Arról lehetne vitázni, sőt érdemes is, hogy a Black Lives Matter mozgalom, illetve főként a gyakorlati megnyilvánulása mennyiben progresszív, fontos, elfogadható, etikus része az amerikai történelemnek. Az azonban tény, hogy ha van egy területe a mindennapoknak, ahol sok-sok évtizede megvalósul a fehérek és feketék közti egyenlőség, az a könnyűzene.
Gondoljunk Michael Jackson híres-hírhedt Black or White című számára, vagy akár Jacksonra magára. A XX. század második felének legsikeresebb előadói közt szerepel Ray Charles, Stevie Wonder, Tina Turner, Jimi Hendrix, James Brown vagy Marvin Gaye. Említhetném a hip-hopot vagy a jazzt is, amely műfajok legnagyobbjai kevés kivétellel afroamerikaiak. A kulcs mégis a blues, amely
a rabszolgaként tartott feketék munkásdalaiból és a még Afrikából hozott ritmusokból alakult és nyitotta meg a feketék számára a világhírnévhez vezető utat.
Az a rockabilly, ami a rock n’ rollnak és ezáltal a könnyűzene komoly részének szolgált alapul, abszolút a blues-ra épült. Chuck Berry-t első hallásra őrültség lenne blues-zenésznek hívni, második hallásra is, harmadjára viszont elkezd motoszkálni a gondolat, hogy van benne valami.
Nem csak a más műfajokra tett hatása miatt olyan fontos azonban a blues: a maga nemében is az USA egyik legnépszerűbb zenéje volt egykor,
az 50-es és 60-as évek sztárjai pedig Amerikai Egyesült Államok-szerte a legnagyobb sztárok közé tartoztak. Íme az első generációs BLM, a blues valaha volt 10 legnagyszerűbb albuma.
10. Joe Bonamassa: Dust Bowl (2011)
Kezdjük egyből egy fehér gitárossal. Bonamassa gitárjátéka nagyban eltér ugyan a klasszikus blues-tól, és a dalszerkezetei sem feltétlenül arra a 12 baros módszerre épülnek, amit általában a műfajjal azonosítunk, azonban kiválóan interpretálja azt a saját stílusában. Nem csak gitárjátéka, hanem dalszerzése és énekhangja miatt is helyet követel magának a listán Bonamassa, aki érezhetően óriási tisztelettel viszonyul a műfaj nagyjaihoz, és ezzel az albumával komoly lépést tett afelé, hogy egyszer őt is közéjük sorolják.
9. Howlin’ Wolf: Howlin’ Wolf (1962)
Howlin’ Wolf dalai azonnal felismerhetők, ez pedig nagy szó egy olyan műfaj esetében, amelynek darabjai többnyire egy-két dalstruktúrára épültek. Ez az album pedig egy olyan gyűjtemény, ahol minden perc minden másodperce maradandó. Howlin’ Wolf jellegzetesen érces hangjától a hideg futkos a hátamon, megdöbbentő, hogy csak ritkán említik a műfaj legnagyobbjai között. A blues talán legkritikusabb eleme, hogy elhiggyem hallgatóként az énekes fájdalmát, ebben pedig ez az előadó verhetetlen.
8. B. B. King & Eric Clapton: Riding with the King (2000)
Amikor két legendás zenész úgy dönt, közösen alkotnak valamit, az gyakran csúnyán sül el (pl. McCartney & Wonder vagy Jagger & Bowie, hogy többet ne is említsek). Nem nehéz azonban amellett érvelni, hogy a Riding with the King jegyzői a valaha élt két legkiválóbb blues-gitáros, így esély sem volt rá, hogy az album ne legyen ugyanilyen remek. A főként klasszikusokból és King sajátjaiból álló számlista során egyszer sem merül fel az unalom, mint lehetséges ellenség, pedig viszonylag hosszan, körülbelül egy órán át hallgathatjuk a két zsenit. Nem csak King lágyabb és Clapton kicsit torzítottabb gitárhangzása egészíti ki egymást hibátlanul, hanem az énekhangok is. Nem a mű és csöpögős We Are the World-re és hasonlókra van szükség a zenében ahhoz, hogy a rasszizmuson felülkerekedjünk, hanem épp erre.
7. Pink Anderson: Carolina Blues Man (1961)
Pink Anderson a lista többi blues-zenészéhez képest valószínűleg kevéssé ismert, ez azonban nem jelenti, hogy ne lett volna az egyik legnagyobb hatású gitáros. A 60-as években már kevesen futottak be az akusztikus delta blues-zal, hiszen a súlypont éppen Chicagóba került. Anderson sajátos stílusa, amelyhez nagyban hozzájárul, hogy felváltva fingerpickingezik és akkordozik, nem kerülte el más nagyok figyelmét sem: nemcsak a Pink Floyd kapta utána a nevét, még Eric Clapton és Muddy Waters is az egyik fő inspirációként tekintettek rá. Kriminálisan alulértékelt előadó, akinek itt a helye a listán.
