Az idén tavasszal második kiadását is megérő, 2018-as Lélekszakadtak – Téboly az irodalomban című kötetében filológiailag is jelentős, számos címet felvonultató gyűjtést nyújt a(z elsősorban 19-20. századi) magyar- és világirodalom azon műveiről, melyek valamilyen módon az őrületnek, a mentális betegségeknek igyekeznek hangot adni – Bartusz-Dobosi Lászlóval beszélgettünk.
KULTer.hu: Honnan származik a téma iránti érdeklődésed? Mik voltak a főbb szempontjaid a válogatás során, illetve milyen esetleges problémákkal szembesültél?
2006-ban, egy diákokkal közösen szerkesztett kulturális folyóirat, az Irodalmi Páholy egyik számának volt tematikája a téboly, ami annyira megragadott, hogy újból és újból visszatértem hozzá. Előbb egy vezércikk, majd egy kisebb tanulmány, végül egy kötet kerekedett ki belőle, s tudom, hogy akár további folytatása is lehetne. Siófoki születésű vagyok, életem első harminc évét ott töltöttem, s teljesen átitatódtam a Karinthy-család kalandos életével, a köréjük fonódó legendákkal, történetekkel. Belenövésem az irodalomba lényegében tehát egyet jelentett a teljes Karinthy irodalom megismerésével. Karinthy Frigyes, Ferenc és Gábor alkotásai, de akár Karinthy Márton munkássága is nagyon közel állnak hozzám.
A végső döntés azonban egy véletlennek köszönhető. A nővérem férje pszichiáterként kezdte a pályafutását, méghozzá egy Vas megyei bentlakásos intézet orvosaként.
Gyerekként többször voltam náluk, nem is sejtve, hogy a Benedek István által megírt „Aranyketrecben” járok, ahol a „fájdalomherceg”, Karinthy Gábor hosszú éveken át élt és alkotott. Elgondolható, hogy amikor évekkel később rádöbbentem e „sajnos” csak időeltolódással létrejött újabb kapcsolódási pontra a Karinthykkal, a dolog teljesen lázba hozott. Belevetettem magam a verseibe, amelyek teljesen elvarázsoltak. Hol a mélybe rángattak, hol felhajítottak. Innentől kezdve nem volt megállás. A kötetek, a szerzők, a különféle „tébolyult” esetek, témák szinte kézről kézre adtak.
KULTer.hu: Számomra rendkívül érdekes, ahogyan a téboly szó etimológiájáról beszélsz a kötetben. Kifejtenéd, hogy miért ezt a megnevezést részesítetted előnyben a vonatkozó szinonimákkal (őrület, bolondság, elmebetegség) szemben?
Egyfelől azért választottam a téboly kifejezést, mert ez nem orvosi fogalom, sokkal inkább irodalmi, s úgy éreztem, ez jobban illik a kötethez. Másfelől számomra ez fejezte ki leginkább azt az állapotot, amiről írni akartam. A kifejezés a tévelyeg és a bolyong szavak összeolvadásából, nyelvújítás kori szóelvonással alakult ki. Az igéből főnév lett, de úgy, hogy közben jelentésváltozáson ment át. Az eredeti, adott helyről való elmozdulásra utaló szó az elmebeli megzavarodás kifejezőjévé vált. Mint akinek „rossz úton” járnak a gondolatai. Olyan emberre mondják, akiben nem lehet megbízni, nem a földön jár, eltér az átlagostól, fura, s mint ilyentől, több mindent elfogadnak, mint az átlagembertől.
Úgy is mondhatnánk, hogy folyamatos „ex lex” (törvényen kívüli, bizonyos értelemben azon felüli) állapotban vannak, akárcsak a művészek.
Ezeket az embereket nevezem én lélekszakadtaknak, ami annyit tesz, hogy lerázva a test materiális kötöttségeit, a lelkük bátrabban szabadul el, szakad ki a szokvány posványából a képzelet, a fantázia extrémebb világába. Ugyanerre az ismeretlenbe való kimerészkedésre utal a téboly szó is, amelyet ha etimológiai bonckés alá teszünk, akkor még közelebb kerülhetünk ehhez a különleges világhoz. Nem is gondolnánk, de feltehetőleg ugyanez
a bolyong ige a szótöve a bohóc szavunknak is, amely a bohó származékszóból formálódik az évszázadok alatt.
