Patch Tuesday
Egy darab papír vagyok, amióta ismerlek,
üresen kezdtük, ügyesen töltjük.
Pontszemeim a múltban eltűnnek,
hátam pedig a széktámla félholdjában.
Ezerkilencszázkilencvenöt vagy -kilencvenhét van.
Tévedéseimmel kiegyezek,
félálomban mondom tovább,
mint egy mélyen bemagolt leckét.
A dolgok sulykolt igazsága
hazugság simán. Féljetek.
És a tudat metszethűvös szakadéka
a félelem verzója.
Inkább nem nézek ki az ablakon,
szobámat mégsem cserélem újra.
Ám amikor ébredek, minden rendben van akkor.
Folyékonyan hallucinálok ezen a nyelven.
Kora reggeli hirtelen álmos beszéd,
amely kora délelőtti mismásolássá válik,
korábbi szónoklatom miskárolt másává, csakúgy,
ahogy az írás előkészületei is megölik az írást.
Párnámra hímzem, nincs remény.
Fázom, koszos kedvemben kárhozott erő,
közös főpróbánk felkohol.
Kicsinyes sétáim végén persze bukás.
Látszatmegoldás helyett gyors lezárásra törekszem:
tevékeny kezdet, kicsomagolt jövő,
elnyúlok ott, ahol más dolgozik.
Finnyás arcom fény felé fordítom,
ásítani vagy ordítani kellene,
de a díszletek egyikhez se illenek.
Lezser gesztusaim idegen megteremtődések lenyomatai —
mennyi játék, mely mára már mind súlytalan.
Elmozdulásaink finomítására nincs eszközünk.
Kicsaltak nagyszerű bőrömből,
de örömöm káprázat csupán.
Idült idő: íme, sietek.
A múlt kimerevített, negatív kép,
amely pontos definíciómnak tűnik.
Ragaszkodom régi gesztusaimhoz,
mint a tavalyi falinaptárhoz,
ám mostanság írok és törlök, írom és törlöm —
ebben az egyben következetes vagyok.
Tűnődöm hajdani dallamokon,
elmaradozó barátokon, feledésbe szédülő előéleten.
Fáradságom tánc, amelyet csak egyszer jártak el, nincs neve:
gerincemen józan kezével hideg ritmust koppint.
Borítófotó: PDP
