Lesi Zoltán Magasugrás című verseskötete egy izgalmas, koncepciózus vállalkozás, amely a szubjektivitás, a nemi identitásképződés és ezeknek a hatalommal, illetve sajtóreprezentációval való összefüggéseit járja körül, problematizálva a fennmaradt történelmi adatok hitelességének, valamint a személyes perspektívák reprezentációjának kérdését.
A huszonegyedik század ‘hyperconnected’ (hipercsatlakozott, illetve hiperösszekötött) világának, jelenleg is zajló, civil életeket követelő konfliktusainak, háborúinak, és az egyre nagyobb figyelmet kivívó gender-, szexuál-, identitás- és etnikumpolitikai kérdéseinek, törekvéseinek kontextusában nagyon is fontos és aktuális kötetről van szó. A dokumentarista jellegű, intertextusokkal tűzdelt Magasugrás játékos
kísérletet tesz egy korszak és az ahhoz köthető korhangulat mind tartalmilag, mind formailag töredezett leképezésére,
amihez a szabad vers, a fiktív naplóbejegyzés, az újságriportok és a levélvers műfajait használja fel. Lesi kirakósán érezni egyfajta tudatosságot, ez különíti el a melodrámától. A Magasugrásban megképződő hangok cselekvőalanyiságának törékenysége kiemelkedő érzékenységgel kap reprezentációt – így, a kötet egyik központi témájaként, az interszex Dora Ratjen magasugró 1936-os olimpiához kötődő története is. Az interszexualitás nem mint anatómiai variáció, hanem mint „nemi deformitás” (Heinrich Ratjen egy homárral beszélget, 81.) jelenik meg. Dora testi állapota nem illik bele a férfi versus nő bináris keretrendszerébe; az, hogy mégis kategorizálják, párhuzamot képez a különböző – média-, politikai, művészi – reprezentációk körülményeivel. A magasugró részvétele is esetleges:
a zsidó Gretel Bergmannt származása miatt tiltották el az olimpiától, így ideiglenes teret biztosítva az akkor még nőnek nyilvánított Dora számára.
A hatalom és a médiareprezentáció sarkított, kategorizáló keretrendszere és az ezeknek alárendelt személyes traumák ellentétben állnak, csakúgy, mint a fikció és a realitás. Az aktuális hatalmi rendszerek által írt történelem, valamint a változó minőségű és politikai beállítottságú sajtó keretrendszerei, illetve a szubjektív tapasztalatok kontrasztot képeznek. Ez egy olyan ellentétpár, mint a valós és a fiktív. A különböző történelmi adatok, korabeli sajtóanyagok által kapott információk árnyalása a személyes nézőpont megszólalásával, megszólaltatásával, azaz reprezentációjával lehetséges. Így, ha az olvasó nem is kerül közelebb az igazsághoz, elindulhat egy objektívebb, alaposabb értelmezési és értékelési folyamat. A személyes valóságtapasztalat értelmezésében és változásában hasonlóan szerepet kap a különböző fiktív variációk megismerése, értékelése. Szövegszinten is megjelenik ez a kettősség: az indulat hiánya hangsúlyozza az információ jelentőségét. A bizonytalanság, a kiszolgáltatottság és a veszteségtapasztalat döntő részben apatikus hangot kapnak: „[a] házunkat bombatalálat éri. // A háború után újra írok a bizottságnak: / […] nem történik / semmi, csak szülök Richardnak két / gyereket, és készülök az 1948-as olimpiára” (Dorothy Odam, 19–20.).