A mókás, nemtörődöm, vagy inkább a buta, együgyű, balga, sőt eltévedt, azaz bolyongó emberekre mondjuk, hogy bohó. És pontosan ezt testesítik meg a bohócok, mint elénk tartott fancsali tükrök. Megnevettetnek minket balgaságaikkal, de közben szembesítenek hibáinkkal is. Szomorú figurák, akik olykor maguk is sírósra festik maszkjukat. Valami ilyesmi lehet a „téboly” is. Valami egészen eltévedt, kettészakított, valami szétzilált, valami diabolikus, „szétdobáló”.
KULTer.hu: Bár a rendszerezés során inkább pszichiátriai-kórtörténeti, illetve szerzői-biográfiai szempontokat érvényesítesz, mit gondolsz, miként alakult történetileg a tébolyról való irodalmi beszéd jellege? Azonosíthatunk-e egyáltalán globális vagy a különböző nemzeti irodalmakban jelentkező tendenciákat?
Rengeteget bajlódtam azzal a kérdéssel, hogy milyen struktúrára építsem fel a kötetet, hogy mi legyen a válogatás szempontja, szerkezete, abból a hihetetlen nagy halom anyagból, ami az olvasás időszakában összegyűlt a gépemen. Végül a következő hármas egység született meg: első helyen a tiszta fantázia szülte műveket gyűjtöttem egybe, a másodikban a betegek és/vagy orvosok által papírra vetett történeteket, a harmadik egységben pedig a különféle stimuláló szerek hatása alatt készült alkotásokat. Mindezeket tovább rendszerezik a különféle betegségcsoportok szerinti válogatások, amelyeknél – a jobb érthetőség kedvéért –
minden esetben igyekeztem egy rövidke szakmai (orvosi) ismertetővel kezdeni.
Talán mondhatom, hogy a témáról való gondolkodásmód – nemcsak időben, hanem mélységében is – ugyanezt a sokszínűséget mutatja, a teljesen elbagatellizált, felszínes megközelítéstől, a tényről tudomást venni sem akaró közönyön, a babonás félelmen, a sajnálaton át egészen az elborzadásig. Foucault A bolondság története című művében mintegy hétszáz oldalon át elemezi az elmebetegekkel kapcsolatos, társadalmi korszakokra jellemző megítélés változásait. Tanulságos olvasmány, ahogy fejezetről fejezetre haladva eljutunk a misztikus szentnek, később pedig bűnös kitaszítottnak titulált embertől a tényleges betegség felismeréséig. Mintha saját magunk is valami hasonló folyamaton esnénk át. Globális megközelítésből jómagam azonban többek között
a mesék udvari bolondjaira, a reneszánsz commedia dell’arte figuráira, vagy akár a különféle kártyajátékokban felbukkanó jolly jokerre hívnám fel a figyelmet.
Ez mind ugyanaz a figura, korszaktól és országtól függetlenül. Az a közös bennük, hogy „mindent visznek”, nekik mindent szabad. Nincsenek társadalmi fékek, az ízlés, a szokások, a józan ítélet, vagy éppen a nevetségességtől való félelem nem korlátozzák őket. Megmondhatják az igazat, sőt, kifejezetten ezt várják tőlük! Ahogy a művészektől, íróktól, költőktől is. Ezért sokszor oly idegenszerű, érthetetlen, emberfelettinek ható a tevékenységük. Furán tekintünk rájuk.
KULTer.hu: Foucault könyvének számomra egyik legizgalmasabb belátása, hogy nem tekinti evidensnek azt, hogy az őrületet az orvostudomány illetékességi körében tárgyalja, hanem rámutat annak mindenkori történeti, kulturális beágyazottságára, vallási, közigazgatási, jogi stb. meghatározottságára is. Mintha a tébolyról való gondolkozás mindig többet árulna el azokról, akik magukat normálisnak tartják, mint magáról az őrültről.
