40-32-24 – így csökkentettem a munkaidőmet a munkahelyeimen az elmúlt 5 évben, amióta az írás egyre komolyabb helyet foglal el az életemben. Ezt a folyamatot mesélem most el az írói életpálya alakításáról szóló diskurzus harmadik írásaként, Gerőcs Péter esszéjére és Toroczkay András válaszcikkére reagálva. Habár én is ritkán beszélek arról, hogy egyébként mit csinálok, hogy miből tartom fenn magam, vagy hogyan osztom be az időmet, ennek ellenére izgalmas és még nem túlbeszélt kérdéskörnek tartom. Nem tudok általános érvényű igazságot mondani, csak dilemmáimat és megoldásaimat mutatom meg. Szerintem mindenkinek a saját személyiségéhez és lehetőségeihez mérten, adott életszakaszához igazítva kell a legjobb konstrukciót kialakítani.
Én félfelnőttként, félig kintről csöppentem az irodalmi életbe: éppen matektanári doktori képzésre jártam, és mellette tudományos újságíróként cikkeket írtam. Mindkettő jól állt, mindkettő értékes és érdekes volt, de azt éreztem: egyik sem az enyém. Hogy nem őrülök meg értük, hogy valamit nem mutatok meg, hogy a megfelelési vágy és a hibázástól való félelem miatt nem szabadulok fel. Holott már korábban is olyan sokszor szerettem játszani a szavakkal: az igazgatót parodizáló beszédet és apukámat gúnyoló versikét írtam, vagy éppen szóvicceket gyártottam az ismerőseimnek.
Az írói szárnypróbálgatásom akkor kezdődött, amikor megengedtem magamnak, hogy komolyan játsszak.
Hogy interjúk, újságcikkek és mások eredményeinek közvetítése helyett a sokkal nehezebben megfogható szabályok szerint működő próza nyelvén próbáljam meg saját benyomásaimat és tapasztalataimat megfogalmazni.
Erre nem volt könnyű felhatalmazást adni magamnak. Számomra az írással való foglalkozásnak az egyik legelemibb és folyamatosan marcangoló kérdése:
elég fontos és elég értékes-e, amit létrehozok ahhoz, hogy ezáltal más vélt vagy valós kötelezettségek alól felmentsem magamat.
Munkának tekinthetem-e azt, hogy az okosvibrátorokról olvasok élménybeszámolókat, vagy azt, ha csak úgy meredek magam elé az asztalnál, és arról gondolkodom, hogy a képzeletemben élő Zoltán hogyan dörgöli felkarját egy ismeretlen nő mellkasához. Nem tudnám-e a társadalom számára hasznosabban tölteni az időt? És elvárhatom-e, hogy a társadalom bármilyen szinten is finanszírozza ezt?
Habár 2014 vége felé már elkezdtem írogatni – hadd használjam ezt a sokunk által nem szeretett, mégis kifejező szót –, a doktori és a szabadúszó újságírás adta túlzott szabadság miatt
arra vágytam, hogy legyen egy 40 órás állásom, legyek egy jóravaló állampolgár, aki tudja, milyen a szabadságok fogságában élni,
és heti öt napon keresztül ugyanabba az irodába, ugyanazon emberek közé bejárni. Nagy örömömre 2015 tavaszán ez egy szövegírói pozícióval meg is valósult: nonprofit szervezeteknek írhattam hírleveleket. Mellette esténként, hétvégenként írogattam, gyűltek a publikációk, jöttek a biztatások. Én megbizonyosodtam róla, hogy képes vagyok heti 40 órát dolgozni, bőszen termelem a GDP-t, de azt is kezdtem érezni, hogy jó lenne a saját ambíciómnak is nagyobb teret adni.
2016 ősze jelentett újabb fordulópontot: ekkor keresett meg a Scolar Kiadó szerkesztője, Elekes Dóra, hogy mutatnék-e novellákat, mert új hangokat keresnek.
Tetszett nekik az a vékony kis gyűjtemény, amit átküldtem, így megállapodtunk, egy év múlva elkészül a novelláskötet. Ez a felkérés kellett ahhoz, hogy a munkahelyemen heti 32 órára váltsak, és hogy legyen egy fix munkanapom a héten, amikor az írással foglalkozom. A kiadó felkérése a publikációkhoz hasonló, újabb legitimáció volt a szememben: nem öncélúan húzom ki magam a munka alól, hanem van egy fontos feladatom: a kiadónak leadni az anyagot.
Engem segítenek ezek az előredobott horgonyok, amelyekhez aztán odahúzhatom magam, a feladat motivál,
és ha rajtam kívül legalább még egy ember tudja, hogy mit tűztem ki célul, akkor nehezebben adom fel. Az írással párhuzamosan a munkámban is vágytam új kihívásokra: elvégeztem egy reklámos kreatívoknak szóló képzést, és 2018 tavaszán egy közel 200 fős, magyar alapítású reklámügynökséghez kerülhettem szövegíróként. Ekkor már megjelent a Gyerekzár, így jobban körvonalazott írói öntudattal az állásinterjún jeleztem, 32 órában tudom csak elvállalni a munkát. Hétfőtől csütörtökig szövegeket, reklámokat, koncepciókat írtam elég feszes tempóban, pénteken és a maradék szabadidőm egy részében pedig az újabb novellákon dolgoztam – 2019 elejétől kezdve a Kapcsolati hiba című novellasorozaton.
