Tiszteletre méltó az a csökönyös következetesség, amellyel Jon Fosse norvég író több száz oldalon keresztül képes egyetlen nézőpontból, az elbeszélő szemszögéből, a szabad függő beszéd alkalmazásával elmondatni egy megindító történetet, legyen szó akár a magyarul már megjelent Melankóliáról, akár a Trilógia című művéről. Jelen kötet egy hét darabot magában foglaló regényfolyam (Szeptológia) első része, melyen a szerző öt éve dolgozik, és melyet A. Dobos Éva kiváló fordításában élvezhetünk. A hírek szerint ez lesz a világirodalom leghosszabb szövege, melyben egyetlen pont sem szerepel majd.
Az első és legfeltűnőbb sajátossága a szövegnek tehát a lezárás hiánya,
az az újnak ugyan semmiképpen nem nevezhető tipográfiai jellegzetesség, mely sokszor a szabad függő beszédet és a tudatfolyam-technikát használó szövegek sajátja (bár utóbbira csak egy körülbelül egyoldalas részben kerül sor, amikor az elbeszélő félálomban van). Fosse regényére technikai szempontból jellemző az a körülbelül a hagyományos regénytechnika felbomlása idején megjelenő elgondolás, hogy az elbeszélői nyelvet valamiképp összhangba kell hozni a szubjektum tudatállapotával, mely rétegzettségeiben, pillanatnyi benyomások miriádjain keresztül nyilvánul meg. Viszont a nyelv nem képes ezeket a folyó, sodró, áramló (szinte bármilyen rögzítettséghiányt sugalló metaforát tudnánk alkalmazni) tudatállapotokat, benyomásokat lekövetni. Következésképp a nyelvet kell odahajlítani azokhoz, tehát felbontani, széttörni, folyósítani, legalábbis a hagyományos szintaxis határait kitágítani. Fosse fentebb említett csökönyössége abban áll, hogy ezeket a szubjektív tudatállapotokat nem epizódszerűen villantja fel a hagyományos értelemben vett történet felvázolása mellett vagy annak hangsúlyozására. Nem,
a norvég író pillanatnyi fellélegzést sem enged az elbeszélő tudatáramlatainak nyomása alól.
Az egész regény egyetlen (befejezetlen) mondat. Sőt, talán a „legfosseibb” kötőszóval kezdődik az egész Szeptológia: az „és”-sel. Nem gondolnám, hogy ennek pusztán az élőbeszéd utánzása lenne a célja, annál mélyebb jelentéssel bír. A kötőszó arra mutat rá, hogy valami történt a cselekmény megkezdése előtt, pontosabban a narráció elindulását megelőzően, és mivel az utolsó mondat végén nincsen pont, ezért az egész regényszöveg tulajdonképpen csak egy szeletét kínálja az elbeszélő belső monológjának, amely akár napokat is igénybe vehetett, de lehetséges, hogy pár perc alatt futott át a tudatán. Ráadásul a regény egyik leggyakoribb mellérendelő szava az „és”. Ez a sutaságnak tűnő nyelvi gesztus alapvetően két, egymáshoz kötődő forrásban találja meg az eredőjét: Fosse világa alapvetően melankolikus, és
ennek az akár patológiai, akár filozófiai értelemben felfogott világlátásnak, létélménynek az alapvető reprezentációs eszköze a mellérendelő kötőszó.
Az események, a benyomások, a gondolatok puszta felsorolása abból ered, hogy nincsenek nagyobb és kisebb események, nincs világosan megkülönböztethető előtér és háttér, a múlt és jelen határai is elmosódnak, egymásra rétegződnek (akár egy festményen, palimpszesztszerűen) – mint amikor a főszereplő egy szerelmespárt pillant meg, de nem világos, hogy valóban két ismeretlen fiatalt lát-e, vagy saját magát hajdani (már halott) kedvesével.
