Amikor a film- és sorozatipar egyre többször nőneműre cserélt férfikarakterekkel, esetleg a feminizmus erőltetett „termékelhelyezésével” próbálja jó útra terelni a közönséget, ritka kincsnek számít egy olyan érzékeny, okos, a legjobb értelemben véve nő- és emberbarát alkotás, mint a Hihetetlen (Unbelievable). Ráadásul éppen a szexuális erőszak számos buktatót kínáló témájában.
A Netflixen elérhető nyolcrészes minisorozatot egy 2015-ben megjelent, 2016-ban pedig Pulitzer-díjjal jutalmazott újságcikk (An Unbelievable Story of Rape) ihlette, amelyet elolvasva (erre sajnos csak angolul van mód) hamar rádöbbenhetünk, hogy az unalomig ismert „igaz történet alapján” fordulat ezúttal nem vicc. A cikkre kattintva nemcsak a széria cselekménye köszön vissza szinte szó szerint, de még a szériából ismert rendőrnőkről és a tárgyi bizonyítékokról is eredeti fotókat láthatunk.
A valós bűnügyek iránt érdeklődőknek így a Hihetetlen hasonlóan izgalmas gyöngyszem lehet, mint a Zodiákus, csak ezúttal sorozatgyilkos helyett sorozat-erőszaktevőt üldöznek az elszánt főszereplők.
Miközben megismerjük a Washington és Colorado államban 2008 és 2012 között elkövetett szexuális bűncselekmények áldozatait, a hatóság és mások baklövéseit, a kompetens nyomozók igazságért vívott harcát, a Hihetetlen nem csupán a rendszerhibákat tárja fel (leplezetlenül, azonban ujjal mutogatás nélkül), hanem bizalomról, hitről, együttműködésről, egymás felemeléséről is hitelesen beszél.
Lassú tempóját szokatlan építkezésével, az információk és a feszültség jó ritmusú adagolásával ellensúlyozza.
Keretes szerkezetével, párhuzamos idősíkjaival és aprólékosságával az újságcikket követi, ráadásul egy olyan húzást is megkockáztat, ami sokakat akár el is riaszthat. Az első epizódban ugyanis nyugtalanítóan hosszan és dokumentumfilm-szerűen időzik az első áldozat, Marie Adler (Kaitlyn Dever) megpróbáltatásainál. Miután szembesültünk azzal, hogy a tizennyolc éves, szárnyaszegett madárkára emlékeztető lány miken megy keresztül, miután hajnalban, saját lakásában erőszakolta meg egy maszkos férfi, nem csoda, ha nem várjuk repesve a folytatást. Az alapos orvosi vizsgálatok, a többszöri kikérdezés után némileg tragikomikusnak hat a jelenet, amikor Robert Parker nyomozó (Eric Lange) megkéri őt, hogy legyen szíves, a már legalább háromszor elismételt vallomását foglalja is írásba.
De minden procedúra egy pillanat alatt értelmét veszti, amikor egy-két ellentmondás miatt a rendőrök hazugságot gyanítanak, a lány pedig úgy összezavarodik, hogy végül visszavonja a bejelentését. (Marie kulcsjelenetnek tekinthető, remekül felépített és eljátszott „vallatásából” sugárzik a frusztráció és a – mindkét oldalt kínzó – szabadulás iránti vágy.) Bár a Marie-t berántó balszerencsespirálnak ez még csak a kiindulópontja, mégis muszáj leszögezni, hogy mindennek ellenére
a Hihetetlen nem lesz a „gonosz, elnyomó férfivilág kontra tönkretett lány” tematikájú szenvedéstörténet. Ettől való félelmében tehát senki ne tegye félre a sorozatot.
A durva bevezetés célja, hogy átérezzük a szituáció súlyát és megértsük, miként csúszhat félre már a legelején egy ilyen bűntett felgöngyölítése, nem feltétlenül rosszindulat vagy áldozathibáztatás, hanem csupán a felkészületlenség, esetleg a pszichológiai járatlanság miatt. Hogy ez a nehezített pálya miképpen vezet ahhoz a helyzethez, amit dr. Gyurkó Szilvia nemrégiben egy cikkében így festett le: „A szexuális erőszak körül elképesztően sok a hazugság. Sok ezer nő, férfi és gyerek hazudja azt minden évben, hogy nem történt vele semmi.” Ha viszont sorozat-elkövetőről van szó, akkor egyetlen ember szavainak megkérdőjelezése, ügyének kapkodó lezárása miatt mások is nagy bajba kerülhetnek.
A Hihetetlen alkotói szerencsére sokkal több figyelmet (epizódot) szenteltek annak, amikor a nyomozás hozzáértő kezekbe kerül: Karen Duvall (Merritt Wever) figurája például a lényeg felett elsikló Parker tökéletes ellentéte. A mintául szolgáló Stacy Galbraith hitvallása, hogy elsősorban nem „hinni kell az áldozatnak”, hanem inkább „oda kell rá figyelni”, a sorozatbeli Duvall pedig ezt az odafigyelést, empátiát, alaposságot és lelkiismeretességet testesíti meg.
A rendőrnő keresztény hite a forgatókönyv fiktív elemeit gazdagítja, ábrázolása pedig illik a széria hitelességéhez.