Viszont a reklámügynökségben szembesültem azzal, hogy kapacitásaim végesek. Hogy nem akarhatok szinte teljes állású reklámossá válni, miközben párhuzamosan prózaíróként is működöm. Így, habár nagyon szerettem a közeget, azt látnom kellett, hogy időben és feladatban lejjebb kell adni, hogy ne bukjak el mindkét területen.
Így most, nagyjából három hónapja heti 24 órában dolgozom egy vállalatok és szakemberek számára képzéseket nyújtó cégnél, és különböző tartalmak előállításában segítek, jó közegben, értékteremtő célokért. Marad két munkanapom a héten, amikor az irodalmi feladatokkal foglalkozhatok.
40-32-24 – ez az én számtani sorozatom első három tagja. Ahogy az írást egyre komolyabban vettem és vehettem, úgy csökkentettem a munkaidőmet
az éppen aktuális, „hétköznapi” munkahelyemen. Ez kívülről egy letisztult és kiegyensúlyozott folyamatnak tűnhet, ám a valóságban sokat tépelődtem, volt, hogy szélsőségesen nehéznek éltem meg az igényeim és lehetőségeim kiegyensúlyozását. Ráadásul egyáltalán nem lehettem biztos abban, hogy íróilag tartok ott, hogy megérdemelten ennyi időt felszabadítsak, és abban sem, hogy találok olyan munkahelyet, amely a részmunkaidőre nyitott, számomra értékes és érdekes munkát végeznek ott, és emellett részmunkaidőért is tudnak olyan fizetést adni, amiből megnyugtatóan meg tudok élni.
A pénz a biztos megélhetés mellett az anyagi függetlenség és az írói szabadság szempontjából is fontos számomra.
Hiszen, ha van egy biztos bevételem az íráson kívül, akkor az írás tud jó értelemben vett hobbi maradni, és nem terhelem azzal, hogy folyamatosan termeljen bevételt számomra (ami egyébként nem is tudna feltehetően annyit termelni, hogy jól megéljek belőle). Emellett – főleg a mai kultúrpolitikai helyzetben – ad egy függetlenséget is, amely révén nem kell olyan kompromisszumokba belemennem, amelyeket már nehezen venne be a gyomrom. Ha úgy ítélem meg, akkor pályázom – ahogy például a Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjnak köszönhetően fizetés nélküli szabadságot tudtam kivenni –, de nem függök az ösztöndíjrendszertől. Persze ez a pénzügyi kétlakiság azt is igényli, hogy megteremtsem az adminisztratív hátterét az írásból származó jövedelmeimnek. Ami elsőre nem tűnik bonyolultnak, mégis sokak számára kihívás, hogy a havonta-kéthavonta érkező, pár tízezer forintos honorokra számlát tudjanak adni. Az anyagiak mellett van számomra egy másik vetülete is a fix munkahelynek.
Az, hogy van egy időbeosztásom, vannak kollégáim, hogy van struktúrája a hetemnek és emberek között lehetek, segít abban, hogy az írást is jobban strukturáljam.
Statisztikus fizikusok kutatása szokott eszembe jutni: ha a térben vannak bizonyos fizikai tereptárgyak, akkor a tömeg könnyebben tud menekülni, mintha teljesen üres lenne a terület. Ezek a térben és időben jól körülhatárolt feladatok rendezik be az életemet. Ráadásul oda-visszaválthatok a két világ között, látva, hogy milyen relatív minden igazság. Persze ennek az oda-visszaváltásnak is megvannak a költségei és a korlátai.
Eddig novellákat írtam, és számomra a novellaírás folyamata jól beilleszthető volt ebbe az életformába.
Sokat jegyzeteltem, gondolkodtam, ötleteltem, merengtem, és amikor nagyjából összeállt, akkor leültem, és két-három nekifutás alatt megírtam. Nem tudom, ha hosszabb prózát írok majd, akkor mennyire lesz nehéz állandóan egyik világból a másikba kerülni. Azt képzelem, hogy egy nagyobb témába lassabban lehet lemerülni, és lassabban lehet visszaérkezni onnan –
sokan hosszabb, fizetés nélküli szabadsággal teremtik meg a regényírás feltételeit.
A másik dilemmám jelenleg, hogy ahogy az ember egyre jobban belekerül az irodalmi világba, úgy egyre több időt kell tudnia a különböző felkérésekre is szánni – például ezt az esszét írni, vagy beszélgetésekre menni. Ezek számomra mind nagyon élvezetes és kedvelt feladatok egyébként, és a közösséghez tartozás élményét adják, viszont
egyre okosabban kell tudnom beosztani a munkahely mellett fennmaradó időmet, hogy maga az alkotás ne szoruljon háttérbe.
A harmadik dilemmám pedig jelenleg az, hogy az írói elindulás már egészen sok módon lehetséges, komoly intézmények épültek ki erre. Írótáborokban, íróműhelyekben szépen lassan el lehet jutni az első publikációkig, és akár az első könyvig is. Az első könyv után viszont a külvilág rányomja az író bélyeget az emberre, és azt gondolja, hogy most már önjáró biorobotként szépen elírogat 60-70 évet. Holott én például egy vagy két könyv után is még pályám elején állok, még rengeteget fogok tanulni – és remélem fejlődni is. Vágyom arra, hogy legyenek első- és másodkötetesek számára műhelyek, hogy legyenek writing coachok, akik segítenek a novella műfajából a regénybe lépni.
Úgyhogy a hogyan indulunk el mellett a hogyan folytatjuk téma körül is kialakulhatna egy izgalmas diskurzus.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.