Szilencium
A szilencium azt jelenti, hogy csend, vagy valami hasonló. De még sincs kuss a teremben, valaki mindig mocorog, köhög, pofázik. Ani néni, a nevelőtanárnő pedig szúrós tekintettel figyel. És persze szinte mindig csak engem. Mi a fenét nézel, nyanya? Úgysem tudsz olvasni a gondolataimban. Ha jön a szünet, és lelépkedsz a lépcsőn, mi azonnal lopunk egy-két szálat a barna Szofidból, nem szoktad észrevenni, vénlány. Andrissal nem egyszer megcsináltuk már. Szünetben menő cigizni, de nem fogok rászokni, napi 6-8 szálat szívok csak el, annyira nem is esik jól, ez egy rituálé, kimenni a kapu elé és fújni a füstöt a negyedikes csajokkal. Nem szólnak hozzánk, egymás közt susmorognak csak. Nem rólunk beszélnek, le se szarnak bennünket, szerintem abszolút nem érdekeljük őket. Hogyan láthatnak bennünket? Sovány kis szarházi kölykök, biztos sík hülyék is. Nekünk sem ők tetszenek amúgy, bénák. Kapják be.
Rohadt hosszú egy ilyen szilencium. A gimis fiúk átjárnak szilóra a lánykoleszba, azért csak jobb csajok közt tanulni, mint a fingós, böfögős tahók között. Jobb itt, mint ott, de ez is szar. Kezdődik a második felvonás, szünet után mindenki elhelyezkedik, a könyve fölé hajol, és belemélyed a tananyagba. Mit csinálnak ilyenkor? Olvassák, és máris értik, ami le van leírva? Azonnal megtanulják, memorizálják, amit olvasnak? Ha én elkezdek olvasni valami száraz tankönyvet, a harmadik mondat után már otthon ülök a padon a művésztelepi srácokkal, vagy motorozom, esetleg a Körös parton pecázom. Azt sem tudom fél perc múlva, mit is olvastam. A többiek hogy nem kalandoznak el? Irigylem őket ezért. De nekem meg tök fasza utazásaim vannak ilyenkor. Hazamegyek már kedden, oké, csak gondolatban, de akkor is.
Ezt nem hiszem el, Ani néni idejön hozzám. Menjen már a francba. Mi a picsát akarhat, hagyjon már békén. Idehajol, és azt súgja, látja, hogy csak bambulok, tessék tanulni, mert meg fogok bukni. Anyád picsáját riogasd. Ki foglak kérdezni – súgja a fülembe. Ekkor összerezzenek, elpirulok, leizzadok, a szívem hevesebben kezd verni. Még a végén azt hiszi ez a nyanya, hogy tetszik nekem, azért jövök zavarba, közben meg csak jól felküldte az agyamat. Egy tanárnő tetszik csak, Klárika, a kémiatanárnő, az egy bombázó, úgy néz ki, mint az Elemi ösztönből az a másik csaj, dr. Beth, vagy mi volt a neve a filmben. Ha felnőtt faszi leszek, ilyen feleséget akarok majd magamnak.
De hogy kikérdezni, minek? Nem tök mindegy neki, hogy milyen tanuló vagyok? Mit lelkiismereteskedik? Akkor is megkapja a soványka fizetését, ha megvágnak félévkor. Honnan a fenéből látja, hogy nem tanulok, csak nézek ki a fejemből? De hát én tanulok – válaszolom neki, ő pedig gúnyos mosollyal, bólogatva visszamegy a tanári asztalhoz, komótosan leül, és úgy tesz, mintha azonnal belemélyedne ismét a keresztrejtvényébe, de rögtön felemeli a tekintetét, és legörbült szájjal bámul a pofámba. Máris belebukok a törikönyvbe, még a szám is mozog, mintha mormolnám a tananyagot, közben csak azt mondom magamban: az anyád picsáját, te rosszindulatú nyanya.
