Eső
Indulunk, a szélvédőn eső kopog,
egyre erősebben veri az ablakot,
erőszakos, amerikai ritmusokat játszik,
felhangosítjuk a rádiót,
üvöltsenek egymással versenyt.
Ázunk a fényben, ázunk a hangban,
átmos minket a kora nyár,
a kibomló lombok nyers szaga,
olajossá válik a bőrünk.
A pocsolyák sósak, benzinfoltok úsznak a tetejükön,
átgázolunk rajtuk, tartunk valamerre.
Skizoid nők lábára gondolunk,
aztán megint a semmire.
Fényhegyeken, fényfalakon, fényvizeken gázolunk át.
Vastraverzek, betonvázak, acélhengerek
rohadnak a fák között.
Szaharavörös, ólomnehéz fátylak
borítják a horizontot.
Egy nedves szarvastetem mellett hajtunk el,
rég üres munkásszállók és gyárépületek felett
az égen kondenzcsíkok és villanydrótok futnak.
Mikor eláll az eső, megállunk egy bádogkereszt előtt,
tizenkét perccel később már hazafelé tartunk.
Korlát
Vettem egy szatyor bort,
tizenkét világító fényrudat,
és még nincs reggel kilenc.
Hová lettek a flamingók,
hová lettek a véletlenek,
csak a padló maradt, a dohányzóasztal,
a tevenyereg és a növényi burjánzás.
Az ablaküvegen tükröződik a város,
palatetők, tűzfalak, félmeztelen férfiak
vörös és poros szemmel,
az éjszakától megviselt felsőtesttel
kapaszkodnak az erkélykorlátba.
Egy nevet mormolok öntudatlanul,
mint a Szív szútrát, a Napraforgó szútrát,
elveszti jelentését.
Szétesik a számban, monoton zaj lesz,
úgy mondom ki, mintha nem ismernék másik szót,
már csak tapasztalatból tudom, élek.
Rémálmok operája
A való világ egy kétértelmű,
mozgásban lévő kvantumleves.
Energia és információ hullámzása
a végtelen űrben.
A kígyók érzékelik az infravörös sugárzást,
a denevér hallja az ultrahangot,
a kaméleon szemgolyója két tengely körül forog,
én meg három és fél órája
ülök egy tükörrel szemben,
saját arcom helyett egy gorgófejet látok.
Tizenkét perce kezdtem el kétségbeesni
azóta a padlóba kapaszkodom,
de nem segít.
Hallom a színeket,
érzem a színek ízét,
a sárgát, a kéket, a vöröset,
az aquamarint.
Látom az elektromos szivárványt,
emberszerű lényeket még,
mind sérültek és némák.
Az egyik tükörgallért visel,
vörös kontaktlencsét,
vér folyik a szájából,
mintha négy feje lenne,
nyolc, tizenhat, harminckettő,
vörös strasszokkal vannak kirakva a belső szervei.
A másik egy padon fekve, térdét a melléhez húzva
két keze közé szorítja fejét,
nincs elég kollagén a csontjaiban
és úgy hajlik, mint az orchideák a szélben.
A harmadikon kemény fémváz fut végig,
egyesével vannak szétfeszítve az ujjai
és szenved a zajtól, ami körülveszi.
A negyedik mindenfelé átlátszó,
neonnarancs szegélyű hullazsákokat lát,
amikbe embereket zártak.
És még tíz, harminc, ötven nem evilági lényt
a ködben, a füstben,
ami elmossa a határt látszat és valóság között.
Borítófotó: Needpix
