Ebben a kisesszében számos emberi gyarlóságot leszek kénytelen érinteni. Az író ugyanis nemcsak a szövegeit, hanem a bőrét is vásárra viszi. Nagyon vékony az a mezsgye, amely elválasztja a szövegek megtörténtté tételéhez szükséges szerzői jelenlétet a magamutogatástól. Márpedig aki egyszer megízleli a színpad és a mediatizáltság szorongató örömét, nehezen fog nemet mondani az éledő közfigyelemre.
A jelenlét arányosságának kérdése egyszerre nehéz és alapvető probléma, ugyanakkor mégsem lehetetlen a visszaellenőrzése.
A megfelelő mérték meghatározásához belső figyelem kell, éberség a saját lelkiismeretünkre.
Ha azon kapjuk magunkat, hogy már inkább magát a szereplési lehetőséget várjuk, mintsem annak az örömét, hogy szellemi produkciónkat képviselhessük szerzői megtestesülésünkkel, akkor baj van. Nemcsak azért, mert pillanatok alatt olyan beszélgetőműsorokban találjuk magunkat, ahol úgynevezett hírességeket kérdeznek a globális felmelegedésről, hanem azért is, vagy főleg azért, mert saját magunktól való becsapottságunkban elérzéktelenedünk aziránt, ami pedig az alkotói folyamat legbelsőbb finomhangoltságát igényli. Elkényeztetettségünkben lassan visszanevelődünk, és nemsokára sáros tappancsunkkal tapodjuk teleírt gépírólapjainkat, esetleg bálába szedjük, hogy azon át hágjunk a megmámorító emelvényre.
Pedig a hiúsággal is lehet békét kötni. Leárnyékolt sarokból villantja ránk ijesztő tekintetét, paralízises álmaink rémeként fordul utánunk némán, ám ha egyszer rászánjuk magunkat, és felé nyúlunk, kedves kis bundás jószág lép elő a fényre: dorombol, törleszkedik, még képen is nyal. A lényeg, hogy jó viszonyt ápoljunk vele, így tekintetünknek nem kell majd elkerülnie azt a rettegett sarkot. Ez talán a legfontosabb: lelkiismeretünk ébersége.
Nem titok, a legtöbb ember nem elsősorban szakmája apparátusával, hanem éppen emberségével dolgozik.
Apparátusát is így vagy úgy, abból fejlesztette. Legyen mindig a szöveg az elsődleges, másodlagos pedig az, ami ezt kíséri. Ez eddig rendben van. De hogyan vetessük észre magunkat, ha épp mi vagyunk azok, akik első kötetünkkel a zsebünkben, haragosan villantjuk tekintetünket a pályatársakra? Hogyan kezdődik ez az egész? Hogyan lépünk ki a fényre? Játékos ellenmetaforával élve: a bálába szedett szövegeinken hágunk a színpad fénykörébe. Ezalatt azt értem, hogy kitartó munka, rengeteg szemétbe hajított gépírólap, könnyeinkkel összemaszatolt mondat, átvirrasztott éjszaka szükséges ahhoz, hogy valami végre sikerüljön.
Tetszik, nem tetszik, a színpadra ki kell lépni. Ez önmagában nemcsak, hogy nem visszatetsző, hanem ellenkezőleg: szükséges.
Másként nem fognak ránk találni olvasóink. Ha azonban már összeintegettünk a néhány lelkesülttel, ne maradjunk sokáig. Körülbelül ez az írás dinamikája. Ha kötetbe zártuk sok éves munkánkat, hírt kell adnunk róla, máskülönben az iratmegsemmisítőnek is dolgozhattunk volna. A híradás után viszont érdemes visszavonulni.
Az érvényesülés, minthogy nem csak rajtunk és a szöveg elkészültén múlik, egyszerre sokemeletes bonyodalommá válik. Legjobb esetben azt is gondolhatnók, hogy a kiadó felsegít minket a fénybe, hogy körbemutassuk a munkánkat, ha már egyszer kiadták. A kiadók azonban, ezt a szépíró hamar megtanulja, nemigen tudnak ilyesmivel foglalkozni. Sem pénzük, sem kapacitásuk nincs erre. Örülnek, hogy a nyomdáig eljuttatták a kötetet. Örüljünk ennek mi is! Csakhogy a színpadon történő eseményeknek is vannak felelőseik: programszervezők, irodalmi estek házigazdái, írószövetségek elnökei. Itt álljunk is meg egy pillanatra!