Hadd idézzem Benedek Istvánt, akit orvos-íróként és a téma ismerőjeként az egyik leghitelesebb személynek tekintek a kérdésben: „Nem tudok éles határt vonni normális és bolond közt. Pontosabban szólva: hogy ki elmebajos, azt meg tudom állapítani, mert annak többé-kevésbé határozottak a kritériumai, de a normalitásnak nincsenek kritériumai.”
A többség, amely önmagát – sokszor felületes megítélés alapján – egészségesnek tartja, feljogosítva érzi magát, hogy rámondja néhány másképp viselkedőre, hogy nem normális, azaz beteg.
Vagyis, hogy elüt az elfogadottól. Különösen a pszichés betegeket szeretjük úgymond „megbélyegezni” efféle minősítésekkel. Holott az egészség és a betegség fogalmai sokkal bonyolultabb áttekintést igényelnének. Hiszen, amint látható, nem, vagy csak alig vonható éles határ a beteg és az egészséges közt. Sok fokozatú átmenet van közöttük. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) már 1946-ban kimondta, hogy „az egészség a teljes testi, lelki és társadalmi jól-létet és nem egyszerűen a betegségek vagy fogyatékosságok hiányát jelenti”. Vagyis a kérdésnek rendkívül szerteágazó dimenziói vannak, amiket a kötetemben igyekeztem körüljárni, feltérképezni.
KULTer.hu: A téboly nyelvi reprezentációi esetében talán az átlagosnál hangsúlyosabban felvetődhetnek az irodalom etikai-morális dimenziói. Könyved egyik központi kérdése, hogy az adott szövegeket hitelesnek tarthatjuk-e a mentális betegségek színrevitele tekintetében. Felvetődött bennem ugyanakkor a kérdés, hogy mennyiben lehet megragadható az ábrázolás hitelessége a pszichiátriai betegségek diverz kórképei, tünetegyüttesei, a szomatikus betegségekhez képest való – talán mondhatjuk így – limitáltabb egzaktságuk szempontjából, és az irodalomtudomány, kiváltképpen a recepcióesztétika és a nyelvi megelőzöttség tudatának távlatából egyaránt? Hogyan viszonyulsz ehhez, miért tartod fontosnak a hitelesség kérdését?
Számomra a művészeti alkotások megközelítése sohasem történt pusztán esztétikai síkon. Sajnos-szerencsére mindig is fontosnak gondoltam a művek mögött álló alkotók morális állásfoglalását, amivel tudom, sokan nem értenek egyet. Ez talán saját világfelfogásomból is fakad, amely az emberi „kiállásokat” – legyenek azok szóbeli, írott vagy éppen bármely cselekedetben, életvitelben megmutatkozó tettek – ha nem is kizárólagosan, de elsődlegesen a hitelesség szemszögéből közelíti meg.
Az esztétikai bravúrosság elkápráztat ugyan, de mély nyomokat a szavak mögött húzódó meg- és átélés hagy bennem.
A téboly kapcsán, ahogy százszámra kerültek elém a különféle alkotók és műveik, viszonylag gyorsan el tudtam különíteni azokat, amelyek nemcsak a fantázia művei voltak, hanem átélt, megélt valóságok. Egyszerűen érződött rajtuk a mélység és a magasság. Nem gondolom persze, hogy létezik olyan mérőeszköz, amellyel teljes egzaktsággal meg lehet állapítani egy műről, hogy hiteles vagy sem, de törekedni kell rá, hogy az előbbiek kerüljenek be a kánonokba, ha egyáltalán léteznek még ilyenek. Hiszem, hogy az irodalom egyik kulcsfeladata, hogy az emberben működő lelki folyamatok jobb megértését segítse. Talán erős a szó, de az írásnak, az olvasásnak,
az irodalomnak és általában a művészeteknek – akár aktív alkotói, akár csak passzív, befogadói oldalról közelítünk – „terápiás” jellege lehet.
Kivetít, projektál, a kimondással méregtelenít. Nincs abban semmi különös, ha a hitelességet keressük. A világnak nem tanítókra, hanem tanúságtevőkre van szüksége.
KULTer.hu: A nyugati gondolkozásban a kezdetektől megfigyelhető művészet és neurózis összekapcsolása: a Platón által emlegetett szent őrülettől a romantika zsenikultuszán keresztül a 20. század szecessziós-dekadens esztétikai irányvonalaiig. Hogyan látod, miként alakult át (ha átalakult egyáltalán) mindez napjainkra, mennyire eleven ez az alkotáslélektani fókuszú gondolkodástörténeti komplexum?
