Lázadni
„Kell még hordani ezt a szart?” – kiáltott előre a buszsofőrnek a férfi, ahogy fellépett a 7E hátsó ajtaján. A sofőr visszapillantóból tükröződő, torz arcát, amint bólogat, meg a többi utas „maszkos pofáját” látva sértődötten ugrott le az indulásra kész járműről. Megállt a Blaha Lujza tér forgatagában, cigarettára gyújtott. Végignézett a Rákóczy úton, és próbálta elképzelni, fejben kiszámolni, hogy a Keletin túl még mekkora távolságot kell megtennie. Métereket számolt és viszonyrendszereket alakított ki magában, mert a lényeges tényező mégsem a távolság volt, hanem az idő. Tudniillik, hogy idejében beér-e a munkahelyére.
De a számok sehogyan sem akarództak összeállni egyetlen helyes megoldássá, hiába állt rendelkezésére a tökéletesen objektív adat, hogy a Wesselényitől nyolc perc alatt ért át a Blahára. Hiába mérte fel ezt a távolságot, vágta ki és emelte el az előtte heverő körútról, akár egy város panorámaképét mutató, ezer darabos puzzle darabját, s illesztette rá újra meg újra a fejében összerakott térképre, hogy kimérje a távolságot, amely jelen pillanatban elválasztotta az irodától. Hiába jött ki, hogy ezt a távot mintegy harmincszor, maximum negyvenszer kell megtennie, hogy odaérjen, majd szorozta be nyolc, azaz nyolc perccel, az így kapott több mint ötórás eredmény valahogy mégiscsak képtelenségnek tűnt.
Nem maradt más választása, elindult, bele a bizonytalan messzeségbe, amit most kénytelen volt megint elölről, újra kimérni a Blaha és Wesselényi közötti távolságból, az egyetlen rendelkezésére álló bizonyosságból. Mert valahogy úgy érezte – efelől megingathatatlan volt –, könnyebb lesz neki az út, ha legalább tisztában van vele, meddig tart. Mert, ahogy megboldogult édesanyja szokta volt mondani, „még a Jézus is tudta, hova cipeli a keresztet.”
Mert kereszt volt ez. Ez a kényszeredett, örömtelen lépkedés az autók által felvert por félhomályában, a hibás gyalogutak mentén, sajgó lúdtalppal, ráadásul ilyen lógó orrú, otromba időben. És már az első száz métert követően – épp csak átvergődvén körúton, átvágva a hónaljszagú gíroszostól áramló olvasztó forróságon – kénytelen volt megállapítani, hogy „ezt a várost egyszerűen nem gyaloglásra tervezték.”
Alig egy napja volt ekkor, hogy egy reggel, munkába menet a 7E nem indult tovább a megállóból, a hangosbemondóból pedig hamarosan felharsant az eminens buszsofőr szaggató hangja, miszerint „amennyiben az Úr nem hajlandó felhelyezni egy védőmaszkot, az előírás szerint, nem indulhatunk tovább.” Márpedig ez az úr éppen ő volt. De ő halálos magabiztossággal támaszkodott tovább a fogódzkodócsőnek, mutogatott előre a sofőrnek, hogy ha volna nála, akkor sem tenne fel maszkot, s ez a közjáték addig folytatódott, mígnem két megtermett és türelmét vesztett utas felállt és ünnepélyesen letessékelte a férfit a járatról. Igaz, tessékelésről, ünnepélyességről úgyszólván nem volt szó, minthogy valósággal letaszították, ohne zsanér kihajították a Blaha Lujza tér betonjára, a sofőr pedig olyan gyorsan gázt adott, hogy már csak a kereszteződésben záródtak be a hátsó ajtók.
Mert amikor a vírus még csak át sem lépte az országhatárt, ő már akkor sziklaszilárdan érezte: egész lényében viszolyog a gondolattól, hogy szájmaszkot húzzon. Elzárkózott a tévéhíradásoktól, ha pedig szóba került a maszkkérdés, akár ismerősei körében, akár csak a villamoson utazók között, egyszerűen eloldalgott. Fájt neki, csípte az ajkát és a nyelvét, ha beszélnie kellett erről az „egész képtelenségről”.
Hosszú hetekig utazgatott még így, és cinkosan kacsintott össze azokkal, akik szintén csupasz arccal jöttek vele szembe. Idővel viszont meghökkenve vette észre, hogy nincs már egyetlen ember sem rajta kívül, egyetlen társ sem, aki maszk nélkül utazna, s hamarosan fölfogta ő is, hogy a lesújtó ítéletet meghozták „odafönt, kötelezővé tették ezt a szart.”
Viszolygása azonban nem szűnt, undora minden egyes utazással nőtt, mígnem egy napsütötte reggelen mindent megértett, miközben a busszal egy piros lámpánál vesztegeltek. A férfi kinézett az ablakon, és egy melléjük gördülő másik járat utasait kezdte fürkészni. Egy nőt látott lehuppanni egy kopaszodó férfi mellé, akinek a feje búbján groteszk formákban csillogott a koszos ablaküvegen átáramló napfény. Mögöttük fiatal lány állt, telefonnal. Előttük egy hajléktalan hevert, szétfolyva az ülésen, akár egy hajnalban kiömlő dobozos kóla. A hátsó üléseken pedig egy nő vitatkozott két gyerekével, míg apjuk mereven bámult csak ki az ablakon, éppen a férfira, olyan szemekkel, mintha azt kívánná, bárcsak helyet cserélhetnének. Mindannyiuk arcát hófehér szájmaszk borította.