Az irodalom is, mint más művészeti ágak, működtetnek szervezeteket, amelyek segítik a tagjaik érvényesülését. Ez talán az indulók számára a legfontosabb,
akik még azt sem tudják, milyen lehetőségeik vannak az önszínrevitelben. A fiatalokat tömörítő írószervezeteknek, mint a másmilyeneknek is, vannak elnökeik, akik többnyire felelnek azért, hogy fényt derítsenek azokra, akiknek még csak villanó szempárját ismeri a közvetlen környezetük. Feladatuk és felelősségük szerint meghívják őket a szervezet nevében egy beszélgetésre, mikrofont adnak a kezükbe, bemutatják a munkájukat pár örvendetes mondatban, és ösztönzik őket: „csak így tovább!” A pályakezdő repes a boldogságtól, a pincekocsmában üldögélő hat ismerőst tomboló tömegnek látja, és most siet haza, hogy folytassa a munkát. Így megy ez. Vagyis így kellene mennie.
Sajnos az írószervezetek felelősei azonban sokszor félreértik a saját szerepüket,
és ha éppen nem döntik romba az évtizedek óta fennálló intézményt, legtöbbször akkor sem a feladatukat teljesítik, hanem vagy saját döntnöki szerepükben fürdőznek, vagy csak a magamutogató és figyeleméhes haverokat segítik a színpadi jelenlét folytonosságához, mindenki mást kizárva. Vajon tudják-e, mekkora kárt okoznak ezzel azoknak, akik már a második, a harmadik kötetüket tették le az asztalra, és még mindig nem szólalhattak meg, mert az adott elnöknek valamiért ezredjére is csak az az egy haver jut eszébe? Láttunk már olyat is, hogy a nagybecsű elnöknek a barátnője súg, kit érdemes szerepeltetni. De ki is ez a barátnő? Csak nem egy pályatárs, aki hogy, hogy nem, az utóbbi időben maga is sokszor kapaszkodott a mikrofonba, holott egyáltalán nem látni a munkáit? Az meg már tényleg csak a rosszindulatom kekeckedése, hogy a barátnő az elnök levitézlése után szakít élete párjával.
De ki ez a levitézlő? Vagy, ha többen volnának, kik ezek a vitézek? Írók? Költők? Egyáltalán honnan ismerni őket?
Nos, a legérdekesebb az, hogy sehonnan. Gyakran azt sem tudni, kik ők, miként lettek élet és halál urai. Státuszvesztésük után aztán ugyanoda bugyborékolnak vissza, mint ahonnan jöttek, az ismeretlenségbe. Pár éves ámokfutásuk rengeteg lelkes szívet, szorgalmas észt és szapora ujjat nyomorgat meg, és talán még az sem bizonyos, hogy erről ők maguk tudnak. Nevük mindössze az ámokfutás éveiben kapott visszacsengést, azóta ugyanúgy nem tudni, kik ők, mint előtte. Nem tudni, mit csinálnak, és talán jobb is így. Munkálkodásuknak romjait sokan takarítják utánuk; ők már nincsenek jelen. Sőt, talán már az intézmény sincs, amelyet észrevétlen szökkenéssel hagytak el, miután lelkesen zátonyra kormányozták.
Az érvényesülés nemcsak a szövegteljesítményünkön múlik, hanem a bátorságunkon, valamint lelki teherbírásunkon is.
Ha nem mi vagyunk azok, akik új műfajként árulják jó pénzért a kézen-állva-szavalást, akkor lehet, hogy soha nem kerülünk a színpadra, vagy legalábbis nem időben, nem akkor, amikor arra okvetlenül szüksége volna a lelkünknek. Hiszen a gyerek is, ha órák kemény munkájával megépítette homokvárát, mi egyéb vágya lehetne, minthogy apja ráemelje büszkén csillogó tekintetét. Ha ezt nem teszi, a lélekben olyan indulat horgad, amely könnyen vezethet testvérgyilkossághoz. Mi most idáig ne kalandozzunk! Fogadjuk el, hogy a megmutatás, ezen keresztül pedig a megmutatkozás vágya: természetes, magától értetődő és elkerülhetetlen.