Cesare Lombroso 19. századi elmeorvos, torinói egyetemi tanár, kriminálpszichológus, író szerint „minél magasabb az emberek szellemi képessége, annál nagyobb az érzékenysége is.” Az 1864-es Lángész és őrültség című művében ezt a vélt vagy valós kapcsolatot vizsgálja, s a két fogalmat egymáshoz rendkívül közelinek tartja. A jelenlegi kutatások és saját meggyőződésem szerint azonban a különböző kivételes szellemi adottságokért és a különféle elmebajokért felelős agyi, genetikai és molekuláris struktúrák különböznek, közvetlen kapcsolatuk valószerűtlen.
A különleges képességű alkotók idegrendszeri betegségekre való gyakori hajlama (neurózis) hatással lehet ugyan alkotókészségükre, de művészeti alkotásaik nem ezek, hanem tehetségük produktumai.
Az más kérdés, hogy a tehetség kibontakoztatásához szükséges valami féktelen, belső ösztönző erő, amely a tehetséget nem hagyja nyugodni, nem hagyja parlagon heverni, hanem folytonosan újabb és nagyobb alkotásokra serkenti. Minden lángész tehát valamilyen lelki potenciál túlnövése. Ezért látjuk őket megszállottaknak, őrülteknek. S ez – állítom – újfent korszakoktól független tény.
KULTer.hu: Tavaly megjelent, Horizont című köteted az utóbbi bő másfél évtizedben általad publikált esszéket, kritikákat, interjúkat, tanulmányokat tartalmazza. Min dolgozol, mi foglalkoztat – megváltozott életkörülményeink között – jelenleg?
A Horizont azt a szellemi és lelki „vidéket” igyekszik áttekinteni, ami számomra az irodalmat jelenti, azt a közeget, amiben otthonosan mozgok. Talán úgy fogalmaznék, hogy ez az „én horizontom” szerinti irodalom. Pillanatnyilag két kötetem is készülőben van. Természetesen „jó szokásomnak” megfelelően egyszerre írom őket, miközben műfajilag nagyon távol vannak egymástól. De én valahogy csak így tudok dolgozni. Nem lineárisan, hanem puzzle-szerűen rakom össze az írásaimat és a köteteimet is.
Az egyik munkám – lényegében már elkészült mű – Csengey Dénes író, politikus munkásságának feltérképezése,
nem titkoltan egyfajta új kanonizációs folyamat elindításának szándékával. Csengey ifjúkori felfedezésem, egy antikváriumi „véletlen találkozás az angyallal”. Már akkor éreztem, hogy még sok közöm lesz hozzá, de nem tudtam, hogy pontosan milyen formában. Harminc évnek kellett eltelnie, hogy megérjek a feladatra, s doktori disszertációm témájául válasszam életművének elemzését. Reményeim szerint jövőre, 2021-re, halálának harminc éves évfordulójára kötet lesz belőle. Nagyon izgalmas szerző, s legalább annyira izgalmas korszakot jelentenek a rendszerváltozás évei.
A másik „puzzle” egy úgynevezett „kerti esszé”-kötet lenne, amelyben rövid, pár oldalas kis filozófiai esszéken keresztül próbálok a lélek mélységeibe ereszkedni.
Nem tisztán teológia, nem is „csak” irodalom. Egy kicsit mindegyik, s hozzá a valóságosan is létező kertemben gyűjtött tapasztalatok növényekről, kövekről, a kert csendjéről és hangjairól, színekről, illatokról, hangulatokról, arányokról és leginkább a helyes mértékről.
Számomra a „megváltozott körülmények” annyit jelentenek, hogy még több lett az életemben a csend, ami mindig is létszükségletem volt. De ez nem az üres, néma nihil, hanem az Istentől belakott, pazarlóan gazdag szemlélődés békéje. Ezt az érzést szeretném átmenekíteni a Csendvirágok címre keresztelt készülő kötet esszéibe is.
A borítófotót a szerző családja készítette.