A férfi ekkor egy szempillantás alatt megértette, mi a közös ezekben az emberekben – mégpedig az, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Senki senkiről. És ekkor felrémlett neki, hogy korábban már találkozott ezzel az érzéssel, amikor a parkban összeverődött galambokat figyelte, miközben csipegették a földről az eledelt, amit egy idős asszony szórt eléjük. Lenyűgözte, ahogy egyszerre a semmiből megjelentek az étel láttán, összecsődültek egy tenyérnyi helyen, és mit sem törődve egymással, falatozni kezdtek. És úgy rémlett neki, hogy ezek a madarak csupán valami szükséges rossznak, a környezet ugyanolyan mellékes részének tekintették társaikat, mint egy fát, egy szemetest vagy egy elrobogó-csörömpölő villamost, dacára megalázó helyzetük félreérthetetlen egyformaságának. S ezek az emberek, amott, a szomszédos buszban, éppen így utaztak egymás mellett. Épp olyan unottan, közönséges hétköznapiassággal, bántó, bamba közönnyel, mint az állatok, akik nem tudják, és nem is érdekli őket, hogyan és miért verődtek össze ezen az istenverete földön. Mint akik szánt szándékkal vagy merő együgyűségből – ez mellékes részletnek tűnt – nem vesznek tudomást arról, hogy ők ott, mindannyian, együtt, egy időben – emberek.
És csak nézte, ahogy hatalmasra táguló tüdőkkel nagyokat lélegeznek az arcukra tapadt maszkokba.
Attól a naptól fogva már értelme is volt az ellenállásának – maszknélkülisége tudniillik saját autonómiájának utolsó mentsvára volt, amelybe elmenekülhetett a végtelen apátiától bűzlő, „behódoló bolondok, e közönséges birkanyáj” elől. Ellenőrök elől bujkálva, utasokkal összeszólalkozva járt hát dolgozni, és egy alkalommal még az ingyen maszkokat osztogatóktól is elvett néhányat, pusztán azért, hogy tüntetőleg földhöz vágva jól megtaposhassa őket.
Csakhogy a helyzet nem volt egyszerű, minthogy egyre több és több járaton jelentek meg a karszalagos ellenőrök, akik a bliccelők helyett kifejezetten a hozzá hasonlókra utaztak. Az sem segített, hogy hamarosan az utasok sem tűrték meg az ellenállókat. A legutóbbi incidens pedig végképp rámutatott, hogy maszk nélkül bizony már korántsem életbiztosítás fellépni a BKV járataira. „Ezek a rohadt birkák ilyenkor bezzeg képesek cselekedni”, gondolta, és gyorsan hozzátette, hogy „bazmeg”, a hatás kedvéért. Visszagondolt a két férfira, akik kihajították a járatról, és ekkor meggyőződésévé vált, hogy „az a két barom mamlasz” öntudatlanul lépett fel ellene. Hogy ők akkor ugyanúgy nem voltak tisztában egymással, mint a galambok, és talán föl sem fogták, hogy egyszerre emelték fel hónaljánál, jobbról-balról, és taszították le a buszról.
Erre gondolt éppen, amikor felocsúdott, hogy ez idő alatt mindössze a Keletiig jutott el. Órájára sandított. Már háromnegyed nyolc is elmúlt. Szomorúan ismerte be, hogy még ha el is túlozta a dolgot az ötórás becsléssel, munkahelyéről gyakorlatilag így is elkésett. Talpai sajogtak, hónalja patakzott az izzadságtól, az oldala is szúrni kezdett a loholástól, és cserébe még a szél is egyre barátságtalanabbul fújt.
És hol volt még a Bosnyák tér…
Ekkor, a szeme sarkából hófehér csillogást látott, mintha lepke kacskaringózna a levegőben. Odafordult, de a látvány csak még jobban felingerelte: egy félig kidőlt Demszky-karóra akadt textil maszkot látott lebegni a süvítő szélben. A férfinak pedig úgy tűnt, a maszk menekülni próbál az oszlop fogságából, megfeszülve, erőlködve, akár egy megláncolt kutya.
Odalépett és kiakasztotta. A fehér textilen, mint tükörtojás, két csúnya zsírfolt sárgállott, az előző tulajdonos orrának lenyomatai. Ekkor hatalmas, durranó hanggal fékezett le mellette a 7E, ajtajai pedig durván kivágódtak. Senki sem volt rajta kívül a megállóban, a járat csak neki állt meg. Rá vártak. A férfi felnézett, de a két sárga folt, mintha csak izzó fénybe bámult volna, folyamatosan szemei előtt lebegtek. Még egyszer megpróbálta rámérni a nyolcperces távot az előtte álló útra, de a számítás elakadt, a fejében lévő térkép pedig darabjaira hullott. Hiába képzelte már el a Thököly út menti csenevész fákat, a rozsdás buszmegállókat meg a száz méterenként sorakozó kínai éttermeket, azok mindegyre elillantak.
Megfogta hát a maszkot, arcához illesztette, és amint beakasztotta a füle mögé, érezte, hogy az orrnyerge hozzásimul az előző gazda meleg zsírfoltjaihoz, olyan pontosan, akárha ő hagyta volna ott őket. Lehajtott fejjel felbaktatott a régi Ikarusz lépcsőin, és lehuppant egy koszos ülésre.
Borítófotó: PxHere