Ha pedig valakit helyzete atyai rangra emelt, annak kötelessége a gyermeki öröm észrevétele, felemelése és a teljesítmény hírüladása.
De mit kezdjünk a rossz apákkal? Mit kezdjünk méltatlan helyzetünkkel, ha észrevétlenek maradtunk a munka befejeztének örömpillanatában, de nem óhajtjuk sem a szomszéd homokvárát szétrúgni, sem a készítőjét elásni vagy vízbe fojtani, sem pedig a fagyiárus lánnyal kokettáló apánkat kővel fejbe dobni?
Ekkor következnek a csüggedés órái. Gyötrelmes érzés évekig közönségként tapsolni a pályatársaknak, akik, velünk ellentétben, nem munkabírásukkal tűnnek ki, hanem mert éppen kézen állva szavalnak a színpadon, esetleg egyszerűen csak sok időt töltenek a színpad felelőseivel, kurátorokkal és elnökökkel.
Sebaj!
Ilyenkor külön figyelmet kell fordítani érzéseink háziasítására, és legelsősorban arra, hogy újból neki tudjunk állni dolgozni.
Az írás egyetlen biztos pontja ugyanis nem más, mint maga az írás. Abból nyerünk erőt, és az vezet tovább minket az utunkon.
Persze az írásközi időszakokban a figyelmünk általában kifelé irányul, és ilyenkor nehéz az árvaság, hiszen az nem másról ad számot, minthogy feleslegesen dolgoztunk. Valahogyan módot kell rá találnunk, hogy meggyőzzük magunkat az ellenkezőjéről. Hitet nyerni a munkánkkal kapcsolatban anélkül, hogy bárki támogatását élveznénk. Muszáj meggyőződnünk róla, hogy ha most még nem is nyert túlzott láthatóságot a munkánk, később felfedezik, utólag és bár késve, de végül értékén besorolják. Ez már csak idő kérdése. Mutatványos barátainkat és pályatársainkat pedig mindenképp szeressük, drukkoljunk és tapsoljunk nekik; hamar megtanuljuk ugyanis (ők talán egy kicsit később), hogy az a tündöklés, ami nem az érdemi munka, hanem csakis önmaga okán áll fenn, nagyon tünékeny. Miután a porondnok és az összes támogatója visszasüppedt névtelenségének zagyvalékába, a bohóc kollégát egyszerre nem hívja színpadra senki. Kétségbeesetten keresi a lehetőséget, hogy visszataláljon a rivaldába; már nemcsak kézen áll, hanem zsonglőrködik is, új műfajok hirdetője lesz, és ha máshogy nem sikerül, hát magának állít színpadot koszos kocsmapincékben. Keserű látvány.
Az idő viszont a munkának kedvez. Ez egészen biztos.
Félreértés ne essék, nem a hangyát állítom szembe a tücsökkel, hanem a munkát a magamutogatással. A tapasztalat és az irodalomtörténet szerencsére arról tanúskodik, hogy még a legelfajzottabb korokban is végeredményben a munka nyeri el a méltó figyelmet, még ha pár évet, évtizedet várni kell is rá.
Ezt az esszét az emberi gyarlóságok említésével kezdtem, és e rövidke szöveg ilyen módon teljes fesztávjában ítélkező, még ha ironikusan is az.
Egyetlen gondolatot mindenképp szeretnék még zárásképpen idekanyarítani. Tapasztalatom szerint a gondolkodó ember manapság féli a morális ítéletet. Gyarlónak tartja. Talán azt is gondolja, hogy az ítélet minden körülmények között a világ sokszínűségét soványítja. Ez pedig – véleményem szerint – hatalmas tévedés.
Ítélet nélkül nincs mondat. Ítélet nélkül nincs irodalom.
A borítófotót Kiss Andrea készítette.
