Közös paplan
Magamra húzom a naplementés eget, arcomat a meleg
magához pirítja. Mindjárt kihűl ez is, csak hűlne már.
Combomra égnek a csillagok, torkom falán a nyál tejút,
most én jutok minden pályára. Egyre beljebb, a frissen
nyúzott ég alá. Addig fészkelődöm, míg elmosódik
a határ a felszín és a fellegek között. Nem érzem már,
hol kezdődöm én. Ha megtalálsz, a naphatáron átbukok
veled. Ne félj, már nincs miért. Nézz a mellkasomra,
felhők hámlanak, vörösen izzó napok születnek minden
moccanásban. Kozmikus por lebeg. A félelem holdjai
egymásba zuhannak. Megkerüllek tizenkét földi év alatt.
A kiszáradt tengerek medrében sötét anyag folyik.
Hélium és hidrogén épül mondataidból. A rétegek között
nincs átjárhatóság. Idővel új testben húzódsz össze.
Anyu, Sára, jóistenke
Fejes László Esküvő című képéhez
Mondtam a szomszéd Sárikának, hogy holdból van
a házunk. Először kinevetett, aztán megmutattam neki
a krátereket a falban. Kölcsönadta a pöttyös labdáját.
Ezt otthon elmeséltem. Anyu megütött, és nem engedi,
hogy játsszunk. Pedig feleségül fogom venni a Sárikát.
Megbocsát anyu, amíg felnövök. Sárikának fehér ruhája
lesz. Eldugjuk előle a labdát, ha a házban fogócskázunk,
ki ne lyukassza a magas cipőjével. Eljön majd a család,
meg a szomszéd Gizi, akinek az a szép szőrű kutyája van,
amit nem simogathatok meg soha, mert ők gazdagok.
Mire felnövök biztosan meghal majd a Sárika
apukája is, de nem baj, mert ott leszek neki én.
Anyu is azt mondja mindig, hogy meghalt az apu,
amikor a holdas házunk készült, de nem baj,
mert megvagyunk mi egymásnak, így ketten is.
A jóistenke is eljön az esküvőnkre. Öltönnyel takarja
el a szárnyait, és ott lesz minden képen, ballag utánunk.
Szép férfi lesz, mondják majd a nénik, fess fiatalember.
Csak mi tudjuk majd, hogy ő a jóistenke, és ez közös
titkunk lesz, a Sárával, az anyuval és a jóistenkével.
Idegen
Tengert választ az első gondolatnak. Az öblöket esővel
önti el. Belemossa szégyenét, majd új napot teremtve
hagyja terheit felszáradni. Partjára csapódnak tévedései.
Félelmeit magához fekteti. Ölbe veszi, szeretgeti őket.
Ragaszkodásnak hiszi szorításukat. Ha nem kap levegőt,
elengedi mindet, és szabadon sír, hogyha egyedül marad.
Bőrén árnyékok kergetőznek. Magzattá húzódnak össze
vágyai. Nincs hozzá társa, korhad, férgek rágják apróvá
gyűrűéveit. Hagyja felhőit, hogy utoljára leessenek.
Felgyújtja az erdőt, a városba költözik. Emlékeit
madarakban őrzi. Gyöngysorokként toporognak
a póznák láncain. Felröppen egy, amikor elfelejt.
Borítófotó: Fejes László, Esküvő, Budapest, Damjanich utca 35. IV. emelet, 1965, fotó, Magyar Fotográfiai Múzeum
