Farzane sebességet vált, száznegyvenre gyorsít, kikerül két taxist, megfordul a szembejövő sávban, újra gyorsít. Átveszi a jointot az anyósülésen ülő Alitól, elengedi a kormányt. A másik kezével a kézifék mellől kivesz egy vodkával teli termoszt, hátraadja. Majdnem karambolozunk, félrekapja a kormányt, nevet. Szól a perzsa techno. Visszaadja a cigit Alinak, parázs esik a fekete csipkés miniruhából kilógó combjára, sikít, lesöpri, nevet, megint gyorsít. Iszom, rágyújtok, a telefonomat nézem. Dóri most szállt le Isztambulban, négy órát vár a csatlakozásra. Messengeren beszélünk, mondom neki, hogy fizessen a VIP-váróteremért, de nem akar. Vegyen legalább teát magának.
Farzane színésznő, Ali barátnője. Huszonöt éves, közepes tévésorozatokban játszik, újabban egy-két ígéretes művészfilmben. A legutóbbiban fiatal, de a gyászban megőszült háborús özvegyet alakít egy mindentől elzárt kurd faluban. Gyakori téma, az iráni művészfilmek többnyire brutális melodrámák, vak kisfiú halála, válás, családi drámák.
Nem egyértelmű, hogy azóta is együtt vannak-e, nem hiszem, mert Farzane féltékenykedett, elég jó okkal. Megyünk fel a liftben az észak-teheráni penthouse-ba. Farzane egyik filmes barátnője nyit ajtót, Roxana. Sok smink, magas lány, csillogó fehér, mélyen dekoltált, tört fényű, rövid ruhában van. Ízlésesen szőkített a haja. Egyik lánynak sincs szétműtve az orra, mint az újgazdagoknak. Roxana barátja is ott van, már nem emlékszem, hogy hívják, kék öltöny, jól megcsinált borosta. Kicsit húsosabb, nem a fiúzenekar-típusú iráni férfi, inkább üzletembertípus. Jó minőségű vodkát és viszkit töltenek. A lányok az egész asztalt telerakták pisztáciával, csipsszel, gyümölccsel, gumicukorral, pirított csicseriborsóval. A perzsák nem tudnak rendesen inni, csak az ilyen magasabb társaságokban. Általában csempészvodkát öntenek fel gyümölcslével, hogy iható legyen. Két-három decit kitöltenek egyben, és gyorsan megisszák. Fél óra alatt lerészegednek, és ugyanolyan gyorsan kijózanodnak, mintha a testük hozzászokott volna a razziákhoz, rendőrhöz, feljelentő szomszédhoz, bármihez.
Itt semmi ilyen nincs, gazdag környék, vastagok a falak, bármit lehet, jó minőségű az alkohol. Pár óra alatt leitatnak, akárhogy próbálom megakadályozni. Ali a pisztácia mellett egy üvegtálból hasist vesz elő, kérdezi, hogy kérek-e. Nem, mondom, mindjárt megyek a reptérre. Azt mondja, jó lenne egy csík kokain.
Közös fotókat csinálunk, Farzane baráti társaságban is figyel, hogy csak hidzsábban fotózkodjon, mert a színészkarrierje vége lenne, ha kikerülne az internetre. Roxana sminkes és világító, őt nem érdekli.
Két óra múlva elkezdünk irak-iráni háborús propagandadalokat énekelni. Mint mindenkinek, valószínűleg nekik is van családi halottjuk. Nem hiszem, hogy teljesen cinikusak a témában.
„Karbala, Karbala, jövünk hozzád” és „Idők Urának Serege, állj készen, állj készen”. Nem bírnak betelni azzal, hogy egy külföldi ilyeneket tud. Roxana fuldokol a nevetéstől. Összeszedi magát, másfél deci viszkivel a kezében elkezdi énekelni, hogy „Mohammad, nem voltál már, hogy lásd, felszabadult a város.” Mohammad Dzsahán-Árá a huszonhét éves Gárda-parancsnok, aki a délnyugati Khorramshahr véres felszabadítását vezényelte, még a győzelem előtt meghalt. Egy pillanat alatt mégsem paródia? Az irániak jók a propagandában, akkor is, ha béna.
Kettőkor taxit hívok. Próbálok kijózanodni, mire kiérünk a reptérre, nem nagyon sikerül. Sokat dohányzom, megkérem a taxist, hogy álljunk meg vizet venni, veszek még édességet meg csokit Dórinak. A taxis sirázi, vicces az akcentusa. Nyálas perzsa popzenét hallgat. Lehet, hogy be van tépve. A sebváltója egy halálfej. Jól megy, éjszaka gyorsan lehet haladni, de a reptér így is hatvan kilométer Észak-Teherántól. Fél óra út után kiérünk a városból dél felé, nagy, zöld lámpás mecsetek, aztán a Khomeini-mauzóleum brutális aranykupolája. A taxis arról kérdezget, hogy Európában milyenek a férfi-női kapcsolatok. A reptéren veszek egy Starbucks-utánzat hosszú kávét, hogy kijózanodjak. Látom, az Isztambulból érkező gép két órát késik.
A borítófotón a Tabi’at-híd (a szó azt jelenti, hogy természet) éjszakai kivilágításban az észak fele tartó Modares-főúton (fallal leválasztott gyors autóút a városon belül). Szimbolikus, modern, cool épülete Teheránnak, több nemzetközi díjat is nyert. Az építész egy az építés kezdetekor (2010) 26 éves nő, Leyla Araqian. A híd kétszintes, a belsejében végig felső kategóriás gyorséttermek és kávézók vannak.
Fotók: Paolo Zampella