Szünet. Feláll, kimegy, nem mond semmit, nem most fog kikérdezni, fellélegzem. A többiek kérdezgetik, hogy mit sugdosott Ani néni a fülembe. Semmit, hagyjatok már a fenébe, ki akar kérdezni, ezt beszoptam. Csak nem fog kikérdezni, adjatok már egy cigit. Közben beesteledik, a kisváros kihalt utcáján egy-egy autó megy elvétve, egyhangú hétköznap van, ilyenkor érzi azt az ember, hogy az élet ennyi, szilencium és unalom, magolás és felejtés. Ezek lennének azok a nagy események, amikre öreg korunkban majd mosolyogva emlékezünk vissza? Hagyjál már. Mitől olyan rohadt nagy kaland megrohadni itt?
Örökké tanulni kell. Megtanulni olyan dolgokat, amik nem érdekelnek, nem indítanak be, nem tudom továbbgondolni a fizikát, a matekot. A kémia is csak a tanárnő miatt vonz. Betűjelek és számítások. A történelemkönyvben is olyan szövegek vannak, mintha a tankönyv szerzője ott lett volna, amikor azok a nagy események megtörténtek. Dehogy volt ott. Honnan a fenéből tudja? Ő is egy másik törikönyvből vette, vagy honnan? Akkor lennie kellett valakinek, aki ott volt, és az lejegyezte, vagy elmesélte valakinek, aki utána beleírta a világ első törikönyvébe ezt a sok rohadt évszámot meg alakot, csatát és békekötést. Ha nem lenne ilyen barom az emberi faj, hogy örökké egymást basztatjuk, kergetjük bombákkal meg fegyverekkel, akkor nem lenne ennyi háború sem, és akkor a törikönyvben csak olyasmik szerepelnének, hogy a királyok teázgattak, kajáltak, elmentek vadászni, meg lefeküdtek este aludni. Ezt azért könnyebb lenne felmondani Ani néninek.
Mindig minden tanár arra kíváncsi, hogy mennyire sikerült megtanulnom azt, ami le van írva a könyvekben. Arra senki sem kíváncsi, hogyan érzem magam, hogyan látom a világot. Le vagyunk szarva, senkit nem érdekel az, hogy mi is létezünk, önálló univerzumok vagyunk, nem csak stréber gépekként lökjük a helyes válaszokat nekik. Szerintem nekem az is hibám azon kívül, hogy képtelen vagyok jól tanulni, hogy idegen akárkik kegyeit keresem, vágyom holmi morcos faszkalap tanárok szeretetére. Nem normális dolog ez. De azt érzem, hogy az sem oké, ahogyan ők gyűlölnek engem. Vagy csak azt hiszem? Nem is érdekes. Ezek a legszebb éveink állítólag. Anyu is többször elmondja: Jaj, kisfiam, ezek a gimis évek gyorsan elszaladnak, majd harminc-negyvenéves korodban úgy fogsz rá emlékezni, hogy mennyire szép volt, milyen boldogok és szabadok voltatok. Boldogok és szabadok? Kurva szar a kedvem, mert be vagyok zárva a kollégiumba szilenciumra. Hogyan fog ez megszépülni húsz, harminc év múlva? Erre azért rohadt kíváncsi vagyok.
Ani néni megint néz. Mi a fenét nézel, fejtsed a keresztrejtvényedet! Még nyolc perc van hátra az utolsó felvonásból. Ani rágja a szemüvege végét, és úgy bámul rám. Szerintem itt az is lehet, hogy én tetszem neki. Más csajok beszélgetnek, azokra rá se bagózik. Tetszem neki, és így fejezi ki, hogy piszkál, mint az oviban. Mindegy, mormolom, ami a törikönyvben van. Vagy valamit, akármit, csak mozogjon a szám. Becsukom a szemem, a fejem felemelem, és úgy teszek, mintha megpróbálnám visszamondani, amit megtanultam. Jó sokáig motyogok, bólogatok. Kinyitom a szemem, Ani már pakol a táskájába, a szemüveg vissza a tokba, újság összeteker, ütött az óra, fél nyolc, mára ennyi. Ani feláll, és elsőnek megy le a csigalépcsőn. Nem kérdez ki, megúsztam. Ennyi erővel meg is tanulhattam volna a törit. Ha holnap feleltetnek, nagyon meg fogom szívni.
Borítófotó: Wikimedia