A hollywoodi sablonok – képzelt barátjával csevegő kedves csodabogár, áskálódó álszent, netán tiszteletreméltó, de unalmas „jóember” – helyett így egy szellemes, toleráns, a megfelelő helyzetekben határozott karaktert kapunk. Méltó párja a jóval tapasztaltabb, ezért egy fokkal kiábrándultabb Grace Rasmussen (Toni Collette), aki nyers stílusával és apró arcrezdüléseivel olykor a Beépített szépség Gracie-jére emlékeztet. A szelíd Duvall mellett ő képviseli a dühöt, amit a nők elleni erőszak dilettáns kezelése, kollégák közötti eltussolása generál, és amit néha nem a megfelelő személyen tölt ki.
Párosukból akár kitűnő buddymovie-alapanyag is lehetne, de a köztük lévő kémia a komoly témát még hatékonyabban szolgálja. Kapcsolatukat a forgatókönyvírók csak éppen annyira színezték ki, hogy fokozatos egymásra hangolódásuk, együttműködésük a néző számára végig természetes maradjon. Merritt Wever megnyugtató hangjával és empatikus rezdüléseivel olyan Duvallt teremt, akit nemcsak az ügyünket felderítő rendőrnek, de gyóntatónknak vagy pszichiátriai ápolónknak is szívesen elfogadnánk. Toni Collette bölcsességet és humort csempész a szerepébe.
Hiteles női hősökre szomjazó világunkban ez a két karakter igazi ajándék, miközben szemernyi kétség sem fér hozzá, hogy nem azért oldják meg az ügyet, mert nők, hanem mert profik.
És persze mert a magánéletben, és a munkában sem magányos harcosok.
Erre pedig különösen nagy szükség van, amikor vacakol a labor, nincs elég DNS-minta, a biztonsági kamerák felvételein meg pont a lényeg nem látszik. A Hihetetlen – a műfaj adta keretek között – valósághűen ábrázolja a folyamatos éberséget, koncentrációt és csapatmunkát igénylő nyomozást, szórakoztató mellékszereplőkkel hangsúlyozva a sokféleségét, ami nem csak a rendőrséget jellemzi.
A sorozat egyik fontos üzenete, hogy „áldozattípus” nem létezik, hiszen az erőszaktevő változatos korú, testi és lelki alkatú nőket támad meg, akik mind másképpen reagálnak a traumára.
Rámutat, hogy – éppen e sokféleség miatt – az erőszak utáni „oda nem illő” viselkedést és az egyéni megküzdési stratégiákat azok is félreérthetik, akik mindezt már átélték. Néha pedig egészen érthető oka is lehet annak, ha nem veszik komolyan a sértettet: például ha a paranoid és cseppet buggyant hölgy (Annaleigh Ashford Lillyje üde színfolt) bevallottan hallucinogén teát fogyasztott, mielőtt támadója elől kiugrott az erkélyről. (Újabb tanulság: a „bolond” is mondhat igazat.)
A középpontban álló Marie kálváriája is jóval összetettebb problémákat hoz felszínre, mint Parker és a többi helyi zsaru szakmai hibái.
Az állami gondozásból „szabadult” fiatal lányt az igazságszolgáltatás mellett a szociális rendszer is cserbenhagyja. Látszólag sokan – például egykori nevelőszülei – próbálnak neki segíteni, de senkinek sem ő az első. Pedig valószínűleg elég lett volna egyvalaki feltétel nélküli támogatása, hogy kitartson eredeti vallomása mellett.
„Bajban vagyok?”, kérdezi, amikor Parker szeretné újra meghallgatni. A rendőr ezt a rossz lelkiismeret jelének veszi, holott csupán annyit jelent, hogy Marie nem tud bízni a jóban. Amikor pedig a régivel azonos, de „tiszta” ágyneművel tenné – tudat alatt – meg nem történtté az erőszakot, megint félreértik.
Kaitlyn Dever egyszerre meggyötört, ölelgetni való kislány és sokat látott, tiszteletreméltó túlélő,
aki tökéletesen levezeti a pszichológusnak, miként lett számára a világ Zombieland, ahol mindenki csak saját magára számíthat. (Ezen a ponton érdemes felidézni a régi nevelőapa korábbi szavait: „Magamra kell gondolnom.”) Miután „hazugsága” miatt négy évig folyamatosan büntették, csak arra vágyik, hogy végre hagyják békén.
A Hihetetlen bebizonyítja: egy filmsorozat felesleges túlzások és propagandahangulat nélkül is felhívhatja a figyelmet a nemi erőszak elszenvedőinek sajátos nehézségeire,
miközben úgy tanulunk belőle, hogy egy percig sem szájbarágós. A három főhősnő sikere fokozatosan válik a szívügyünkké, és amíg ketten a félelmetes, nyomait minimalizáló elkövetőt üldözik, legjobban azért szorítunk, hogy a harmadik visszakapja a reményt: a dolgok Zombielandben is jóra fordulhatnak.
Hihetetlen (Unbelievable), 2019. Alkotó: Susannah Grant, Michael Chabon, Ayelet Waldman. Rendezte: Lisa Cholodenko, Michael Dinner, Susannah Grant. Írta: Ken Armstrong, T. Christian Miller, Susannah Grant, Michael Chabon, Becky Mode, Ayelet Waldman, Jennifer Schuur. Szereplők: Kaitlyn Dever, Toni Collette, Merritt Wever, Blake Ellis, Dale Dickey, Liza Lapira, Kai Lennox, Eric Lange. Forgalmazó: Netflix.
A Hihetetlen a Magyar Filmadatbázison.