Ahogyan az interszex embereket erőszakosan női vagy férfi kategórián belül kezelik, úgy illeszkednek a történelem kusza dokumentumhálójába a különböző feljegyzések;
minden az adott keretrendszerek működésében jön létre, az aktuálisan domináló tudományos módszerek, valamint diskurzusok kellő megkérdőjelezése nélkül. A kötet ezeket a méltánytalanságokat rezignált iróniával árnyalja: „A Barr tesztet / megbízhatatlansága ellenére / évtizedekig használták interszex / sportolók kiszűrésére. // Addigra tudományuk is lett hozzá, / de az a helyzet, hogy egy évre rá, / miután Kłobukowskát kikiáltották / férfinak, gyereket szült” (Inaktív X, 59–60.). A Dora édesapja szemszögét megjelenítő Apa című versben a férfi indulatosan reagál, amikor megtudja, hogy nem fia, hanem egy negyedik lánya született: „[a]z anyja picsáját, becsaptam / az ajtót, aztán elmentem dolgozni”. Azonban arról, hogy az orvosuk egyéves korában fiúnak nyilvánította gyermeküket, s hogy ettől a véleménytől eltekintve lányként nevelték tovább, pragmatikus egyszerűséggel beszél: „[a] doktor úr annyit vizsgálgatta Dora / pináját, hogy már azt hittem, / valami baj van. Azt mondta, / fiú lesz ez, nézzem csak meg, / ez itt csak egy vágás a heréjén. / Amikor a doktor úr elment, / úgy voltunk, hogy jobb nem / bolygatni a dolgot. A lányruhák is / megvannak, meg is van keresztelve” (45.).
A kötetet műfaji hibriditás jellemzi: két verssel nyit, melyeket egy fénykép követ, majd egy fiktív verses naplórészletként azonosítható írás és egy újságcikkrészlet látható – ezek az elemek adnak kiindulási alapot az olvasónak.
Az első oldalakon egyértelművé válik, hogy a kézhez kapott narratívák minden esetben fragmentáltak;
a szubjektív ellentétben áll a hatalmi rendszerekkel és a sajtóreprezentációval. A Beültetés című nyitóvers óvatosságra int, felvállalva a kötet saját reprezentációs törekvéseinek, illetve azok autenticitásának megkérdőjelezhetőségét. A vers egy pszichológiai kísérletet ír le, amelyben emberek „[e]mlékeztek / egy teljesen kitalált élményre” (5.). Ez érzékeny szkepticizmusra szólítja fel az olvasót. A Magasugrás erőssége ez az összetettség: éppen annyi töredezettség, bizonytalanság foglalja keretbe a narratívákat, ami képes reflektálni a történelem megkonstruáltságára, mégpedig olyan mikrotörténelmi kontextusok beemelésével, mint a Joseph Cornell és Marcel Duchamp közötti, helyenként kifejezetten bohém hangvételű, fiktív levélváltás, mely kitágítja az eseményhorizontot és árnyalja a korképet.
A történelem során feljegyzésre került sorsokra, és azok reprezentációjának hitelességére éppen annyi rálátásunk nyílik, amennyit össze tudunk foltozni a birtokunkban lévő adatokból; arra, hogy ezek az adatok mennyiben fedhetik az egyéni történetek igazságtartalmát, nincsen válasz. Egy-egy cikk, fénykép, levél- vagy szerepvers mindössze ablakot nyit egy-egy lehetséges interpretációra: a több esetben egymásnak ellentmondó tartalmak az igazság fogalmával kecsegtetnek, azonban érezhető, hogy erre az igazságra számos olyan réteg tapad, amelyet nem tudunk lehámozni.
Az értelmezésben segítségünkre van a kötet végén fellelhető képjegyzék, azonban hozzá kell tenni, hogy a fényképek leírása is predesztinálja a befogadást, a megítélést.
Az olvasó szembesülni kényszerül az úgymond szabad interpretáció tulajdonképpeni lehetetlenségével. A kötet úgy játszik ezzel a problémával, hogy közben önreflexív, ezáltal pedig okos és érzékeny. Ha lapjaira bontjuk, több fényképet össze tudunk illeszteni, amelyek különböző oldalakon kapnak helyet; azonban a játék végén pátoszos elégedettség helyett egyfajta diszkrepancia vár bennünket, hiszen, noha a formátum játékos, a tartalom szomorú, megrázó, és felháborító. A kötet legnagyobb erőssége a téma iránti alázatosság és a reprezentáció érzékenysége. Próbálkozhatunk megfelelő reprezentációt biztosítani a hatalmi rendszerek által elhallgattatott személyes történeteknek, azonban ezek csak és kizárólag törekvések maradnak, ugyanakkor Lesi Zoltán – a vizuális megjelenésért felelős Ricardo Portilhoval közös – munkája egy, az olvasót aktívan involváló, érzékenyítő törekvés: ez a Magasugrás legfőbb erénye.
Lesi Zoltán: Magasugrás, Prae, Budapest, 2019.
A borítófotót Áfra János készítette.
