Volja (részlet)
Nem volt véleménye a
hátsó kertben saját
bazsalikomjukat nevelgető
sirályokról. De mégis
zavarta, hogy soha senki
nem kérdez rá, van-e.
Nem tudom, találkoztunk-e
valaha. Nehéz volna
megmondani.
És különben se lenne fontos.
Akkoriban, amikor elkezdtem
egyre gyakrabban hallani
róla elképzelhetetlen
történeteket, állítólag
a szomszéd házban élt.
Nem hozzám képest, hanem
legalább
harminckettő
egymás számára ismeretlen,
ilyen-olyan kellemes mániával
rendelkező helyi lakoshoz.
Volt egy macskája.
Nem, három.
Utálta a macskákat.
Nem, hanem hogy nemrégen
még ő is macska volt.
azt hiszem, nem figyelsz, dehogynem, hisz azért jöttem, jól van, jól van, de mintha mégse jöttél volna, hagyj már ezekkel, beszélni jöttem, nem az elméleteidet hallgatni arról, hogy nem létezik valódi figyelem, jól van, ne haragudj, igazad van, csak olyan régen hívtál már fel, és most, csak úgy, figyelj, mondtam, hogy mit szeretnék hallani, a történetet, igen, tudom, amit még akkor régen ígértem, világos
Szóval, mintha egyszerre
létezett volna
legalább
tizenhat
különböző életben.
Volt egy háza.
Sosem lakott benne.
Állítólag a közelében sem járt soha.
De remélte, hogy lakik
benne valaki,
aki nem fél a darazsaktól,
vagy mondjuk egy méhész,
valaki, akinek
van valahol
a világ egy eddig
fel nem fedezett pontján
egy polipfarmja,
nem,
egy artista nagynénje,
nem,
egy orchideával benőtt kútja,
nem,
egy macskája,
három macskája,
egy világ elől elmenekült
macskafóbiája.
na, jó, én már nem értem, mit akarsz tudni, igazából fogalmam sincs, mikor és mi kapcsán ígértem az egészet eleve, én csak örülök, hogy látlak, szép a hajad, nem emlékeztem már pontosan az árnyalatára, de ez volt az, igen, biztos vagyok benne, viszont fogalmam sincs, hogy kiről beszélünk, ezt a nevet is csak úgy kitaláltam, őszintén az se biztos, hogy létezik ilyen név, persze hogy polipfarmok léteznek, baszki, nem emlékszel, hogy egyszer el is vittelek egyre, dehogynem, Afrikában azon a szigeten, jól van, ez tök jól hangzik, de én sosem voltam Afrikában
Volt egy piros biciklije,
ami kék volt,
de bizonyos
tudatállapotban
sárgának tűnt.
Egy bicikli tudatállapota
fontosabb eleme a világ
legtöbb történetének, mint
gondolnánk.
Kiskorában elveszítette
a családját. Azt mondják,
később aztán
mégis megtalálta őket,
de nem voltak olyan
érdekesek, mint
emlékezett.
Mozzanatok tompa melankóliája.
Egyedül volt, amikor meghalt,
nem voltak utolsó szavai.
Legalább hatan vették körül.
Utolsó lélegzetéből lediktált
nekik egy
regényt.
A tévé is közvetítette.
Senki sem tudja,
senki sem látta,
mi történt.
Nem történt semmi,
még mindig él.
na, jó, tényleg nem igazán értem, mit keresek itt, de az még hagyján, hogy te mit keresel itt, viszont annak aztán már tényleg semmi értelme nincs, és nem létezik az ember, akiről most hülye történeteket mesélek neked, úgy, hogy még csak le sem fogsz velem feküdni, ugye, és most megint évekig emlékezni fogok a hajad színére, te meg itt reszketsz, mert nem tudod, hogy halt meg valaki, aki lehet, hogy még mindig él, most komolyan, mire volt ez jó, mondd már meg
De van másfél hónap az életében,
amiről valahogy senki nem tud
mesélni semmit.
Azt tudják, hogy felszívódott.
Egy padon látták utoljára
Dél-Amerikában
körtét enni,
nem,
banánt,
nem,
egy kiállításmegnyitón Tatabányán,
nem,
egy helikopterben Isztambul fölött,
nem,
egy fürdőkádban
a házban, ahol
állítólag
sosem járt.
Mind ugyanannak a napnak
ugyanabban az órájában.
Aztán másfél hónappal később
egy szicíliai tengerparton jelent meg
egy Aperollal a kezében,
amelybe beleolvadtak a jégkockák,
nem,
egy japán vonatállomáson,
nem,
az artista nagynéni teraszán,
nem,
hanem a nagynéni hátsó kertjében,
és bazsalikomokat öntözött,
nem,
sirályokat etetett,
nem,
regényt írt,
nem, hanem egy füzetet
radírozott ki az utolsó
vonalig.
Ugyanabban a ruhában,
amelyikben eltűnt, minden
változás nélkül.
Vagyis hogy teljesen máshogy nézett ki,
egy későbbi szezon
új ruháiban volt.
Úgy értem, meztelenül.
És eggyel több lábujja volt, mint azelőtt.
Nem, várj, tudom, mi változott,
semmi más, minden ugyanúgy nézett ki
egyébként, de a haja, a haja
új színt öltött, és ezt a színt
mérhetetlenül ismerem,
igen, nem emlékeztem már pontosan az
árnyalatára,
de ez volt az,
igen,
biztos vagyok benne.
Borítófotó: Szőllőssy Balázs