A melankolikus szubjektum keres valamit, viszont a háttérben mindig ott van a reménytelenség, az elvesztett tárgy, személy pótlásának lehetetlensége,
ezért világa pusztán egymás mellett létező, egymással mellérendelő viszonyban álló romokból építkezik. A második következmény ehhez kapcsolódóan pedig az, hogy a szikár, meglehetősen egyszerű történéssorozat tulajdonképpen keresések története.
Ha a regény cselekményét akarnánk felvázolni, gondban lennénk, ugyanis nincsenek biztos tájékozódási pontként szolgáló történetegységek,
sőt világosan azonosítható szereplők se nagyon, főképp a regény elején. Az olvasó (legalábbis jelen sorok írója) a hagyományos eszközök után nyúl: megpróbálja kikutatni és észben tartani a túlnyomórészt „A” betűvel kezdődő neveket, a hozzájuk tartozó szereplők identitását és egymáshoz való viszonyát (Åsleik, Asle, Ales, Alida), melyek csak lassan, apránként derülnek ki a történetből. Haladó Fosse-olvasók pedig megpróbálják a Trilógiából (magyarul 2015-ben jelent meg) ismert karakterekkel azonosítani a szereplőket (ugyanis mindegyik név szerepel a korábbi regényben). Azonban könnyen úgy érezheti az olvasó magát, mint az elbeszélő-főhős, a festőművész Asle, aki ugyan megtanulta a gépkocsival való közlekedést – szigorúan a faluja és a szomszédos város galériája közt –, de a párszáz méterre lévő környéken már eltéved. Lassan kiderül, hogy az elbeszélő Asle nem a Trilógiából kölcsönzött (ahogy a másik három, az előző regényben szereplő név sem azonosítható a korábbi művekből ismertekkel). Az olvasói stratégiák újratervezése szükséges. A fokozatosan kibontható cselekmény nagyjából a következő: adott az elbeszélő, az absztinens, faluban lakó festőművész Asle. Barátját, a szintén festő, alkoholista, de a városban lakó szereplőt ugyancsak Aslének hívják. A főszereplő másik barátja és falubeli szomszédja, a halász Åsleik, akivel amolyan zsörtölődős, se-veled-se-nélküled kapcsolatban van (a Godot-párhuzam eléggé nyilvánvaló).
Mindannyian idősödő, magányos, a napjaikat káros vagy nemes szenvedélyeiknek, illetve a munkájuknak, művészetüknek áldozó emberek.
Felsejlik a múltból a már halott Ales, a főszereplő hajdani szerelme, valamint a városban lakó Asle két felesége és gyerekei is. Maga a jelen időben zajló történet igen szikár: az elbeszélő hazafelé tart falusi házába Dylgjából, a galériából, haza is megy, beszélget szomszédjával, majd eszébe jut, hogy nem látogatta meg a „másik nevet”, a másik Aslét. Visszamegy, alkoholista barátját a téli utcán eszméletlenül találja, elviszi egy kocsmába, de a barát olyan rosszul lesz, hogy be kell vinni az ügyeletre, ahol benn is tartják. Némi bolyongás után az elbeszélő eljut a panzióba, ahol meg szokott szállni, miután kihozza barátja kutyáját annak lakásából, akit végül Åsleik városban lakó húga, Guro tart magánál. A regény vége a másnap reggel, amikor a főszereplő Aslét imádkozni látjuk a panzióbeli szobában.
Mint mondtuk, a szikár cselekményű regény melankolikus kereséstörténetként is felfogható. Például a főszereplő keresi a barátját, keresi a kutyát, keresi a helyes utat (gyakran eltéved a városban, nincs irányérzéke), nem utolsó sorban keresi azt a végső képet, amelyet ki kell festenie magából,
mániákusan keresi a festészete végső határát, ami a „láthatatlan fény” (108.) megfestésére irányul.
