Habár Marcel Beyer regénye elsőre a világhírű ornitológus, etológus Konrad Lorenz, avagy fikciós alakmása, Ludwig Kaltenburg életét bemutató elbeszélésnek látszik, a felszínen túl egy akkurátusan előkészített, közel négyszáz oldalas kiábrándulástörténetként tárul fel a befogadók előtt.
Kaltenburg története utólagos perspektíván keresztül, az elbeszélő, Hermann Funk idősödő ornitológus és Katharina Fischer fiatal tolmácsnő beszélgetéséből bontakozik ki. Elbeszélőnk gyermekkorában ismerkedik meg Ludwig Kaltenburggal, aki először a család barátjaként tűnik fel a sok évtizedes távolságból előhívott emlékekben, hogy aztán a szülők emlékének fokozatos, akaratlan elhalványulásával az apaszerepet is átvegye. A kezdetben általános megbecsültségnek örvendő professzor támogatásának motivációi ismeretlenek maradnak Funk számára, nem véletlen, hogy a pártfogó, a mentor és a „pótapa” szerepköre rendszeresen összecsúszik. Biológusi, ornitológusi pályafutására is voltaképpen a két meghatározó jelentőségű férfi „predesztinálta”: a madártan iránti vonzalma idővel Kaltenburg professzor erőterében bontakozik ki, de a szülők természetszeretetében gyökerezik, hiszen az apa esetében szintén egy biológusról (botanikusról) van szó. Első erre vonatkozó élménye mégis traumatikus, egy véletlenül a szobába tévedt sarlósfecske okozta félelem hatása a madaraktól való idegenkedésben nyilvánul meg. Persze a kezdeti averzió lépésről-lépésre felszámolásra kerül,
a madarak, akár élők, akár preparátumok, végigkísérik elbeszélőnket a 20. századon, hatást gyakorolnak munkásságára, gondolkodására, emberi kapcsolataira.
Habár az elbeszélés minduntalan madárhatározóként, csókák, récék, tengelicek, csízek, sarlósfecskék, bakcsók stb. lexikonjaként mutatkozik, a díszletek mögül óhatatlanul előtűnik a történelmi anomáliák, az egyéni tevékenységek, az emberi sorstörténetek, személyes élmények érzékeny összefüggésrendszere. Elbeszélőnk életében az ornitológia nem csupán hivatásként funkcionál, amennyiben nexusként identitásképző szerepét is tekintetbe vesszük.
Életének sorsdöntő eseménye Drezda bombázásának traumatikus tapasztalata, hiszen a katasztrófát csak ő éli túl, szülei áldozatul esnek a légitámadásnak. Beyer zseniális megoldást választ a leírhatatlan tragédia ábrázolására, nem az elégő várost, az elpusztult építészeti, kulturális örökséget, a százezrekben mérhető polgári áldozatokat jeleníti meg,
elegendő egyetlen jól eltalált jelenet a pusztulás érzékeltetésére: a drezdai Grosser Garten parkban bolyongó gyermek elbeszélőre szenes húsdarabok, elhamvadt madarak százai hullanak.
(Sokatmondó, hogy a drezdai „élményeket” megelőző időszakból gyakorlatilag alig ismerünk meg részleteket az életéből – az események sorsdöntő jelentőségére első kézből reflektál: „Mintha az első drezdai éjszaka sorra törölte volna ki a korábbi képeket, mintha a világos és sötét között durván váltakozó benyomások egyszerűen rohammal kiűzték volna a fejemből a korábbi, megvilágításukat tekintve összeillő emlékképeket.” [43.])
Úgy alkot panorámaképet a közép-kelet-európai térség 20. századi időszakáról, hogy alig-alig lép ki a madártani intézetek, madárpreparátumok, ornitológiai értekezések világából,
félmondatokból, utalásokból rekonstruál nyugtalanító részleteket. A világháború végóráit felidéző emlékben például feltűnik egy végeláthatatlan, marhavagonokból álló vonatszerelvény, ami keletre tart, de a gyermek elbeszélő számára homályban marad, hogy miket (kiket) szállít. Inkább kérdez, mintsem kimond, sejtet, alapvető információkat leplez, az olvasóra bízva a Kaltenburg név körül kulminálódó problémahalmaz kezelését.
Kaltenburg elsőre egy meglehetősen teátrális, habókos, mégis szerethető tudós benyomását kelti, aki már-már szimbiotikus kapcsolatban van állataival,
különösen a madaraival, személyes lakókörnyezetét is megosztva velük. Hamar dekódolhatóvá válnak a Ludwig Kaltenburg és Konrad Lorenz közötti párhuzamok, miközben Joseph Beuys szobrász- és performanszművész Martin Spengler, Heinz Sielmann természetfotós, dokumentumfilmes pedig Knut Sieverding néven ölt testet a regény oldalain. Szereplők jönnek-mennek, eltűnő, majd újra felbukkanó figurák, de minden karakter a professzor személyén keresztül mérettetik meg, cselekvéseik valamilyen módon Kaltenburgéhoz konvergálnak. Valószínűsíthetően minden emberi kapcsolatában a magatartás kutatása motiválta, hiszen Kaltenburg princípiuma szerint az „élet nem más, mint megfigyelés” (123.), így minden élő entitás, állat és ember egyaránt alárendelhető az obszerváció alapelvének.