6. Lightnin’ Hopkins: Lightnin’ Hopkins (1959)
Hopkins vibratoja önmagában megérdemli a hetedik helyet a listán. Emellett talán az ő esetében mondható el a leginkább, hogy a szöveg és a zene egyetlen egészet alkot, és szinte értelmezhetetlenek egymás nélkül. Gitározási technikája, amely során gyakran egyszerre játszotta a leadet, a basszust és a ritmust, pedig már elgondolkodtat, hogy talán inkább az első ötben lenne a helye. Hopkins akkor a legizgalmasabb, amikor a legkevésbé izgalmas. Az egyszálgitáros munkái annyival szebben kiemelik az erősségeit, hogy néha fájdalmasan gyengének tűntek az együttessel felvett dalai, ezzel az albummal kapcsolatban viszont nem találok kifogást.
5. Sonny Boy Williamson: The Real Folk Blues (1966)
Sonny Boy Chicago blues-a sok szempontból épp az ellentéte Lightnin’ Hopkins delta blues-ának. A telt hangzású dalok, a füstös kocsmák és közepes whiskey-k világában az a Williamson viszi a pálmát, aki kétségtelenül sokat merített a műfaj korábbi mestereitől, sőt, már ezen az albumon is érezhető a rockabilly visszahatása a blues-ra, azonban ez mit sem von le érdemeiből. Sonny Boy Williamsonnál, aki a szájharmonikázásban is klasszis volt, legjobb napjain nem találhattunk nagyobb blues-zenészt. A Trust My Baby-n előadott vokálja és harmonikajátéka egyszerűen páratlan.
4. Taj Mahal: Taj Mahal (1968)
A név megtévesztő lehet, és bár Taj Mahal zenéje gyakran ötvöz világzenei elemeket, kétségtelenül blues-ban utazik. A rövid dallistán klasszikus és modern darabok egyaránt megtalálhatóak, Taj Mahal sajátos viszonya a műfajok közti átmenetekhez pedig elég is ahhoz, hogy egy minden szempontból izgalmas és kiemelkedő lemezt kapjunk eredményül. Nagy hatást gyakorolt az album többek közt Duane Allmanra, Jimmy Page-re és Jack White-ra. Nem hiszem, hogy sok magyarázatra szorul, miért.
3. Muddy Waters: Hard Again (1977)
Amikor a laikus a blues-ra gondol, jó eséllyel Muddy Waters jut eszébe. Rengeteg ikonikus dal, egy ikonikus hang ikonikus szövegekkel és hangzással kísérve. A Mannish Boy-nál talán nincs is ismertebb blues-zene és ezzel nincs is az égvilágon semmi baj. A Hard Again még ebben a kontextusban is különleges: főként James Cotton harmonikázása teszi legendássá az albumot, amellett persze, hogy szinte minden egyes dal önmagában is a blues egy-egy mérföldköve. Szívem szerint ezt is első helyre tettem volna, ha a harmadik helynél lejjebb kerül, azt pedig már sértésnek érezném.
2. B. B. King: Live at the Regal (1965)
1964 novemberében a chicagói Regal színház élőben hallhatta megszületni minden idők második legjobb blues-albumát. King gitárjának sírása a kiegészítő együttes támogatásával tökéletes elegyet képez. Mindenki a csúcsformáját hozza a koncerten, senki nem nyomja el a másikat, így pedig minden azt üvölti, hogy csak figyeljünk csendben, mert érdemes. Az album egyetlen hibája, hogy alig hosszabb, mint félórás.
1. Robert Johnson: King of the Delta Blues Singers (1961)
A blues legfontosabb lemeze a blues legfontosabb alakjától. Johnson volt a fő inspiráció a 60-as évek blues-generációjától kezdve mindenkinek, aki a műfajjal foglalkozott. Érdekes módon életében kevesen ismerték, mégis, amikor 1961-ben posztumusz kiadták az első lemezét, azonnal egyértelmű volt, hogy micsoda ereje van. Ma az album – és ezáltal Johnson – jelentősége Chuck Berry-vel, a Beatles-szel és Michael Jackson-nal vetekszik. Nemcsak gitárjátéka, végtelenül bensőséges szövegei és énekhangja, de az ördöggel kötött egyezségének legendája és az életéről tudható borzasztóan kevés információ is hozzájárult ahhoz, hogy Johnson halála után halhatatlanná váljon.
