Vannak olyan előadások, amelyeknél már akkor érezhető, hogy „valami történni fog”, amikor még el sem kezdődtek. Pontosan ilyen a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának produkciója, A nép ellensége is, amelyet az itthoni közönség a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján láthatott.
Keresztes Attila Ibsen-adaptációjában pengeélen táncol a népagitáció, a felbujtás, a mindezt semlegesítő, köznapihoz közelítő jelenetszerkesztés, zenei világ és színészi játékmód. Az előadás atmoszférája rögtön az első pillanatban megragadja a figyelmet: hogy leülhessünk, a színházi tér közepén felállított kifutószínpadon kell áthaladnunk, miközben egy-egy szavazócetlit adnak a kezünkbe. A papír mindkét oldalán olvasható néhány szó, a nép barátja és a nép ellensége feliratok.
Innentől a feszültség egyre csak nő… Mikor kell ezt a papírt használni? Meg kell szólalnom? Az én véleményem is számít?
A tradicionális értelemben vett színházi előadás még nem vette kezdetét, de nézőként máris olyan benyomások érnek, amelyek meghatározzák a befogadást. Annál is inkább, mert a színészek már jelen vannak, némán tevékenykednek a megszokott színházi elrendezést és elvárásokat tovább bontva, hiszen a közvetlen közelükben vagyunk.
A nézőtér azután sem burkolózik sötétbe, hogy mindenki elfoglalta a helyét. Ilyen helyzetben nehéz kívülállónak maradni. Mindenki vendégségben van a Stockmann családnál, ahol első kézből tudhatjuk meg a várost érintő híreket, és
a családi vitáknak szinte szemtanúi vagyunk, nem csupán a nézői.
Az első felvonás minden apró rezdülése, minden jelenete a második felvonás népgyűléséhez készíti elő a terepet. Ettől válik pontosan szerkesztett pszichológiai mestermunkává Keresztes Attila rendezése. Nem tartalmaz ál-interakciókat, nincsenek felesleges gesztusok, hamis megszólalások. Ez érvényes a színészek közötti és a színész-néző közötti verbális és nonverbális kommunikációra egyaránt. Itt minden látható.
A szokásos kukucskáló színpad helyett feszélyezően nyílt térben ülünk.
A nézőteret fehér nejlonfüggöny keríti körbe, egyfajta white boxot létrehozva.
A színpad is fehér. Ez a közeg egyfajta laboratóriumi tesztet sejtet, még inkább társadalmi kísérletet, ahol a színpadi események csak azért jönnek létre, hogy a kísérleti alanyokban – a nézőkben – kialakuljon valamiféle érzet, válaszreakció. A játszók is figyel(het)nek minket, ahogyan egymást is szemmel tarthatjuk: a szemközti emelvényen lévőket ugyanúgy, ahogyan a mellettünk ülőket, így számolódik fel a komfortérzetünk.
Habár van nagyobb és kisebb szerep, itt mégsem találhatjuk meg a klasszikus értelemben vett főszereplőt vagy mellékszereplőt. A közösség részeként mindenki ugyanolyan fontos. Sosincs a színpadon tétlen színész vagy üres, az egyensúlyból kibillenő térrészlet. Életképek egymásutánját látjuk, amelyben alakítások helyett a mesterien megragadott hétköznapi pillanatok sorjáznak. Minden érzelem a belül fortyogó érvényesülési vágy vagy az igazságérzet kivetülése.
A fesztiválon a Thomas Stockmannt alakító
Sebestyén Abát a legjobb férfi főszerepért, Henn Jánost pedig Aslaksen megformálásáért a legjobb férfi mellékszereplőként díjazták.
A két szerep nagyon különbözik egymástól. Míg doktor Stockmann a végletekig elmenve áll ki saját igazáért, közben mégis a közösség érdekeit helyezi előtérbe, addig Aslaksen arra hajlik, amerre a szél fúj, s nem a közösség jólétét tartja szem előtt – még csak nem is a saját gyarapodását –, hanem az életben maradást. Aslaksen karaktere a közönség soraiból csatlakozik a színen lévőkhöz. Eleinte szimpatizál a doktor ügyével támogató attitűdje miatt, illetve azért, mert voltaképpen „közülünk” kerül ki, könnyen rokonszenvessé válhat. Henn János alakításában mégsem az az igazán megragadó, ahogyan megmutatja karaktere pálfordulását, hanem az, amilyen mesterien magához ragadja a szót és levezeti a második felvonásban a népgyűlést. Azt kéri a résztvevőktől, nézőktől, hogy fejtsék ki véleményüket a demokráciáról, a sajtószabadságról, egyéb olyan általános fogalmakról, amelyek az előadás univerzumában Stockmann szerint csorbulni látszanak. Célja, hogy megvilágítsa a hatalom álláspontját ezekben a kérdésekben.
A rendező, a társulat és maga Henn is a lehető legmesszebb megy ebben a játékban. Nem olyan interakciókról van szó ugyanis, mint egy átlagos színházi előadás esetében, hiszen ezeknek a nézői hozzászólásoknak az első perctől kezdve megágyaztak. Ennek köszönhetően rendkívül sok felszólaló van, akikkel Henn finom, szerepe szerint tenyérbemászó eleganciával és elmés visszaszólásokkal száll szembe. Nem kétséges, hogy a színész komolyan vette a feladatát, és politikai kérdésekben ugyanúgy jártasságot szerzett, mint a jogi meghatározásokban.
Ebben a többszörösen kiszolgáltatott és játékba vont állapotban nehéz az előadás alapjául szolgáló drámára gondolni.
Nehéz a színen lévőket színésznek tekinteni. Nehéz nézőnek maradni. A végjátékra vonatkozó borzalmas sejtés azonban nem múlik el, hiszen legbelül tudjuk – olvasmányaink vagy intuíciónk alapján –, hogy Thomas Stockmann nem kerülhet ki győztesen ebből a vitából. Az előadás elejétől pontosan felvezetett játékkal azonban a rendező és a társulat képes elérni azt, hogy valami táplálja a reményt, talán mégis győzedelmeskedhet az igazság mellett Thomas jó szándéka és naiv impulzivitása.
Végül a terembe lépéskor kapott cetlik is szerephez jutnak, hiszen a népgyűlés végén mindenkinek szavaznia kell. Thomas Stockmann a nép ellensége? Vagy inkább a barátja? Annyira egyöntetű a nézők válasza, mint amennyire egyértelmű a darabbéli népgyűlés szavazásának kimenetele.
Henrik Ibsen: A nép ellensége. Rendezte: Keresztes Attila. Játsszák: Sebestyén Aba, Moldován Orsolya, Bíró Sára, Robert Szilárd, Tollas Gábor, Kilyén László, Galló Ernő, Bartha László Zsolt, Ördög Miklós Levente, Henn János. Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, 2020. augusztus 23.
A borítófotót Bereczky Sándor készítette.