(Ebben az értelemben nagyon sokban hasonlít a Melankólia festő főhőséhez, Lars Hertervighez.) De a többi szereplő is keres valamit, különösen az alkoholista, a magát a tengerbe ölni kívánó Asle keresné életének valami szilárd értelmét. A regény értelmezéséhez támpontot a sokszor megjelenő, egymást átlósan metsző, helyenként lefolyó, barna és lila vonalat ábrázoló kép adhat, melyet Asle befejezetlen művének tekint. Számos irányba ágazhat a központi szimbólumként működő kép interpretációja: legegyértelműbben magára az alkoholista művész-barátra utal („Aslét festettem meg” [229.]), de Asle és Ales szerelmére is rámutathat (a férfi barna válltáskájára és a nő lila szoknyájára). Megmagyarázható belőle a szereplők egymást keresztező útjainak története, illetve a vásznon lefolyó festékcsíkok által felidézhető Krisztus kereszthalála is. Nem véletlen ez az utalás, egyrészt a főszereplő katolikus hitre való áttérése, másrészt a szereplők nagy részének krisztusi szenvedése miatt: a falusi Asle is alkoholista volt, de iszonyatos erőfeszítések árán abbahagyta az ivást, a halász Åsleik kemény munkája (a bibliai áthallások mellett) szintén egyfajta vezeklés, végül a delirium tremensben összecsukló alkoholbeteg roncs többszöri felkarolása, majd kórházba szállítása egyfajta profán kálváriaként is olvasható. Azonban ezek a kereséstörténetek – legalábbis a regényfolyamnak ebben a kötetében – úgy tűnik, mind kudarcot vallanak.
A keresés és a szenvedés nem oldódik fel semmiféle metaforikus feltámadásban, már csak azért sem, mert a regény másik fő szervezőereje éppen a körkörösség,
a makacs, monoton ismétlés, ingázás, amely pontosan az egyenes vonalú, teleologikus kereséstörténetek ellen dolgozik. Rengeteg ilyen motívumot találunk: ilyen például Ales és szomszédja véget nem érő, ugyanazokat a témákat hajtó beszélgetése („Åslek minden egyes mondatát hallottam már, folyamatosan ismétli magát, újra és újra elmondja ugyanazt” [76.]), az emlékként felidézett hintáztatás, mellyel Asle és Ales szerelme kezdődött, és mely az ingamozgás hangsúlyozásával az egyhelyben maradást, esetleg a tragikus kimenetelt vetíti előre. De említhető a körkörös rózsafüzér, az elbeszélő ingázása a Beyer-galéria és az otthona közt, valamint – a regénynyelv szintjén – a „gondolom” szó szinte túlzó használata.
Ugyanakkor Fosse világa nem reménytelenül melankolikus és kopár. Valami mindig előrelendíti ezeket a magukba záródó ismétléseket,
és ez adja meg a regény tipikusan Jon Fosse-i ízét: az azonosság és különbözőség határmezsgyéjén létesülő bizonytalanságot. A felbukkanó szereplők, tárgyak, események mind hasonlítanak, de mégis mindig különböznek, így a monoton ismétlés mindig valami újat kínál. Például Åsleik ugyanazt mondja, de mindig másképp (122.), az elbeszélő képei mind hasonlítanak egy végső, meg nem festett képre, mégsem azok (212.), a hintázó szerelmespárról nem lehet eldönteni, hogy valóban két fiatalt lát az elbeszélő vagy emlékként idéződik meg a homályban a főhős és a fiatal lány, és persze sokáig az olvasó is abban a tévhitben élhet, hogy a két festőművész Ales egy és ugyanaz. És éppen ez a bizonytalanságban is megjelenő másság, a különbözőség zavaró, de egyben megnyugtató jelenléte az, amely nem teszi kietlenné, sötétté és önismétlővé Fosse univerzumát, amely azt sugallja, hogy van kiút és feltámadás. Hogy – utalva a regény utolsó jelenetére – Krisztus egyszerre lehet halott és elő, lehet „másik név”. Ahogy Fosse szinte minden írásműve ugyanabban a komor hangnemben van hangszerelve, mégis kissé más, remélhetőleg a Szeptológia további kötetei is hasonló, de mégsem ugyanazt az élményt kínálják majd az olvasóknak.
Jon Fosse: A másik név – Szeptológia I., ford. A. Dobos Éva, Kalligram, Budapest, 2019.
A borítófotó forrása a Bergens Tidende.