Bereti Gábor versei

Felhők világosságból 

Egyszerre hideg volt
és meleg is a test,
mint barlangban a pára.
Felvette a napsugár cérnáiból
varrt bekecsét, de a sugarak közti
üregekben is
ott lappangott a hideg.
A test egyiküket
se szerette. Szíve szerint
egyedül lett volna
a világossággal, aki vele
élt, de nem láthatta, mert a
barlang sötétje mindig eltakarta.
Mikor a test
egyszerre hideg és meleg lett,
megfürdött,
vad és durva frottír
törülközőjével alaposan
ledörzsölte magáról
a barlang nyálát.
Ilyenkor sokáig meztelen
volt, mert úgy érezte,
most nem függ senkitől.
Sokáig feküdt,
heverészett egy száraz
sziklaágyon, mert azt hitte,
sötét fényeivel csak a
barlang hideg melegsége
veszi körül. Ilyenkor, ha el-
aludt, néha álmodott is. S
mert a szabadság volt
a szenvedélye,
álmában boldog volt.

A hallomás hevében

Az elkopott szívhangok helyén,
ha elhalkul a gyújtólángropogás,
fenyvesek
lélegzete mossa át
emlékeid, s elhiszed,
hogy az első, még hangtalan
kiáltásodból megszületik
az albatrosz. Hogy ő majd
elviszi énekedet a Naphoz.
A megőszült rőzsehamuban
ha megjelenik az elmúlás,
olyan halk lesz, akár a kalaplengetés,
mint hosszú
gólyacsőr mutatóival az aknákat
elfedő óralap.
Erre kell felvésned
latin betűs mondataidat,
hogy az elmúló gyújtólángropogás
helyén is olvashatók legyenek
szívhangjaid. A mélység vörhenyes
tárnáiból rád vetül,
hallatszik lentről
a száraz víz monoton csobogása.
Tüdődben megremeg a föld,
s kiszakad belőled a tengerszem,
akár egy kiáltás. Ami csend volt,
szózat lesz, s kagylók és korallok
sófödte hátán, mint egy tükörben,
meghallod hangodat.

Borítófotó: Wikimedia