben, kölcsönhatásban van természetesen a line-up kialakításával is. A másfél évig tartó fesztiválstop után feltűnő volt a kitörés élménye a tizen-huszonéves résztvevőkön, akiknek egy része mintha nem is a fellépőktől, hanem magától a fesztiválozás tényétől került volna eufóriába. (Énekes András Előd)
Szombat délelőtt a Tószínpadon az eufória helyét a nyugalom vette át, az AdniJóga által szervezett közös jógázás a meglepően szép számban összegyűlt fesztiválozók mentális egészségét igyekezett megfelelő szintre hozni. Az AdniJóga (mely nem először szerepel a Bánkitón) nehéz élethelyzetbe került emberekhez igyekszik fenntartható módon eljuttatni a jóga pozitív hatásait. Persze
életem első jógaóráján
nem ezen a nemes vállaláson gondolkodtam, hanem igyekeztem a lehető legjobban leutánozni a látott mozdulatsorokat. Közben párszor figyeltem az ókori színházakat idéző nézőteret is, ahol néhány megfáradt fiatal heverészett az árnyékban, erőt gyűjtve az utolsó napi programokhoz.
Testileg és lelkileg felfrissülve fedeztük fel a tó környékét, és mikor a Harcsa kocsma egyik kinti asztalánál felismertem Váradi Gergelyt, éreztem, hogy jó helyen vagyok. Persze a színész-spottinggal nem tudtam leállni, a nap folyamán láttam Lestyán Attilát, Kárpáti Pált, Hajduk Károlyt és a Békeidő című filmje utáni beszélgetés miatt jelen levő Hajdu Szabolcsot is.
De vissza a Harcsához!
A retró büféként is üzemelő helyet már két éve a szívembe zártam, így most örömmel konstatáltam, hogy a fesztivál vérkeringésének egyik legfontosabb eleme. Az étlap a hagyományos magyar ételekre (plusz sztrapacska, ami Nógrádban nem meglepő) épül, és mivel kevés az asztal, szemfülesnek, gyorsnak kell lenni vagy becsatlakozni egy másik társasághoz. Itt hallottuk, hogy azt beszélik, kiment a divatból a csókolózás, pénteken senkit sem láttak csőrözni – ezzel egy izgalmas megfigyelési szempontot adva az esti koncertekhez.
Egy sajnálatos esemény miatt a betervezett beszélgetéseket és színházi produkciók javát kihagytuk, ám a Munch asztalnál így is elcsíptek egy rövid játékra. Az ételpazarlás csökkentéséért létrehozott Munch nevű platformon a boltok és vendéglátóhelyek el nem adott, ám jó minőségi ételeit lehet kedvezményesen megvenni. Bár
az ételek karbonlábnyom szerinti sorbaállítását túl nehéznek ítéltük,
és ezért nem vágtunk bele, a What’s in the box? nevet viselő játékban azokat az állításokat gyűjthettük magunk elé, amelyek jellemzőek ránk. Ezek döntően a tudatos ételfogyasztás témaköréből származtak, jó tippeket adva arra, hogy miket tehetünk a pazarlás csökkentéséért, elkerüléséért.
Munka közben is volt alkalmam színészeket látni, ugyanis a Bánkgyöngye Panzióban a Gyakran ismételt kérdések – Interjúszínház beszélgetésfolyamát Messaoudi Emina és Martinkovics Máté gombolyították le az összegyűlt harminc néző elé. Al-Farman Petra dramaturgot külön is meg kell említenem, mert Gobbi Hilda és Őze Lajos valós interjúiból összeollózott beszélgetés nagyon finom átmenetekkel vezet át minket a két fiatal színész őszinte önvallomásaihoz. Messaoudi és Martinkovics (akik 2018-ban a Fullajtár-Zsámbéki osztályban végeztek az SzFE-n) nem utánozzák, de hanghordozásukkal, néhány gesztussal felidézik a két legendás színészt.
Őzéről összetettebb kép alakulhat ki bennünk az elhangzottak alapján,
egy olyan színész portréja, aki hiábavalóan üldözi a tökéletességet, és csak az előadások ideje alatt érzi jól magát a bőrében. Gobbi Hilda – talán leszbikusságát palástolva – keveset beszél magáról, sokkal inkább az általa alapított színészmúzeumról vagy a halálhoz való viszonyáról. A még pályájuk elején járó színésztársaik „interjúikban” az egyetemi évek küzdelmeiről (kitörés a rájuk osztott tipikus szerepekből) és az azóta eltelt három év nehézségeiről (sok kisebb munka összetorlódása, idő- és pénzhiány) beszéltek, miközben reflektáltak az éppen folyó, általuk játszott előadásra is. A zenei kísérettel elénekelt kuplék is kétarcúak voltak: klasszikusan indultak, de elektromos gitárral kísért kortárs változatban értek véget.
A késő estére lehűlő időben jutottunk el a táborba, ahol a Galaxisok már javában koncertezett az Északi Színpadon. Figyelmünk elsősorban az őket követő Fran Palermóra irányult, akik a hatalmas szalmakalapot viselő Henri Gonzo vezetésével léptek fel. Az idén tízéves zenekar az albumaikon megszokott kimunkált zenei hangzást gond nélkül ültette át az élő fellépésre is. Bár Henri nem igazán egy extrovertált (front)ember (összesen egy igazi átvezető szöveget mondott a teljes koncert alatt), a záródal alatti felszabadultnak ható tánca jelezte, sikerrel feloldódott a koncert alatt. Ahogy a közönség is, ahol már nem volt nehéz felfedezni csőröző fiatalokat. (Váradi Nagy Péter)
Bánkitó Fesztivál, Bánk, 2021. július 8-10.
A fotókat Csarnó Ella készítette.