Miközben Kaltenburg vezető német ornitológusként a loschwitz-i intézet élére kerül és láthatóvá válnak a Német Demokratikus Köztársaság zoológiai intézményrendszerének belső pozícióharcai, a gyakran ad hominem érveket alkalmazó hatalomszerzési machinációk, addig a fiatal elbeszélő „sápadt fiúcskaként” sütkérezik a professzor „hírnevének fényében” (174.), nem feltételezve, hogy a státusznak, a hírnévnek, a kimagasló elismertségnek ára van. Respektusa azonban fokozatosan lebontásra kerül, elbeszélőnk évtizedek múltán végül elismeri: „nekem soha senki nem okozott olyan mély csalódást, mint Ludwig Kaltenburg.” (288.) Funk kiábrándulását tovább mélyíti egy enigmatikus részlet a mester életéből –
Kaltenburg másfél éve, a poseni (poznańi) hadikórházban folytatott tevékenysége gyakorlatilag feltár(hat)atlan, hiszen a professzor egész életében az ominózus időszak elfe(le)déséért munkált
(emlékezete az elbeszélőéhez képest inverz módon működik, a szándékos törlés, leplezés, torzítás technikáival él). Szakmai előmenetele érdekében vélhetően mind a nemzetiszocialista, mind a kelet-német diktatúrával együttműködött; válaszokat persze nem kapunk a felmerülő kérdésekre, a korlátozott perspektíva ismételten érdemi részleteket hagy homályban (pusztán a személyes, részben eltorzult emlékszilánkokon keresztül), eleven tapasztalat hiányában lehetetlen kísérletnek bizonyul az átfogó (arc)kép megalkotása. Poseni munkálkodása csak látens célzásokból körvonalazható, voltaképpeni lényege feltáratlan marad, mindazonáltal az elbeszélő jelzi, hogy a magatartáskutatás csírái ide kapcsolódnak. Tekintve, hogy
egy madárpreparátum elkészítése is funkcionálhat az emlékezés katalizátoraként,
kézenfekvő párhuzam képezhető a preparálás fáradtságos gyakorlata, valamint az emlékrekonstrukció aprólékos folyamata közt: „Eddig a nyúzás. Most az alapoktól kezdve újra kell építeni a madarat.” (255.) Hasonló, metaforikus „dekonstrukció” vázolható Kaltenburg esetében, amikor az elbeszélő emlékezetében „konzervált” személyének lebontása történik, támogató mentorból, „pótapából” válik elfeledhető (elfeledendő) figurává.
Az elbeszélő emlékezete rendkívül asszociatív, spontán formálódó, nem tekinthető tehát véletlennek Proust feltűnése, hiszen a narrátori monológ sok esetben a prousti emlékezést modellezi. Nincs kronologikus rend, az idősíkok váltakozásával az évtizedes távlatokban feltűnő események, élmények egymásra vonatkoztathatók, míg a szakadozó emlékezet egyszersmind ellehetetleníti az átfogó kép megalkotását.
Nincs koherens elbeszélésfolyam, a narrációt emlékfragmentumok, bizonytalan reminiszcenciák szervezik, nem egy lineáris időkoordináta-rendszer szerint működik,
számos előre-, vagy hátrautalás, sejtetés, spekuláció, összefüggések keresése vagy teremtése, torzítás, félreértés teszi viszonylagossá. Az elsőre divergensnek tűnő (ornitológiai és mnemotechnikai) elbeszélésegységek látszólag nem minden ponton kapcsolódnak egymáshoz, vagy később nyernek értelmet. Míg a madártani ismeretek terrénumán jól láthatóan magabiztos az elbeszélői hang, az emlékezetben, a kontaminálódó részletek területén csak tévelyeg: „Lehetséges, hogy emlékeimben több beszélgetésünket is összemosom” (190.). Mintha az emlékezés idővel fokozatosan önkéntelen kalandozásba, akaratlan csapongásba kezdene, feleslegesnek tetsző információkat hozva a kontextusba. Miközben a professzor gondolkodását, motivációit, érdeklődését, habitusát, emberi mivoltát kísérli meg feltárni,
óhatatlanul más személyek, élmények, történések keverednek a mondandóba. Mindez a memória megfoghatatlan, uralhatatlan természetét szemlélteti.
Ludwig Kaltenburg „neuralgikus pont” Hermann Funk életében. Alighanem sohasem lesz képes konzisztens portrét alkotni egykori mentoráról, aki a szakmai presztízsvesztésen, az ázsió felszámolódásán túl erkölcsi mivoltában is devalválódik, miként a befogadónak is tudatosítania kell, hogy a címszereplő körül felmerülő kérdéshalmaz – kizárólag az elbeszélésből származó fragmentumokból – nem válaszolható meg.
Marcel Beyer: Kaltenburg, ford. Győri László, Magvető, Budapest, 2020.
A borítófotót David Brandt készítette.
